„Azonnal add oda a kulcsokat anyámnak, különben összepakolhatsz és elköltözhetsz!” – kiabált a férjem. Nem tudta, hogy aznap este neki kell mennie
– Most azonnal odaadod az autó kulcsait anyámnak, vagy összepakolhatod a holmidat, és eltakarodhatsz a lakásomból! – üvöltötte Vadim, majd a földre hajította a kabátját.
Anna ránézett.
– Ahhoz rövidek a karjaid, drágám. A bőröndöket ma este te fogod összepakolni.
Persze nem egyik napról a másikra jutottak el idáig.
Az első hónapokban Anna még azt hitte, a férje egyszerűen takarékos.
Vadim egy raktárban dolgozott helyettes vezetőként, hetvenezer rubelt keresett, és fejből tudta, mennyibe kerül a tej a környék mindhárom boltjában. Annát eleinte még szórakoztatta is a dolog.
Ő tájépítészeti terveket készített, havonta körülbelül százötvenezer rubelt keresett, viszont a termékek árát szinte soha nem tudta pontosan.
Aztán egyszer csak megjelent a konyhaasztalon egy számológép.
És az esték a blokkok átnézésével kezdődtek.
– Anya, minek vettél sajtot?
– Mert meg akarom enni. Reggelire.
– Ezerkétszáz rubel. Kétszáz grammért! A metró mellett egy kis bódéban háromszáz rubel egy kiló.
– Abban pálmaolaj van.
– Megállapodtunk, hogy a közös megtakarításba teszünk pénzt.
– Abban állapodtunk meg, hogy a háztartási kiadásokat közösen fizetjük. A részemet tegnap reggel átutaltam.
– A költségvetésnek közösnek kell lennie. Minden pénznek. Én hetvenezret keresek, és mindent hazahozok az utolsó fillérig.
Anna felnézett rá.
– Harmincötezret hozol haza. A többit számítógép-alkatrészekre költöd.
– Én férfi vagyok. Munka után valamivel foglalkoznom is kell. Te meg az egész költségvetést elvered valami elit kajára.
– Vadim, kétszer annyit keresek, mint te. Ha sajtot akarok venni, megtehetem.
– Egy családban nincs olyan, hogy az én fizetésem meg a te fizetésed. Közös pénz van. Holnaptól én megyek bevásárolni. Add ide a bankkártyát.
– A kártya nálam marad.
– Tehát rejtegeted. Ez már csalás. A pénznek egy helyen kell lennie.
– Az internet ki van fizetve. A villany ki van fizetve. A heti élelmiszer felét megvettem. Mindent teljesítettem, amit vállaltam.
– Akkor majd újragondoljuk, mit vállaltál.
A vízforraló fütyülni kezdett. Anna elzárta a gázt.
Szombaton Anna egy ügyfél támfalának tervén dolgozott, miközben Vadim jegyzetfüzettel a kezében járkált a nappaliban.
– Új programokat akarsz venni?
– Egyéves előfizetést. Enélkül nem tudom rendesen elkészíteni az ügyfél tervét.
– Mennyibe kerül?
– Tizenötezer.
– Tölts le egy tört verziót. A rendszergazdánk is mindent torrentből szed le, és mégsem történt semmi.
– Nekem friss növényadatbázisok kellenek. És az is fontos, hogy nagy projekteknél ne omoljon össze.
– Tizenötezer rubel képekre? Normális vagy?
– Ezek a „képek” kétszázezres megrendeléseket hoznak nekem.
– Menj inkább irodába. Ötvenezer fix fizetés, munkaidő, minden úgy, mint más normális embernél.
– Nekem megfelel, amit csinálok.
– Te melegben ülsz. Én meg reggel nyolctól egy hideg raktárban dolgozom.
– Más a munkánk, Vadim.
– Munka az, amikor az ember úgy ér haza, hogy alig áll a lábán! – csattant fel. – Te meg egész nap csak gombokat nyomogatsz.
Három hónappal az esküvő után, egy péntek este megszólalt a csengő.
Az ajtóban Tamara Iljinicsna állt két kockás táskával.
Harminc évig árubeszerzőként dolgozott, nyolc éve nyugdíjas volt, havonta huszonkétezer rubelt kapott, és úgy tudott beszélni az emberekkel, mintha még mindig egy egész osztály állna mögötte.
– Nálatok fogok lakni – jelentette ki, majd cipőben besétált az előszobába.
– Jó estét. Történt valami?
– Csöveket cserélnek nálam. Két napja nincs víz. Vadik azt mondta, nálatok üresen áll a nappali.
Anna megdöbbent.
– A nappali nem üres. Ott van az asztalom és a mintákkal teli szekrényem.
– Az asztalt odébb tolod a falhoz.
Letette a táskákat a parkettára.
– A dolgozószoba minek egy nőnek? Én alszom majd a kanapén.
Vadim kijött a fürdőszobából, és megtörölte a kezét.
– Anya pár hétig nálunk marad. Nem cipelheti fel a vizet az első emeletről.
– Én a nappaliban dolgozom. Ügyfelekkel beszélek, videóhívásaim vannak.
– Akkor ülj a konyhában a laptopoddal. Ne zavard anyámat.
– A konyha négy négyzetméter. Ott még egy tervet sem tudok kiteríteni.
– Majd összehúzod magad. Anyám idős ember.
És ezzel elkezdődött.
A fürdőszobai samponok már az első napon átkerültek egy másik polcra.
A törölközőket Tamara szín szerint rendezte el.
Hétfő reggel Anna a szemetes mellett találta.
– Kidobtam fél kenyeret.
– Megpenészedett az egyik oldala.
– Le kell vágni a penészes részt. A belsejéből meg zsemlemorzsát lehet szárítani.
– Én nem eszem régi kenyérből készült morzsát.
– Elkényeztetett vagy. Az én Vadikom néha éhesen jön haza, te meg ilyen úri kisasszony vagy.
Anna bekapcsolta a kávédarálót. A szemek hangosan ropogtak.
– Akkor mondja el az egész listát – szólalt meg nyugodtan. – Mit tilos kidobnom a saját lakásomban?
– Miféle lista?
– Mit nem dobhatok ki.
– Ne okoskodj. Ez közös lakás. Vadik itt a férfi.
– Ezt a lakást a nagymamámtól örökölt pénzből vettem. Vadim egyetlen rubellel sem járult hozzá.
Tamara szeme összeszűkült.
– Házasságban minden közös. Nagyon járatja a száját. Egy feleség hallgasson a férjére, és tisztelje a férje anyját.
A következő héten az autó is sorra került.
Szombaton Vadim levette a tartalék kulcsokat az előszobai komódról.
– Elmegyek építőanyagért.
– Egy óra múlva szükségem lesz az autóra. Vidékre megyek felmérni egy helyszínt.
– Menj taxival. Nekem deszkákat kell vinnem. Anyám verandáját javítom.
– A deszkák nem férnek be a szedánba.
– Lehajtom az üléseket.
– Összekarcolod és összekened az egészet.
– Letakarom valamivel.
– Fűrészporos lesz minden.
Vadim felkapta a fejét.
– Egyébként is az én autóm. Én fizetem a hitelt.
– Család vagyunk! – emelte fel a hangját. – Anyám egy hónapja kéri, te meg úgy teszel, mintha nem lenne fontos.
Anna keserűen elmosolyodott.
– A mi embereink nem taxival járnak a pékségbe. Két mérőszalaggal, szintezővel és állvánnyal pedig végképp nem megyek taxival vidékre.
– Akkor halaszd el.
– Én tankolok. Én fizetem a biztosítást. Én fizetem a hitelt.
– Majd tankolok neked ötezerért. Egy hétre elég.
Az ajtó becsapódott.
Anna felhívta az ügyfelet, és bocsánatot kért.
Vadim este tizenegykor ért haza.
Az autó belsejét finom faforgács borította, a világos hátsó ülésen pedig egy sötét folt éktelenkedett.
– Elvittem a deszkákat – közölte vacsora közben. – Holnap még két zsák cementet is viszek.
Anna letette a villáját.
– Holnap az autó megy kárpittisztításra. Te fizeted.
– Miféle tisztítás? Szappanos vízzel letörlöd.
– Ez olaj. Beivódik az anyagba.
– Már megint kidobod a pénzt az ablakon! Én a családért dolgozom.
– Ötezer rubel. Utána még harmincezer marad a számítógépedre. Megoldod.
– A tisztítás ráér. A cement fontosabb.
Anna ekkor nézett rá először úgy, hogy Vadim megértse: valami végleg megváltozott.
– Többet nem ülsz a volán mögé.
Vadim ököllel az asztalra csapott.
A bögre felugrott, a tea végigfolyt az abroszon.
– Ne parancsolgass nekem! Én vagyok a férj!
– Küldöm a számlát telefonon. Kifizeted készpénzben.
Novemberre Tamara Iljinicsna lakásában már rég megjavították a csöveket.
De ő maradt.
– Nálatok közelebb van a rendelő – magyarázta reggelinél. – A szociális gyógyszertár pedig pont az utca túloldalán van. Nekem itt sokkal kényelmesebb.
Anna nem válaszolt.
Egy pénteken vett magának egy sötétkék, gyapjúból készült kabátot.
Negyvenezer rubelbe került.
A saját számlájáról fizette, amelyre tavasz óta folyamatosan tett félre.
Amikor hazaért, a lakás sötét volt. A konyhából sült hagyma illata áradt.
Letette a csomagot az előszobában, majd bement a hálószobába.
Vadim az ágy szélén ült.
Anna telefonja volt a kezében.
– A jelszó a születési éved. Milyen eredeti.
– Tedd le a telefonomat.
– Van itt egy értesítés. Negyvenezer rubel.
– Tedd le. Azonnal.
Vadim felállt.
– Mire kellett negyvenezer?
– Vettem egy kabátot.
A férfi arca elvörösödött.
– Én egy hónapig fagyoskodom a raktárban hetvenezerért, te meg egyetlen óra alatt elköltöd a fizetésem több mint felét egy rongyra!
– A saját pénzemből vettem. A saját keresetemből.
– Normális családban a feleségnek nincs saját pénze!
A telefon az ágyra repült.
Tamara Iljinicsna azonnal megjelent az ajtóban.
– Mi ez a kiabálás?
– Negyvenezerért vett magának kabátot! Titokban. Előlem rejtegette a pénzét.
– Szégyentelen nő! – háborgott az anyósa. – A fiam ugyanabban a régi dzsekiben jár, ő meg bundában akar feszíteni!
– Ez báránygyapjú – jegyezte meg Anna.
– Teljesen mindegy!
Vadim közelebb lépett.
– Holnap visszaviszed. Hol a blokk?
– Nem viszem vissza.
– De igen. A pénzt pedig nekem adod.
– Nem.
– Én fogom eldönteni, mire költünk!
– Mégis milyen alapon?
– Az alapján, hogy én vagyok itt a családfő!
Anna halkan felnevetett.
– A hetvenezer rubelod felett lehetsz családfő. A havi százötvenezremmel viszont én rendelkezem.
– Az én lakásomban élsz!
– A te lakásodban?
– A miénk. Közös.
Anna egy pillanatig csak nézte.
– Vadim, ezt a lakást én vettem. Én fizetem a hiteltörlesztést. Te másfél év alatt egyetlen rubelt sem tettél bele. És ezt pontosan tudod.
– Ne számolgass!
– De számolok.
Tamara előrelépett.
– Hogy beszélsz a férjeddel, te szégyentelen? Vadik, végre tedd helyre!
Vadim elvesztette a türelmét.
– Most azonnal odaadod a kocsikulcsokat anyámnak, vagy összepakolhatsz és eltakarodhatsz a lakásomból!
Anna nyugodtan ránézett.
– Ahhoz rövidek a karjaid, drágám. A bőröndöket ma este te fogod összepakolni.
Aztán elővette a telefonját és felhívta a testvérét.
– Szia, Szerjózsa. Gyere át fél óra múlva, és hozz néhány fiút a szervizből. Le kell vinni pár dolgot a harmadikról. Vadim és anya elköltöznek.
Vadim elsápadt.
– Miért hívod Szergejt?
– Hogy gyorsabban menjen.
– Anya, ez a nő megőrült!
– Harminc percetek van.
– De hová menjünk ilyen késő este?
– Tamara Iljinicsna lakásába. A víz ott már egy hónapja folyik.
Negyven perccel később három bőrönd és két kockás táska állt az előszobában.
Tamara a kabátját gombolta.
Vadim vezetékeket és számítógép-alkatrészeket gyömöszölt egy hátizsákba, és kerülte a felesége tekintetét.
– Gyerünk, anya. Kidobnak minket.
– Se szégyen, se becsület – morogta Tamara, miközben felkapott egy lábast tartalmazó szatyrot.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Anna kétszer is elfordította a kulcsot a zárban.
Másnap reggel szerelőt hívott.
Mindkét zárat kicseréltette.
Negyven perc alatt készen voltak.
A nappaliban hagyott gyógyszeres dobozokat összeszedte, és kivitte a szemeteshez.
Egy héttel később Vadim még egyszer megjelent.
Öt percig próbálkozott a régi kulccsal.
Aztán csöngetett.
Hívta Annát is.
De a száma addigra már a tiltólistán volt.
Anna közben átrendezte a nappalit.
A kanapét az ablakhoz tolta.
A helyére pedig egy hatalmas tölgyfaasztalt állított, amelyen végre kényelmesen elfértek a tervei.
Szombaton elment a város másik végébe egy menhelyre.
Egy felnőtt, vörös szőrű kutyával tért haza.
Puha fekhelyet tett neki a radiátor mellé.
Aznap este Anna leült mellé.
– Tudod, itt korábban egy kanapé állt – mondta mosolyogva. – Most már egy asztal van.
A kutya lefeküdt a szőnyegére, és nagyot sóhajtott.
Anna pedig először hónapok óta úgy érezte, hogy végre újra a saját életében él.
És egyetlen percig sem bánta meg, hogy azon az estén nem ő pakolta össze a bőröndjét.
