Mia még mindig sokk alatt állt, amikor a kezében tartotta a tejcsomagot, rajta a saját arca és a „HIÁNYZIK” szóval.
Alig tudta felfogni, amit látott. A szíve vadul vert, és egy hullámnyi zűrzavar öntötte el.
Tényleg ő volt az a képen? Miért hiányzott? És miért nem mondott Laura erről soha?
„Mia? Emlékszel valamire?” Laura hangja rángatta ki gondolataiból. Mia megfordult rémülten, és remegő kezeivel a csomagot a háta mögé rejtette.
„Én… csak… néztem”, motyogta idegesen. Laura úgy tűnt, hogy nem törődik vele, és tovább ment a pénztárhoz.
De Mianak úgy tűnt, mintha egy láthatatlan kötél húzná őt egyre mélyebbre a kétségek és a sötétség világába.
Hazafelé és vacsora közben Mia agyát teljesen elárasztották a tejcsomagon lévő kép és a szám.
Miért volt ott a képe? És ami még fontosabb: ki rabolta el? Mi köze volt Laura-nak mindehhez?
Vacsora közben Mian figyelmesen szemlélte Laurat. Az a nő, akit anyjaként ismert, most furcsán viselkedett. A mosolya már nem volt olyan meleg és őszinte, mint korábban.
Már hidegnek tűnt, szinte erőltetettnek, mintha egy maszkot viselt volna. Miután Laura vacsora után a kertbe vonult, Mia úgy érezte, itt a lehetőség.
Megvárta, amíg Laura belemerült a kertészkedésbe, majd észrevétlenül besurrant a nappaliba. Elkapta Laura telefonját a táskájából, és egy pillanatra habozott.
Aztán eszébe jutott a szám a tejcsomagról, és beütötte.
Néhány csengés után végre valaki felvette. Egy női hang, amely pánikban volt. „Helló? Ki van ott?”
„Helló, én… Mia vagyok. Láttam a képet a tejcsomagon, és ezt a számot. Meg tudná mondani, mi történik?”
A vonal másik végén lévő nő mintha megdermedt volna, majd Mia hallotta, hogy a pánik nőni kezd a hangjában. „Mia? Te vagy az?”
„Igen, Mia vagyok. De csak ennyit tudok. Mi történik?”
„Ó Istenem! Az apád és én keresünk téged, nagyon aggódtunk!
Elraboltak, drágám! Tudd, hol vagy? Emlékszel valami helyre, vagy bármi segíthet?”
„Nem tudom”, mondta Mia kétségbeesetten. „Egy Laura nevű nőnél vagyok. Azt mondja, ő az anyám, de… semmire nem emlékszem.”
„Mia, segítened kell! Azonnal jövünk, hogy elhozzunk téged. Tarts ki, kérlek!”
Mia épp válaszolni akart, amikor hirtelen egy zajt hallott.
A nappali ajtaja kinyílt, és Laura állt a küszöbön. Tekintete hideg és éles volt, miközben Mia-ra nézett, aki a telefonját tartotta a kezében.
„Kivel beszéltél?” kérdezte Laura fenyegető hangon. Mia gyorsan próbálta a telefonját a táskájába rejteni, de már késő volt. Laura tudta, hogy hazudik.
„Senki” suttogta Mia gyorsan. „Csak egy téves számot hívtam.”
De Laura lassan közelebb lépett, a szemében düh csillogott. „Hazudsz nekem, kislány! Nem illik így hazudni az ANYÁDNAK!”
Mielőtt Mia reagálhatott volna, Laura megragadta a karjait, és lerángatta őt a pincébe. Mia próbálkozott ellenállni, de a nő ereje meglepően erős volt.
„Te az én lányom vagy, és nem adlak senkinek!” ordította Laura, miközben becsapta a pinceajtót.
Mia a hideg földre zuhant, és a bezárt ajtóra bámult.
A gondolatai száguldoztak, miközben próbálta megnyugtatni magát. Nem adhatja fel. Ki kell találnia, hogyan szabadulhat meg.
Ahogy a szemei hozzászoktak a gyenge fényhez, Mia elkezdte felfedezni a pincét. Tapogatta a falakat, keresett egy ablakot, egy menekülési utat.
Aztán, hirtelen, rábukkant valamire keményre. Egy darab szilánk volt, amit felvett és a kezébe tartott. Nem volt fegyver, de védekezésre alkalmas eszköznek tűnt.
Mia tudta, hogy nem maradhat ebben a pincében. Csak egy esélye volt. Ha most nem cselekszik, soha nem fogja megtudni, ki ő valójában és mit titkol Laura.
Határozott tekintettel felállt, készen állva mindent megtenni, hogy felfedezze az igazságot.
Lassan odalopódzott a pinceajtóhoz, felvette a szilánkot, és elkezdte manipulálni a zárat.
Nehéz volt, és érezte a veszélyt, ami a levegőben lógott, de nem adta fel. Végül egy kattanást hallott. Az ajtó kinyílt.
Gyorsan kisurrant, átfutott a kertben, és átugrotta a kerítést. Hallotta Laura dühös hangját mögötte, de tovább futott, nem nézve hátra.
Mia most már tudta, hogy egyedül van.
Az emlékei széttörtek, és az igazság valahol a sötétben rejtőzködött. De határozottan elhatározta, hogy megtalálja azt – még ha mindent is elveszít.
És talán, csak talán, egyszer megtudja, ki is ő valójában.
