Tíz évvel később, szenteste, a Times Square káprázatos fényei alatt.„Itt leszek, esküszöm” – suttogta Peter Sallynek, első és mindent elsöprő szerelmének, miközben a végzős bál kristálycsillárjának fényei tündököltek felettük.
Kezük egymásba fonódott, szívük egy ütemre dobogott.Az este színpompás forgatag volt – zene, kacaj és könnyek elegye. De ami őket igazán összekötötte, az több volt egy kamaszos fogadalomnál – egy ígéret, amely örökre beleégett a lelkükbe.
Az élet vihara messzire sodorta őket egymástól, útjaik úgy váltak külön, mint őszi falevelek a szélben. De a bizonytalanságok viharában egyetlen pillanat szilárdan megmaradt:
„Tíz év múlva, szenteste, a Times Square fényei alatt. Ott leszek. Bármi történjék is.”Egy évtized pergett le. Most Peter ott állt, körülölelte a metsző decemberi hideg. A hirdetőtáblák színes fényei tükröződtek könnytől csillogó tekintetében.
Emberek siettek el mellette, hangjuk tompa zsongássá fakult. De Peter csak egy dolgot látott: az üres helyet, ahol Sallynek állnia kellett volna.
Ekkor észrevett egy kislányt – alig nyolc éves lehetett. Egy rikító sárga esernyőt szorongatott, smaragdzöld szeme csillogott a neonfények játékában, csokoládébarna fürtjei lágyan omlottak vállára.
„Te vagy Peter?” – kérdezte a kislány, halk, reszkető hangon.Peter torka összeszorult, de bólintott. „Igen… én vagyok. Ki vagy te?”
„Betty vagyok. Anyukám azt mondta, hogy itt talállak majd.”
A világ megdermedt. „Az… anyukád? Sally?”Betty lesütötte szemét, és még erősebben szorította az esernyőt. „Anya két éve meghalt.”A szavak kalapácsként sújtottak le Peter lelkére.
A levegő megfagyott körülötte, és egy pillanatra a Times Square kavargó nyüzsgése messzi, elmosódott zsongássá halványult.Betty mögül egy idős házaspár lépett elő. A férfi haját ezüst szálak szőtték át, a nő tekintete szelíd, mégis fájdalmas volt.
„Peter” – szólalt meg a férfi remegő hangon. „Felix vagyok, Sally édesapja. Ő itt a feleségem. Rengeteget hallottunk rólad.”Peter megrázta a fejét, miközben könnyei csendben végigcsorogtak arcán. „Miért nem írt? Miért nem mondta el?”
Felix felesége előrébb lépett, kezét gyengéden összefonta maga előtt. „Sally nem akart terhet rakni rád. Tudta, hogy beteg édesanyádat ápolod. Azt hitte, továbbléptél, és nem akarta megzavarni az életedet.”
Betty közelebb lépett, apró keze Peter karjára simult. „Anya azt mondta, hogy te voltál élete legnagyobb szerelme. És hogy mindig hű maradsz az ígéretedhez.”
Peter térdre ereszkedett, apró kezébe fogta Betty ujjait, és hagyta, hogy könnyei szabad utat találjanak. „Sosem szűntem meg szeretni őt. És téged is mindig szeretni foglak, Betty.”
Felix felesége előhúzott egy megviselt jegyzetfüzetet, amelynek borítóján Sally neve állt elegáns, díszes betűkkel.„Ezt neked írta” – mondta halkan. „Minden érzését, minden vágyát, minden szerelmét ebben a füzetben hagyta hátra.”
Peter remegő kézzel nyitotta ki a könyvecskét. Minden oldal Sally kézírásának gyöngybetűivel volt tele, mint finom szálak egy elmulasztott élet szövetén. A lapok között egy régi fotó bújt meg: Peter és Sally, fiatalon, boldogan, végtelen reménnyel a szemükben.
A következő hónapokban Peter magához vette Bettyt. Otthona megtelt élettel, kacagással és melegséggel. Minden este mesélt Sallyről – bátorságáról, kitartásáról és az ígéretről, amely mindent túlélt.
A következő szentestén Peter és Betty Sally sírjához látogattak. A friss hó takaróján egy csokor élénksárga rózsa pihent.„Anya szerint a sárga az új kezdet színe” – suttogta Betty.
Peter bólintott, hangja lágy és erőteljes volt. „Igaza volt. És mérhetetlenül büszke lenne rád.”Abban a pillanatban, a hideg téli ég alatt, Peter megértette: bár Sally már nincs vele, egy darabja örökre Bettyben él tovább.
Ez nem a veszteség története volt, hanem a szereteté – egy olyan szereteté, amely túlélt időt, távolságot és még a halált is.És miközben Peter Betty kezét fogta, tudta, hogy az ígéretük sosem szakadt meg.
Csak egy új fejezetet nyitott.
