Vera megdermedt, amikor Oleg éles hangon megszólalt. Óvatosan pakolta a vasalt ruhákat a szekrénybe, próbálva nem zavarni a férjét, aki a kanapén heverészett a tévé előtt.
— Oleg, én szándékosan elkerüllek, hogy ne takarjam el a képernyőt — mondta bocsánatkérő hangon.
Bár nem ment el közvetlenül a tévé és Oleg között, ő akkor is morcosan összeráncolta a homlokát.
— Mi a különbség? Akár előttem mész, akár oldalról, mindenképp zavaró vagy! — mordult rá Oleg, miközben elhelyezkedett a kanapén.
— Talán ideje lenne változtatni? Elegem van már így élni. Miért nem mehetnénk el pihenni valahová?
Vera ijedten nézett rá:
— Miért, mi az, hogy „elegem van”? Te engem egyáltalán nem untál meg!
Oleg felkelt, és ide-oda kezdett járkálni a kis lakásban.
— Te egyáltalán érdeklődsz valami más iránt, mint a házimunka? Tudod például, hogy mi most a legnagyobb divat a show-bizniszben? — kérdezte.
— Mikor… — kezdte Vera védekezni. — Hazajövök a munkából, aztán jön a mosás, főzés…
Oleg legyintett:
— A fizetéseddel már szégyellném magam a boltban is.
Vera hallgatott — a férje keresete alig haladta meg az övét.
— Nem értem, mire célzol — mondta végül óvatosan.
— Figyelj meg előbb! — folytatta Oleg. — Egy műsorban azt mondták, hogy a hírességek rendszeresen elvonulnak egymástól, hogy frissítsék az érzéseiket. Lehet, hogy nekünk is kipróbálni kéne?
Vera felkiáltott:
— Te azt akarod mondani, hogy válni akarunk?
Oleg elgondolkodott, majd megrázta a fejét:
— Ne dramatizáld túl. Csak azt mondom, hogy próbáljunk egy kis szünetet.
Aztán, ha hiányzunk egymásnak, újra mint újdonsült házasok leszünk. Csak én nem tudok szabadságot venni, rengeteg a munka. De te elmehetnél valahová.
Vera sóhajtott. Valami nem stimmelhetett.
— Nekem is van munkám. És hova menjek? Nincsenek barátaim, pénzem meg pláne nincs. Éppen most fizettük ki az autó hitelt.
— Megint az autóval jössz? — morogta Oleg. — Ez nem az én bajom, hogy a közutak rosszul vannak karbantartva.
Valójában azonban másképp történt. Fél évvel ezelőtt vettek egy használt autót, amire meg tudtak takarítani. Egy téli napon Oleg gyorsan hajtott a csúszós úton, miközben Vera figyelmeztette.
— Oleg, vigyázz! — nem bírta tovább.
— Kételkedsz a képességeimben? — kérdezte kihívóan.
— Nem kételkedem, de nézd az utat!
Oleg erre nevetett, és hirtelen kormányt rántott. Az autó megcsúszott, és nekiütköztek egy parkoló autó kocsijának. Oleg azonnal kint volt, és első dolgának nekiállt a feleségét hibáztatni.
— Miért mondtad ezt?! Miattad történt minden!
Kiderült, hogy nem volt biztosítása — egy „szakértő” sofőrnek nem is volt szüksége rá. Kölcsön kellett kérniük pénzt, hogy kártalanítsák az autó tulajdonosát.
Vera jól tudta, hogy Oleg sosem fogja elismerni a hibáját. Mindig talál valami más indokot — időjárás, feleség, sors.
Most is őt hibáztatta: ő már megunta őt, a házasságuk pedig elérte a zsákutcát. Kalandra vágyott, mint a sztárok, bár ő maga semmit nem tett annak érdekében, hogy változtasson az életén.
38 évesen egyszerű irodai munkát végzett, és egy szűk garzonban éltek, de mindent a balszerencsére fogott.
Vera remélte, hogy a férje elfelejti az ötletet egy éjszaka alatt.
De Oleg forgolódott az ágyban, nyilván nem a tévé előtti álmos percek miatt. Tervei voltak, hogyan mentheti meg a családot és kezdhet új fejezetet az életükben.
A következő két napban Oleg nem szólt, de Vera látta, hogy a terve még mindig él. Esténként a konyhában ült, hirdetéseket olvasott, aláhúzott dolgokat, jegyzetelt.
A harmadik napon Oleg már az ajtóban várta:
— Vera, mindent kitaláltam! Tökéletes. Pihenhetünk egymástól, és még pénzt is kereshetünk.
Vera sóhajtva leült:
— Mesélj.
— Találtam neked egy remek nyári munkát. Friss levegőn leszel, és távol a város zajától!
Vera ledobta a kezéből a kenyeret vágó kést:
— Oleg, én nem akarok elmenni.
— Tehát nem érdekel a családunk? A kapcsolatunk?
Vera sóhajtott. Miért kell ilyen gyakran sóhajtoznia mostanában? Talán Olegnek igaza van? Talán tényleg nem ártana egy kis szünet?
Meglátva, hogy a feleség engedett, Oleg lelkesedve folytatta. Talált egy férfit, aki házat vásárolt a faluban, és most farmot akart indítani. Segítőt keresett, szállás és étkezés biztosítva, a fizetés megfelelő.
— És az idén nyáron keresett pénzből talán új autót vehetünk, — tette hozzá Oleg lelkesen.
Vera fel akarta emelni a hangját, hogy miért kell dolgoznia a férje újabb hóbortjáért, de gyorsan lenyelte a dühét. Már tudta, hogyan fog végződni.
Oleg olyan meggyőzően mutatta be az egész „nyári tervet”, hogy nem is említette, hogy a férfi, akit el akart küldeni hozzá, éppen nemrég szabadult a börtönből. Oleg ezt titokban tartotta.
Amikor Vera leszállt a buszról, és a nehéz táskát a vállára vette, újra megkérdezte magától azt a kérdést, amit már régóta nem talált megválaszolni: mikor tanulok meg nemet mondani? És mint mindig, most sem volt válasz.
A ház hatalmas, bár öreg, de még mindig masszív. Az udvaron építőanyagok hevertek, és a házigazda éppen egy papírlapon rajzolt.
Szandálban volt, a teste izmos és napbarnított, és Vera elpirult tőle. Sok év házasság után már hozzászokott Oleg sovány alakjához — vékony karok, enyhén beesett mellkas, egy kis pocak.
— Üdvözlöm, — mondta Vera halkan.
A férfi felemelte a fejét, és bár ősz haja és az arcán lévő ráncok nyilvánvalóan a sok időt töltött napfényen árulkodtak, figyelmesen végigmérte őt.
— Üdvözlöm. Ön jött Olegért? — kérdezte.
— Igen, Oleg hívott. Van valami baj?
Viktor meglepődött. Az a férfi, aki telefonált neki, egy teljesen más képet festett róla: csúnya, tehetségtelen, semmilyen. És még azt is mondta, hogy régóta meg akart szabadulni tőle.
Viktor nem várta, hogy ilyen kellemes meglepetés éri: egy szép, ápolt nő, hosszú szempillákkal, rendezett fonott hajjal, vonzó alakú, kecses formákkal.
— Semmi baj, — válaszolt Viktor, miután elég ideig nézte őt. — Oleg elmondta, hogy miért van itt?
— Igen, azt mondta, hogy segítenem kell a kertben és az udvaron.
— Pontosan. Gyere be, megmutatom a szobádat. Utána eszünk, és beszélek a feladatokkal.
Vera egy külön szobát kapott, saját bejárattal. Egyszerű volt, de tiszta és kényelmes. Viktor felajánlotta neki, hogy rendezkedjen be, ő pedig nekiállt főzni. Néhány perc múlva Vera kilépett, és elvette tőle a kést és a tányérokat:
— Tíz perc múlva gyere vissza.
Tíz perc múlva Viktor megdöbbenve állt meg a konyhában: az asztalon omlett, friss saláta, tökéletesen szeletelt szalonna és hideg előételek várták.
— Hogyan csinálja ezt? Az én darabjaim mindig akkora kockák, hogy alig lehet megrágni őket! — kérdezte, miközben egy falat szalonnát emelt a szájához.
— Néha a késeket is meg kell élesíteni, — mosolygott Vera, és megmutatta neki a hegyét.
— Azt hiszi, hogy csak ettől van? — kérdezte gyanakodva Viktor.
— Próbálja ki, — nevetett Vera.
Viktor elmosolyodott. Az őszinte kedvesség és egyszerűség igazán meglepte.
Főleg az, hogy nem kérte el tőle az extra pénzt, amit Oleg már elvett tőle, mint az első hónap munkájáért. Viktor úgy döntött, hogy jobb ezt titokban tartani.
Ebéd után kimentek az udvarra. Vera megdöbbenve látta, hogy az udvaron hosszú eperágyások terültek el, fiatal bokrok bogyókkal, kaptárok és üvegházak is voltak.
— Mindent maga csinált? — kérdezte meglepetten.
— Persze, szeretem csinálni. Nem minden kézzel, van gép is, automatikus öntözés, de kell egy segítő. Nem szeretem a gyomokat kapálni és a tűzhely mellett állni.
Vera nevetett, és észrevette, hogy azon a napon többet nevetett, mint az elmúlt hónapokban. Boldogan vetette bele magát a munkába.
Este a ház ragyogott a tisztaságtól, a kötélen száradtak a ruhák, és az illatos leves rotyogott a tűzhelyen. Viktor többször benézett, majd megrázta a fejét, és visszament.
Amikor minden elkészült, Vera kijött az udvarra. Meglepetésére Viktor a padon ült, és a távolba bámult.
— Viktor, kész a vacsora, — szólt oda neki.
Viktor lassan megfordult, és a hangjában valami szokatlan érzés volt:
— Igen, köszönöm. Máris jövök.
Az asztalnál Viktor egy palack bort vett elő, és megtöltötte a poharakat.
— Vera, beszéljünk egyet: nincs közöttünk semmi titok. Az Oleg azt mondta, hogy tudnia kell a teljes igazságot. Nyolc évet töltöttem börtönben. Miután mindent eladtam, idejöttem a faluba.
Vera figyelmesen hallgatta.
— Volt családom… Feleségem és lányom. Gyakran jártunk a szomszédos faluba. Ő főzött, a kislány segített, miközben én az udvaron dolgoztam. Egy este, amikor hazafelé tartottak…
