A szüleim válása két részre szaggatta a családunkat. Az apám úgy döntött, hogy elviszi a fiatalabb öcsémet, engem pedig otthagyott anyámnál, aki gyorsan belevágott egy új kapcsolatba.
Akkor azt hittem, hogy az apám egyszerűen már nem akart engem…
A felnőttkor válaszokat adott sok kérdésre, de olyan sebeket is feltárt, amikről azt hittem, hogy már rég begyógyultak. Mi motiválta az apámat, amikor meghozta ezt a döntést?
Miért hagyott engem, miközben a testvéremet elvitte? Az igazság felfedezése évekkel később fájdalmas volt, de ugyanakkor…
12 éves voltam, amikor a szüleim bejelentették, hogy elválnak. Az öcsém, aki három évvel fiatalabb nálam, napokig sírt, én pedig próbáltam erősnek mutatkozni.
Amikor apám összepakolta a holmijait, egy különös pillantást vetett rám – mintha valamit mondani akart volna, de nem találta a szavakat.
Csak az öcsémet vitte el. Engem otthagyott anyával és az új partnerével, aki már akkor is ott volt nálunk, mint „segítő” a felújításokban.
Nem értettem a döntését. Miért volt az öcsém a „menthető”, de én nem? Apám megígérte, hogy meglátogat, de többé soha nem láttam.
Minden nap egyre nagyobb fájdalmat és haragot éreztem. Lehet, hogy sosem szeretett igazán?
Anyám gyorsan új életet kezdett. Az új párja, Márk, olyan ember volt, aki mindig jobban tudta, hogy mi a helyes. Kifogásolta a ruháimat, a viselkedésemet, még az iskolai jegyeimet is.
Anyám mindig őt támogatta, bármilyen helyzet is volt. Gyakran úgy éreztem, hogy idegen vagyok a saját otthonomban.
De a legrosszabbak azok a pillanatok voltak, amikor anyám azt mondta: „Ha olyan lennél, mint a bátyád, talán apád is szeretne téged.” Ezek a szavak sokkal jobban fájtak, mint bárminemű büntetés.
Egy nap, sok évvel később, amikor már 27 voltam, levelet kaptam. Apámtól jött. Reszketett a kezem, miközben kinyitottam a borítékot.
„Tudom, hogy utálsz” – kezdődött. Harag és kíváncsiság keverékével olvastam tovább. „Muszáj volt olyan döntést hoznom, ami tönkretette az életem, de vannak dolgok, amiket akkor nem mondhattam el…”
Apám elmagyarázta, hogy a válás során megtudta, hogy Márk – anyám szeretője – agresszív hajlamokkal és alkoholfüggőséggel küzdött.
Félt, hogy nem lesz képes megvédeni minket mindkettőnket. Az öcsémet választotta, mert ő még fiatal volt, és könnyebben védhető.
A levélből kiderült, hogy apám többször is próbált harcolni értem a bíróság előtt, de anyám ügyvédje sikeresen elzárta őt mindenféle kapcsolattól.
Engem anyámmal hagyott, mert az ügyvédje meg tudta győzni a bírót, hogy a lányoknak jobban megfelel az anya.
Apám írta, hogy évekig minden nap gondolt rám, de félt, hogy a jelenléte csak fokozza a feszültséget.
Miután elolvastam a levelet, egy keverék érzés árasztott el: megkönnyebbülés és fájdalom.
Apám nem volt az a szörnyeteg, akinek hittem. Olyan ember volt, aki kénytelen volt meghozni egy lehetetlen döntést.
A találkozónk sok év után tele volt érzelmekkel. Idősebb és fáradtabb volt, de a szemei még mindig azt a melegséget tükrözték, amit gyerekként annyira jól ismertem.
Elmondta, hogy egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne bánta volna meg a döntését.
