Katya a konyhában ült, telefonján görgetve. A férjével és a barátnőjével közös nyaralást terveztek, de amikor reggel belépett a hotelszobába, megdermedt a látványtól…
„Már megint Lénát látom Balin”, sóhajtotta, miközben a barátnője óceánparti képeit nézegette. „Mikor voltunk legutóbb valahol?”
Ekkor hirtelen becsapódott a bejárati ajtó.
„Szia, itthon vagyok!” – kiáltotta Szergej.
„Szia,” felelte Katya. „A vacsora a mikróban van.”
Szergej belépett a konyhába, megpuszilta a felesége arcát, majd leült az egyik székre.
„Milyen napod volt?” – kérdezte, miközben felmelegítette az ételt.
„Ugyanaz, mint mindig”, vont vállat Katya. „Figyelj, mi lenne, ha elmennénk valahova? Nézd, Léna már megint Balin van.”
„Katya, tudod, hogy most csúcsszezon van a munkában,” sóhajtott Szergej. „Talán jövőre…”
Katya egy újabb sóhajt elfojtva felelt. A „jövőre” már családi vicccé vált. Minden alkalommal, amikor nyaralásról volt szó, Szergej kifogásokat keresett.
„Mindegy, megyek aludni,” mondta, felállt és elindult a hálószoba felé. „Holnap korán kelek.”
Az ágyban fekve azon tűnődött, hogy mennyire megváltozott az életük az utolsó öt évben.
Hol vannak azok a boldog egyetemisták, akik bárhol, bármikor elindulhattak a világ bármelyik sarkába egy hátizsákkal? Mikor lettek belőlük egy átlagos moszkvai házaspár, akik hónapról hónapra élik az életüket?
Másnap Katya úgy döntött, hogy változtatni fog. Az ebédszünetben felhívta Lénát.
„Szia, Léna! Van egy kérésem.”
„Szia, Katya! Mi történt?”
„Egy hét múlva utazol Balira, ugye?”
„Igen, és?”
„Mehetek veled?”
A vonal túlsó végén néma csend volt.
„Katya, tényleg komolyan gondolod? Alig van már idő, ez olyan hirtelen…”
„Ki kell szakadnom ebből a mókuskerékből!”
Léna sóhajtott.
„Jó, győztél. De tudd, hogy már mindent lefoglaltam. Neked és Szergejnek külön szállást kell keresnetek, ha szeretnétek.”
„Köszönöm, Léna! A legjobb vagy!”
Este Katya vacsorával és egy üveg borral várta haza a férjét.
„Ünneplünk?” – kérdezte Szergej meglepve.
„Mondhatjuk így is” – mosolygott Katya. „Ülj le!”
Megvárta, amíg a férje helyet foglalt.
„Szergej, megyünk Balira!”
„Mi? Mikor?” – kérdezte Szergej, szemöldöke felugrott.
„Egy hét múlva. Már beszéltem Lénával, csatlakozunk hozzá.”
„Katya, megőrültél? Nekem munka, projektek…”
„Szergej, mikor voltunk utoljára együtt nyaralni? Mikor pihentünk igazán, úgy, hogy nem kellett állandóan a munkán agyalnunk?”
A férfi elmosolyodott.
„Tudod mit? Igazad van. A munkát elfelejtem, megyünk Balira!”
A következő hét gyorsan eltelt. Katya szaladgált a munka, bevásárlás és utazási iroda között, míg Szergej igyekezett befejezni az irodai teendőit. Léna segített a szervezésben.
Végre elérkezett az indulás napja. A repülőút gyorsan telt. Katya hol Szergej vállán szundikált, hol Lénával beszélgetett. Bali párás melege fogadta őket.
A reptérről kilépve motorok zaja, árusok kiáltásai és egzotikus illatok keveredtek a levegőben.
„Menjünk a szállásra” – mondta Léna. „Egy tengerparti villát foglaltam.”
A villa maga volt a paradicsom: három hálószoba, hatalmas nappali, saját medence és buja trópusi kert.
„Léna, ez mesés!” – ámuldozott Katya.
„Ugye, hogy megérte?” – mosolygott Léna. „Pakoljatok ki, este elmehetünk vacsorázni a partra.”
A következő napok álomszerűen teltek. Napoztak a tengerparton, szigettúrákra indultak robogókkal, és végigkóstolták a helyi ételeket. Esténként a medence mellett ülve koktélokat kortyolgattak.
Az ötödik reggelen Katya korán ébredt. Szergej nem volt mellette.
„Biztosan úszni ment” – gondolta. Felkelt, és a teraszra lépett. A nap épp csak felkelt. A nappaliban sem volt senki.
Amikor elhaladt Léna szobája előtt, halk neszt hallott. Ösztönösen lenyomta a kilincset – és megdermedt.
A szoba félhomályában, összefonódva feküdt Szergej és Léna. Annyira elmerültek egymásban, hogy észre sem vették őt.
Katya érezte, ahogy a föld kicsúszik a lába alól. A gondolatok cikáztak a fejében: Mióta tart ez? Miért? Hogyan történhetett ez meg?
Csendben behúzta az ajtót, és remegve lépett ki a házból. A lábai gyengének tűntek, a szíve hevesen vert.
Cél nélkül bolyongott a parton. A könnyei némán peregtek. Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor meghallotta a háta mögött a nevét.
„Katya! Várj!”
Megfordult. Szergej futott felé, mögötte Léna sietett.
„Katya, nem úgy van, ahogy gondolod!” – kezdte a férfi.
„Nem? Akkor mit kellett volna gondolnom?” – nevetett fel keserűen.
„Hallgass meg” – próbálkozott Léna. „Nem akartuk, hogy így tudd meg.”
„Hogyan akartátok akkor?” – kérdezte Katya. „Majd, ha terhes leszek?”
„Katya, kérlek…” – nyúlt felé Szergej.
„Ne érj hozzám!” – hátrált Katya. „Soha többé nem akarok titeket látni!”
Hátrafordult és futásnak eredt. Nem tudta, hová megy, csak menekült. Csak akkor állt meg, amikor a tenger megállította. Térdig gázolt a vízben, és zokogott.
Az élete darabokra hullott. Öt év házasság, egy barátság – mind hazugság volt. Soha nem érezte magát ennyire elárulva.
Hosszú percekig bámulta a végtelen óceánt, majd némán, üres tekintettel indult vissza a villába.
Szergej és Léna a nappaliban várták.
„Katya…” – kezdte Szergej bizonytalanul.
„Mit akartok tőlem?”
„Ez volt az első alkalom, esküszöm!” – tört ki Lénából. „Nem terveztük, egyszerűen csak…”
„Egyszerűen mi?” – vágott közbe Katya. „Azt gondoltátok, ha már Balin vagytok, belefér egy kis szórakozás?”
„Nem erről van szó…” – szólt közbe Szergej. „Hiba volt. Túl sok koktélt ittunk tegnap…”
