A karácsony estéjének varázslatnak kellett volna lennie, de számomra gyakran fájdalmas láncként kötött a múlt elveszett szerelme. Három évvel ezelőtt egy hajléktalan nőnek adtam a kabátomat.
A szemeiben egy különös ismerősség volt, ami egy csapásra elragadott. Idén pedig ott állt újra előttem, egy viseltes szürke bőrönddel a kezében és egy mosollyal, amely örökre belém égett.
A karácsony mindig is az év legfényesebb pillanata volt számomra és feleségem, Jenny számára. Iskolásként találkoztunk, és ő volt az a különleges lány, akinek egyetlen mosolya elűzte a legnagyobb felhőket.
A nevetése minden bánatomat elűzte, és a jelenléte még a legszürkébb pillanatokat is értékessé tette.„Emlékszel, amikor akkorát estél a jégen, miközben megpróbáltál lenyűgözni?” – gúnyolódott rajtam, miközben csillogott a szeme.
„Hé, nem estem el. Csak elegánsan letérdeltem, hogy megkössem a cipőfűzőmet” – válaszoltam mosolyogva, hogy újra hallhassam a kacagását.A szerelmünk évről évre egyre erősebbé vált, a tanulmányoktól kezdve a házasságunkig.
Egyetlen vihar sem szakíthatott szét minket. Azonban mindig ott volt egy fájdalmas üresség: nem lehetett gyermekünk. Minden próbálkozásunk és reményünk ellenére, a házunk csendes maradt.
„Tudod, hogy nem kell gyerek ahhoz, hogy boldogok legyünk, ugye?” – mondta Jenny egy este, miközben finoman megszorította a kezem.„Tudom. De valahogy mégsem érzem igazságosnak veled szemben” – motyogtam, lehangoltan.
„Nem az igazságról van szó. Rólunk van szó. Nekem már mindenem megvan” – válaszolta higgadtan.Ez volt Jenny – mindig képes volt a sötétséget fénybe fordítani.
Az évek egy kaleidoszkópként teltek, tele utazásokkal, hagyományokkal és felejthetetlen pillanatokkal. De öt évvel ezelőtt minden megváltozott.
Három nappal karácsony előtt közösen akartunk ajándékokat vásárolni. A telefonban még azt mondta: „Ne felejtsd el a hóemberes csomagolópapírt!”De ő sosem ért el a bevásárlóközpontba.
A telefonhívás a kórházból teljesen összetört. Jenny balesetet szenvedett. Amikor odaértem, már túl késő volt.Aznap karácsony elvesztette a varázsát.
Az azt követő évek ködbe burkolóztak. A munkába menekültem, hogy elfelejtsem a házunk ürességét. A barátaim azt tanácsolták, hogy menjek tovább, de én nem tudtam.
Jenny azonban nem akarta, hogy a fájdalomban ragadjak. Így elkezdtem másokon segíteni: önkénteskedtem, adományoztam, apró kedvességeket tettem. Mindez életben tartotta Jenny szellemét.
Három évvel ezelőtt egy hideg téli estén találkoztam a hajléktalan nővel. A szemeiben ott volt a múlt emléke. Odaadta a kabátomat, adtam neki ételt és a számomat, ha bárminemű segítségre lenne szüksége.
„Reményt adtál nekem” – mondta, mikor három évvel később újra ott állt előttem.
Új életet kezdett, megnyerte a perét egy csaló üzlettársával szemben, és egy új fejezetet nyitott. A szürke bőröndben nemcsak egy művészileg díszített sütemény volt, hanem egy 100.000 eurós csekk is.
„Ez nemcsak neked van” – mondta halkan. „Ez mindazoknak, akiken segíteni fogsz.”
Könnyek csorogtak az arcomon. Jenny soha nem távozott igazán. Az ő szelleme tovább élt – minden kedvességben, minden mosolyban, amely világosabbá tette a világot.
És ezen a karácsonyon, miközben a karácsonyfa lágy fényében ragyogott, tudtam, hogy egy dolog sosem fog változni: a szeretet és a jóság mindent túlélnek.
