Péntek este Szergej kinyitotta a hűtőszekrényt, végignézett a gondosan megtöltött polcokon, majd elégedetten felhívta az anyját.
– Anya, holnap ne hozzatok semmit. Tele van a hűtő. Okszana mindent megfőz.
A folyosón álltam a táskámmal a kezemben, és néhány másodpercig azt hittem, rosszul hallok.
A hűtő valóban tele volt.
Csakhogy én töltöttem fel.
Alig két órával korábban estem be a munkából, és még elmentem bevásárolni, mert azt terveztem, hogy hétvégén előre elkészítek néhány napra elegendő ételt. Hétfőtől ugyanis nehéz hetem kezdődött, és egyáltalán nem vágytam arra, hogy minden este hét után még órákig a tűzhely mellett álljak.
Szergej befejezte a beszélgetést, letette a telefonját, majd olyan nyugodtan közölte:
– Holnap jönnek anyáék. Úgy három körül.
Ránéztem.
– Kik?
– Hát… a család.
Akkor még nem tudtam, hogy a következő huszonnégy órában valami végleg megváltozik köztünk.
Kilenc vendéget hívott meg. Engem elfelejtett megkérdezni.
Nyolc éve voltunk házasok. A rokonaival soha nem volt komolyabb konfliktusom. Nem voltak rossz emberek. Néha hangosak, néha túlságosan közvetlenek, de alapvetően rendes emberek voltak.
Csakhogy Szergejnek volt egy különös elképzelése a vendéglátásról.
Szerinte vendégeket meghívni és vendégeket ellátni ugyanazt az embert terheli.
Ő három perc alatt elintézte az egészet.
Felhívta az anyját, a húgát vagy a nagynénjét:
„Gyertek át szombaton hozzánk.”
Ennyi.
Utána kezdődött az én műszakom.
Bevásárlás. Főzés. Saláták. Hús. Köret. Sütemény. Terítés. Kávé. Mosogatás. Takarítás.
Eleinte nem is vettem észre, hogyan vált ez természetessé.
Egyszer segítettem.
Másodszor mindent én készítettem.
Harmadszorra Szergej már gondolkodás nélkül mondta a rokonságnak:
– Okszana majd csinál valamit.
És én csináltam.
Egészen addig a péntek estig.
– Pontosan hányan jönnek? – kérdeztem.
Szergej számolni kezdett az ujjain.
– Anya, Szveta Pásával, Nyina néni, Kosztya a feleségével… és valószínűleg a gyerekek is. Kilencen leszünk velünk együtt.
Lassan kifújtam a levegőt.
– És mikor akartad ezt közölni velem?
Szergej újra kinyitotta a hűtőt, mintha a válasz valahol a leveses fazék és a túró között lapulna.
– Most mondom. Mi a probléma?
– Már mindenkit meghívtál?
– Persze. Anya még délután felvetette. Mondtam neki, hogy nyugodtan jöhetnek hozzánk. Van hely.
Van hely.
Ezen a mondaton akadtam fenn.
A lakásnak valóban volt helye.
Szergejnek is volt kedve.
Az anyja is beleegyezett.
Csak azt az egy embert nem kérdezte meg senki, akinek másnap órákon át kellett volna a konyhában állnia.
Engem.
Szergej fejben már fel is falta a hűtőmet
Kivett egy nagy csomag csirkét.
– Ezt megsüthetnéd krumplival.
Aztán végignézett a zöldségeken.
– Csinálhatnál kétféle salátát. A mama szereti a káposztás pirogot is. Ha lenne időd, az nagyon jó lenne.
Felnéztem rá.
– Szerjo, nem lesz pirog.
– Jó, akkor ne csinálj.
– Nem értetted. Holnap egyáltalán nem fogok kilenc emberre főzni.
A kezében megállt a csirkés csomag.
– Tessék?
– Nem én hívtam meg őket.
– Okszana, ez az én családom.
– Tudom. Éppen ezért nem értem, miért nekem kell megetetnem őket, ha te hívtad meg őket.
Szergej arca megfeszült.
– Már megint problémát csinálsz valamiből.
– Nem. Csak megkérdezem, miért természetes, hogy én dolgozom vele.
– Tele van a hűtő! Mit kell ezen ennyit ragozni? Feldarabolod, megsütöd, kiteszed az asztalra.
– Akkor csináld meg te.
Szergej nagyot sóhajtott.
– Mert te gyorsabban főzöl.
Majd hozzátette:
– Most tényleg ebből akarsz elvi kérdést csinálni?
Ismertem ezt a mondatot.
Nyolc év alatt megtanultam, hogy amikor Szergej kimondja, hogy „elvi kérdés”, az általában azt jelenti, hogy nekem kell megoldanom a problémát, ő pedig megsértődik azon, hogy egyáltalán szóvá tettem.
Nem vitatkoztam tovább.
Szombat reggel pedig megszületett a döntésem
Kilenc körül Szergej már reggelizett.
– Ebéd után elugrom egy ügyet elintézni – jelentette be. – Mire jönnek, visszaérek.
Ránéztem.
– És főzni mikor fogsz?
Azonnal letette a bögrét.
– Már megint kezded?
– Nem. Csak érdekel.
Csend lett.
Aztán valamivel halkabban megszólalt:
– Okszana, kérlek, segíts ma. Nem akarok mindenki előtt kellemetlen helyzetbe kerülni. Már meghívtam őket.
Megint az a szó.
Már.
Már meghívtam.
Már megígértem.
Már eldöntöttem.
És ezek után valahogy mindig nekem kellett alkalmazkodnom.
Felálltam.
Elmosogattam a reggeli után maradt csészéket, letöröltem a konyhapultot, majd bementem a kamrába.
Két nagy bevásárlótáskát vettem elő.
Szergej először észre sem vette.
Aztán meglátta, hogy a hűtőből egymás után kerülnek a táskákba a zöldségek, húsok, tejtermékek és egyéb hozzávalók.
– Mit csinálsz?
– Elmegyek anyához.
– Ezekkel?
– Igen.
– Miért viszed el a kaját?
Becsuktam a hűtőt.
– Mert tegnap megígértem anyának, hogy átmegyek. És ott fogom elkészíteni azt, amit eredetileg itthon akartam megfőzni. Egy részét pedig ott hagyom neki.
A húst és a tejtermékeket hűtőtáskába tettem jégakkuval.
Nem vittem el mindent.
Tojás maradt.
Vaj is.
Kenyér, tészta, rizs, fagyasztott ételek.
Szergej nem fog éhen halni.
Csak azt a hatalmas bevásárlást vittem magammal, amelyből ő előző este már fejben **ingyenes családi lakomát rendezett**.
A férjem döbbenten nézett.
– Te most tényleg elmész?
Felvettem a kabátomat.
– Igen.
– És a vendégek?
A kulcsomért nyúltam.
– Te hívtad meg a rokonaidat. Te is etesd meg őket.
És elmentem.
### Délután Szergej megtanulta, mennyibe kerül egy „majd Okszana megcsinálja”
Az első telefonja egy óra körül érkezett.
– Mit lehet gyorsan csinálni kilenc emberre?
– Amit általában szoktak – feleltem.
– Nagyon vicces.
– Nem viccelek.
Letettük.
Később Szveta írt rám.
„Minden rendben? Szergej azt mondta, váratlanul elmentél anyukádhoz.”
Nem akartam részletezni a veszekedésünket.
Csak ennyit írtam:
„Tegnap este tudtam meg, hogy kilenc vendéget hívott meg. Nem terveztem részt venni a vendéglátásban.”
Néhány perc múlva jött a válasz:
„Értem. Nekünk ezt nem mondta.”
Ennyi.
Vasárnap este már nem volt olyan magabiztos
Vasárnap délután értem haza.
A konyha tiszta volt.
Rögtön láttam, hogy Szergej takarított.
A szűrőedény a salátástálak mellett állt, a mélytányérok pedig a kis tányérok polcán sorakoztak.
De legalább tiszta volt minden.
Szergej a szobában ült.
Nem kérdezte meg, milyen volt anyámnál.
Néhány percig hallgatott, aztán odavetette:
– Jól megszívattál tegnap.
Levettem a kabátomat.
– Mi történt?
Kiderült, hogy kész salátákat és felvágottat vett. A meleg étel egy részét rendelte. Szveta korábban érkezett, és segített megteríteni.
A vendégek ettek.
Beszélgettek.
Jól érezték magukat.
Szergej pedig azután majdnem egy órán keresztül mosogatott és takarított.
– Anya többször is kérdezte, hol vagy – mondta.
– Remélem, megmondtad neki az igazat.
Szergej hallgatott.
Nem mondtam neki, hogy „én megmondtam”.
Nem tartottam előadást.
Nem soroltam fel az elmúlt nyolc év összes hasonló szombatját.
Nem volt rá szükség.
Mert azon az egy napon végre saját maga tapasztalta meg, hogy mit jelent, amikor valaki azt mondja:
„Jönnek a vendégek.”
És nincs ott mögötte egy feleség, aki mindent elintéz.
### Egy hónappal később
Egy hónap múlva az anyósa ismét családi összejövetelt javasolt.
Szergej bejött a konyhába.
Most azonban egészen másképp kezdte.
– Szabad vagy jövő szombaton? Anya szeretné, ha mindenki összejönne.
– Nem. Más programom van.
Szergej bólintott.
Nem vitatkozott.
Nem sóhajtott.
Nem mondta, hogy „de már meghívtam őket”.
Elővette a telefonját, és néhány perc múlva lefoglalt egy nagy asztalt egy étteremben.
Szombaton szépen felöltözött, és egyedül ment el a családjához.
Én pedig otthon maradtam.
A káposztás pirogom pedig azóta sem hiányzott senkinek.
Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni:
azóta már senki sem gondolta úgy, hogy az én munkám automatikusan jár a meghívással.
