A narancs és fahéj illata ismét betölti a teret. Az otthon meleg, de a levegő tele van hamis ígéretekkel, mintha egy csalfa ölelés venne körbe.
A konyhában állok, a cheesecake, mint egy hideg, élettelen szobor, gőzölgőn pihen az asztalon.
Újra és újra átfutom a receptet, mintha az lenne a kulcs a világ megértéséhez. „Masha, mi a baj?” Andrés hangja kitépi a csendet.
„A vendégek várnak!” A kezeim remegnek, miközben a tortát szeletelem. Minden egyes darab egy hajszálra tökéletes.
A tökéletesség az egyetlen, amiben hiszek. Finoman friss málnával díszítem, a tányérokat precízen, gondosan tálalom. Minden úgy van, ahogy lennie kell.
Muszáj, hogy így legyen. Belépek a nappaliba, a tálcát, mint egy oltáriszentséget cipelem a kezeim között.
Andrés családja boldogan beszélget, a nevetés könnyedén terjed a szobában, de az anyja hűvösen mér rám egy pillantást.
„Ah, itt van a mesterszakács!” Andrés gúnyos mosolya élesebb, mint egy hideg penge.
„Remélem, most nem lesz megint valami katasztrófa.” A tányérok között osztom szét a desszertet.
Andrés lassan, élvezettel meríti a kanalat a cheesecake-ből. A szívem vadul ver. Kipróbálja. Egy pillanatra elhalkul minden.
Aztán jön a várva várt, színpadi sóhaj. „Komolyan? Ez a legjobb, amit csináltál? Szárazabb, mint a Szahara.
Masha, egyáltalán hallottad, amikor elmagyarázom, hogyan kell sütni?” Megpróbálok megszólalni, de már nem hagyja. „A hőmérséklet 160 fok, nem több.
Még egy gyerek is tudja. De te?” Felsóhajt. „Néha azon tűnődöm, nem lett volna jobb, ha egy olyan nőt választok, aki tud főzni.” Nevetés tölti be a szobát.
Az anyja színlelt sajnálkozása mindent átszúr. „Andrés, ne légy túl kemény. Még próbálkozik.”
Próbálkozás. Próbálkozás?! Ott állok, a tálcával a kezemben, az ujjaim fehérek és feszesek a szorítástól.
Valami elpattan bennem. Csendben. Véglegesen. Menekülök a konyhába, a szavak visszhangoznak, összefonódnak a falióra kattogásával.
Meddig még? Hányszor még? De ma valami más van. Este, miután a vendégek elmentek, hosszú percekig bámulok a tükörbe.
Az arcomat nézem. A fakó bőrt. Az élettelen szemeket. A lehorgadt vállakat. Már nem ismerek magamra.
Aztán hallom őt. Andrés hangját a nappaliból. Telefonál. Nevet. „Igen, képzeld el, megint elrontotta.
Esküszöm, lassan elveszítem az eszem ezzel a nővel…” Csend. A csend olyan kristálytiszta, hogy szinte fáj. Elég. Soha többé.
„Masha, megőrültél?” Andrés szemei tágra nyílnak, a légzése heves.
A csuklójára tett bilincsek mélyen bevágódnak a bőrébe. „Tedd le ezt azonnal!” Úgy nézek rá, mintha egy ritka bogár lenne, üveglapon. Először érzem, hogy ő… kicsi.
A kezeim már nem remegnek. „Tudod, kedvesem,” mondom halkan, miközben ujjaim végigsimítanak az arcán, „tíz év hosszú idő.
Elég idő ahhoz, hogy megsüssem a tökéletes cheesecake-et. De bármit is teszek – mindig találsz valamit, ami miatt lemondasz rólam.”
A pillantása megzavarodik. „Masha, csak vicceltem!” Halk nevetés.
„Viccelni? Az is vicc volt, amikor az esküvőnk előtt azt mondtad, hogy még a virágcsokrot sem tudom eldobni rendesen?
Vicc volt, amikor a szüleim előtt azt mondtad, hogy annyira alkalmatlan vagyok, hogy nem tudok teherbe esni?” Az arca elsápad.
„Három vetélés, Andrés. Három. És te viccet csináltál belőle.” Felpattanok, lassan átsétálok a szobán. A reggel már kezd derengeni. Az óra kattogása átvágja a levegőt.
„Nézd csak,” mondom, miközben egy régi fényképet tartok elé.
„Ez voltam én, tíz éve. Boldog. És itt…” Mutatok egy képre, ami tavaly szilveszterkor készült. „Látod a különbséget?” Lenyel egy torkolati fájdalmat. Néma marad.
Kiválasztok egy bőröndöt a szekrényből, és nyugodtan elkezdem pakolni a dolgaimat. Módszeresen. „Mit csinálsz?!” A hangja már remeg a pániktól. Ráfordulok. „Elmegyek.” Kiabál. Könyörög. Fenyeget.
De már nem hallom. Már rég elmentem. Kint, az ajtó halk kattanása után minden egyes lépéssel, a friss reggeli levegőben, egy láthatatlan teher gördül le a vállaimról. Elindulok az új életem felé.
