A történetem egy egészen váratlan fordulattal kezdődött, amikor a férjem édesanyja, Jane, bejelentette, hogy nálunk fog lakni egy ideig. Az elején még azt hittem, hogy csak egy kis időre, talán pár hétre marad, míg helyrehozzák a házában a csöveket.
De hamarosan rájöttem, hogy Jane tervében nemcsak a házfelújítás szerepel, hanem egy sokkal nagyobb, sokkal meglepőbb cél.
Egy szép tavaszi napon, amikor a munka után végre hazaértem, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. Ahogy beléptem az ajtón, szinte fizikai hatást gyakorolt rám a levegő.
A szobák hirtelen más fényben tűntek fel, mintha minden egyes tárgy egy új, titokzatos szándékot rejtett volna magában. Dobozok, bőröndök, ruhák mindenütt!
Mintha valaki azt mondta volna, hogy itt már nem csupán látogatókról van szó – itt valaki igazán otthon akart lenni. És akkor megláttam őt.
Jane ott állt, mint egy királynő a trónján, az egész ház közepén, mintha már mindig is ő lett volna a ház úrnője. Az ő illata, az évek óta megszokott virágos parfümje töltötte be a levegőt, és a szeretett macskás képei már az éjjeliszekrényeken díszelegtek.
Ahogy beléptem, még a lábam is elnehezedett, mintha minden lépésemmel egy-egy sötét titkot árultam volna el.
„Jane?” – kérdeztem, próbálva elfedni a zavartságot a hangomban. „Mi folyik itt?”
Jane egy pillanatra sem emelte fel a fejét, és úgy reagált, mintha mindez teljesen hétköznapi lenne. „Ó, Joe nem mondta? Van egy kis gond a házamnál, a csövek elpattantak. Itt maradok, amíg meg nem javítják. Nem gondoltam, hogy gondot okozok.”
Gondot okoz? A házában sosem volt ilyen probléma. A csövek csak úgy nem romolhatnak el egy olyan házban, ami egy évvel ezelőtt lett felújítva! Mi történik itt? Miért nem mondta el Joe, hogy mi is zajlik valójában?
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Joe megjelent mögöttem, és a feje annyira elárulta a szorongást, hogy szinte azonnal tudtam, valami nincs rendben. „Igen, anya nálunk marad egy ideig. Csak amíg helyrehozzák a dolgokat.”
„És nem gondoltad elmondani nekem?” – kérdeztem, miközben a düh és a zavartság szinte egyszerre robbantak ki bennem.
Joe idegesen vállat vont. „Nem gondoltam, hogy ekkora ügy lesz belőle. Néhány hét, nem több.”
A válaszától inkább csak még dühösebb lettem. Néhány hét? Hónapok óta évekig együtt éltünk, és most azt akarja, hogy ne érezzem úgy, mintha ez valami hatalmas, megmagyarázhatatlan dolog lenne?
Ahogy átmentem a ház másik felébe, még hallottam, ahogy Jane és Joe halkan beszélgetnek a szomszédos szobában. A hangjukban valami olyasmi volt, amit még nem hallottam. Valami megmagyarázhatatlan feszültség, ami egyre inkább kezdett nyomasztóvá válni.
„Nem mondtad el neki az igazat, igaz?” – Jane hangja éles volt, mintha egy szúrás lenne a csendben.
Joe elhallgatott. „Nem. Még nem.”
„Jól van,” mondta Jane, „de figyelj, segítek nektek. Hat év házasság, és még gyerekek sincsenek? Valamit tennünk kell.”
A szívem hevesebben kezdett verni. Mi a francot beszél ez? Azt próbálja elérni, hogy közvetve ránk kényszerítse a gyerekvállalást? Vagy valami másról van szó? A hangja mélyebb és okoskodóbb volt, mint valaha, és ez minden bizonnyal nem egy szimpla látogatásról szólt.
De nem hagytam, hogy Jane megnyerjen. Ahogy elvonultam a szobámba, egy döntés született bennem: ha ő „kedves” akar lenni, akkor én is a kedvesség mestere leszek.
Csak ezúttal nem fogom hagyni, hogy a dolgok így menjenek tovább. De nem fogok összeveszni vele. Nem. Úgy fogok játszani, hogy ő maga is rádöbbenjen, hogy ez nem az ő háza.
Másnap reggel kezdtem a tervet: apró, de szándékos lépésekkel. Kiválasztottam az összes olyan személyes tárgyat, amit mi, Joe és én, szántunk a hálószobánkhoz.
Minden egyes apró emléket, minden egyes fényképet. Mindezt átvittem a vendégszobába, hogy ott helyezzem el. Jane virágmintás ágyneműjét pedig szépen az ágyra terítettem, hogy minél kényelmesebben érezhesse magát.
Miután mindent elrendeztem, végignéztem az alkotásomon. Az egész szoba olyan lett, mintha Jane saját kis palotája lenne. A virágok illata, a képek, a párnák – mindegyik azt sugallta, hogy itt nem csupán egy látogató, hanem valaki, aki szinte otthonra lelt.
Joe, miután hazaért, szóhoz sem jutott. Az arca elképedt, mintha nem is értette volna, mi történt. „Miért csináltad ezt?” – kérdezte.
„Hát nem igazságos? Miért is ne érzi magát teljesen otthon nálunk?” – válaszoltam, miközben egy diadalmas mosolyt húztam az arcomra.
Joe egy kicsit megrogyott. A helyzet egyre inkább kezdett komolyra fordulni. Jane nemcsak hogy megszállta a házunkat, de most már szinte a hatalmába kerítette minden egyes napunkat.
Ahogy teltek a napok, minden reggel friss törölközők, kis ajándékok és levendulaillatú gyertyák várták őt. Minden apró részlet az ő kényelmét szolgálta.
És én ott álltam, az egész házban, egyre inkább úgy éreztem, hogy mindennek van értelme: ha kedvességgel akarta uralni az életünket, akkor hát legyen. Én sem fogok hátrálni.
De aztán, ahogy az idő telt, valami változott. Jane egyre inkább belesüllyedt a kis játékába, miközben Joe egyre jobban megereszkedett. A feszültség már nem csak látszott, hanem minden egyes pillanattal egyre erősebben húzta le a házunkat.
És aztán egy nap Joe teljesen összeroppant. Szükség volt egy határozott döntésre. Jane-t elküldte egy szállodába, és végre, utolsó leheletként fellélegeztünk.
„Végre” – mondta Joe, miközben én csak mosolyogtam. Mert tudtam: a játékot én nyertem.
