Lucynka mindig is az a gondoskodó és szeretetteljes anya volt, aki életét a fia körül forogva élte.
Minden erejét és idejét neki szentelte, még akkor is, amikor Márk már felnőtt, saját családot alapított, és úgy tűnt, hogy képes boldogulni egyedül.
Lucynka sosem gondolt arra, hogy pihenhetne, vagy gondoskodhatna saját magáról. Ha Márknak pénzre volt szüksége az első lakásához, ő ott volt, hogy segítse.
Ha munkahelyi problémái támadtak, ő volt az, aki vígasztalta, és támogatta, bármi történt is.
De ahogy teltek az évek, Lucynka ereje egyre csökkent, és bár sosem kérte senkitől, hogy segítsen neki, a magány és a fokozódó testi gyengeség egyre inkább elviselhetetlenné tette a mindennapokat.
Márk, a fia, nem volt hajlandó ugyanazt a gondoskodást viszonozni. Ő másképp gondolkodott.
A napi teendők, mint a vásárlás, az édesanyja betegsége miatti aggódás és a mindennapi gondok elintézése, mind túl soknak tűntek számára.
Egy nap, amikor úgy érezte, hogy nem bír már tovább gondoskodni róla, végül arra jutott, hogy elhelyezi őt egy idősotthonban. Azt mondta, hogy ott jobb lesz, hiszen gondoskodnak róla, és társaságot is kap.
Lucynka, bár érezte, hogy ez nem egy könnyű döntés, szomorúan, de beleegyezett. Szemeiben ott csillogott a fájdalom, de próbálta elrejteni.
Amikor eljött a költözés napja, és Márk elvitte Lucynkát az idősotthonba, mindkettőjüknek fájó pillanatok voltak. Lucynka elbúcsúzott a lakásától, amelyet évtizedekig szeretettel ápolt.
Minden egyes tárgy, minden egyes könyv és fénykép, amit élete során gyűjtött, mind-mind a múltat idézte, és most mindent hátrahagyott.
A fia megígérte, hogy rendszeresen látogatni fogja, de ő is tudta, hogy az ígéretek üresek. Az édesanya jól tudta, hogy a szavai csak szélhámosságok, amelyek eloszlatják a lelkiismeret furdalását.
Márk megkönnyebbülve tért vissza az otthonába, úgy érezte, hogy most végre megszabadult a terhétől.
Nem kellett többé aggódnia, hiszen az édesanyja már megfelelő helyen volt, és ő visszatérhetett a saját életéhez.
De amikor belépett az üres lakásba, amelyet most már neki kellett elrendeznie, hogy eladhassa vagy bérbe adja, váratlan meglepetés érte.
A lakás minden egyes sarkában változások történtek, amelyek azonnal szembetűntek.
Az értékes bútorok, családi emlékek, a sok éven át gondosan összegyűjtött porcelánok mind eltűntek.
Ahelyett, hogy a régi otthon melegsége és emlékei fogadták volna, az üres falak között olcsó másolatok, régi, használhatatlan tárgyak hevertek.
A polcokon poros könyvek, a régi asztalon pedig egyetlen papírlap, amelyre rövid, de határozott üzenet volt írva: „Nem minden olyan, aminek látszik, fiam.”
Lucynka okosan megtervezte a dolgokat. Mielőtt végleg elköltözött volna az otthonba, minden értékes tárgyát titokban elrejtette.
A régi barátnőjének adta át a drága ékszereit, családi fényképeit, mindent, amit egy életen át őrizgetett. Tudta, hogy fia nem értékeli azt, amit neki adtak, és hamarosan megpróbálja pénzzé tenni az egész életét.
Márk, amikor belépett, nem értette, hogy mi történhetett. Éveken keresztül elhanyagolta, hogy édesanyja sokkal ravaszabb volt, mint bárki gondolta volna.
Most, amikor üres lakásban állt, rádöbbent, hogy Lucynka sikeresen megvédte azt, amit életében annyira fontosnak tartott.
A fiú pedig kénytelen volt szembenézni a ténnyel: anyja nyerte ezt a kis játszmát, és megértette, hogy nem lehet csak úgy elfelejteni őt, sem a közös életüket.
