– Te ezt most komolyan gondolod, Oleg? – Vera úgy szorította a kezében a borítékot, mintha attól félne, hogy ha elengedi, vele együtt az utolsó biztos pontja is eltűnik. – Pontosan harmincezer van benne. Hol a többi?
Oleg nyugodtan állt a konyhapultnál. Tiszta pólót viselt, a haja még nedves volt a zuhanytól. Teát töltött magának, és olyan békésen kortyolt bele, mintha Vera nem éppen most kérte volna számon rajta a fél fizetését.
– Odaadtam anyának – felelte egyszerűen.
Vera pislogott.
– Kinek?
– Anyának.
– A pénzemet?
– Igen.
A férfi hangjában nem volt sem bűntudat, sem bizonytalanság. Mintha egy teljesen hétköznapi dologról beszélne.
Vera aznap este érkezett haza a munkából. Három hete szinte minden nap estig dolgozott, hétvégén pedig magánmegrendeléseket vállalt. Nem panaszkodott, mert volt egy célja: egy új varrógép. A régi még a nagymamájától maradt rá, és az utóbbi hónapokban már egyre gyakrabban akadt meg a tű, szakadozott a cérna, és néha olyan hangot adott ki, mintha utolsó erejével tiltakozna a további munka ellen.
Vera azonban ragaszkodott hozzá. Ahogy a nagymamája mondta annak idején: „Aki tud varrni, az soha nem marad kenyér nélkül.”
Most pedig végre összegyűlt a szükséges összeg fele.
Vagy legalábbis ezt hitte.
– Három hétig dolgoztam ezért – mondta halkan. – Éjszakánként varrtam. Emlékszel? Még azt is megbeszéltük, hogy ha összejön a pénz, megveszem.
Oleg vállat vont.
– És?
– És te elvetted.
– Nem vettem el. Odaadtam anyának.
– Az engedélyem nélkül.
Oleg felsóhajtott, majd letette a bögrét.
– Vera, ne csinálj úgy, mintha valami tragédia történt volna. Közös a költségvetésünk.
– Az én fizetésem volt.
– Házaspár vagyunk. Vagy ezt már elfelejtetted?
Vera érezte, hogy remegni kezd a keze.
– Azt viszont nem felejtettem el, hogy az autód törlesztőrészlete is abból a pénzből ment el, amit én kerestem.
– Az autó közös.
– A hitel a te neveden van.
Oleg arca megfeszült.
– Anyám jobban ért a pénzhez, mint te.
Ez a mondat fájt a legjobban.
Nem a harmincezer forint. Nem is a varrógép.
Hanem az, ahogy kimondta.
Mintha Vera egy gyerek lenne, akitől el kell venni a pénzt, mielőtt valami ostobaságot csinál vele.
– Mennyi van még? – kérdezte.
– Majd anya elmondja.
Vera néhány másodpercig némán nézte.
Aztán megfordult, és bement a hálószobába.
Felvette a telefonját, és felhívta az anyósát.
Albiná Viktória már a második csörgésre felvette.
– Vera? Valami baj van?
– Oleg azt mondta, odaadta magának a fizetésem felét.
– Igen.
– Miért?
A vonal másik végén rövid csend lett.
– Mert valakinek végre rendet kell tennie.
Vera lehunyta a szemét.
– Az én pénzemről beszélünk.
– Ne légy nevetséges. A család pénzéről van szó.
– Mennyi maradt?
– Semmi, amit most azonnal vissza tudnék adni.
Vera torka összeszorult.
– Mire költötte?
Albiná Viktória hangjában halvány elégedettség csendült.
– Harmincezret Oleg autóhitelére fizettem be. Tízezret félretettem tartaléknak. Ötezerből pedig vettem neked két új serpenyőt.
Vera azt hitte, rosszul hall.
– Serpenyőt?
– A régiek már karcosak voltak.
– Tehát elvettek tőlem negyvenezer forintot, és ötöt arra költött, hogy olyan serpenyőt vegyen nekem, amit nem kértem?
– Ne legyél hálátlan, Vera.
Vera lassan leült az ágy szélére.
Az ujjai elfehéredtek a telefon körül.
– Kérem vissza a pénzemet.
– Már nincs meg.
– Akkor szerezze vissza.
– Vigyázz a hangnemedre.
– Maga vigyázzon arra, hogy mit vesz el másoktól.
A vonal túlsó végén hosszú csend következett.
Aztán az anyósa hidegen megszólalt:
– Vasárnap gyertek ebédre. Megbeszéljük.
Vera letette a telefont.
Aznap éjjel sokáig nem tudott elaludni.
Aztán eszébe jutottak a nagymamája régi szabóollói.
Felállt, odament a szekrényhez, és kivette őket.
A nehéz, hideg fémet a tenyerébe fogta.
Az egyik gyűrűn ott volt a belevésett „V” betű.
Vera sokáig nézte.
Majd halkan ezt mondta:
– Rendben. Akkor most én is döntök.
Vasárnap délután pontosan két órakor érkeztek meg az anyósa lakására.
Albiná Viktória már az ajtóban várta őket. Az egész lakásból sült hagyma és babérlevél illata áradt.
– Gyertek, gyerekek! – mosolygott Olegre. Verának csak biccentett.
Aztán mintha eszébe jutott volna valami, a konyhába mutatott.
– Vera, nézd csak! Már használom is a te ajándékodat.
A tűzhelyen ott csillogott a két új serpenyő.
Vera egy pillanatig csak nézte őket.
– Nem ajándék volt.
– Ugyan már.
– Vissza akarom kapni a pénzemet.
Albiná Viktória meg sem rezzent.
– A pénzedet már rendeltetésszerűen felhasználtuk.
– Ki mondta, hogy mire költsék?
– A család érdeke.
– Ki a család?
Oleg közbevágott.
– Vera, hagyd abba.
– Nem. Most először nem hagyom abba.
Az anyósa erre kivett egy papírlapot a fiókból.
– Tessék. Mindenről elszámoltam.
Vera átvette.
– Harmincezer az autóra. Tízezer tartalék. Ötezer a serpenyőkre.
– És mi ez a további hatezer-nyolcszáz?
– Az elmúlt hónapban nálunk elfogyasztott ételek költsége.
Vera döbbenten felnézett.
– Azért számol fel nekem pénzt, mert vendégként ebédeltem maguknál?
– Semmi sincs ingyen.
– Maga komolyan elszámolta, hogy hány tányér levest ettem?
– Ne fordítsd ki a szavaimat.
Vera ekkor Olegre nézett.
– És te ezt rendben találod?
Oleg lehajtotta a fejét.
– Anyám csak segíteni próbál.
– Nem. Ti ketten döntöttetek rólam.
– Ne dramatizálj.
– Nem dramatizálok. Csak végre kimondom, amit eddig nem mertem.
Aznap hazafelé egyikük sem szólt.
Vera azonban már nem sírt.
Otthon belépett a hálószobába, és meglátta Oleg nyitva hagyott laptopját.
Nem akarta elolvasni az üzeneteket.
Aztán meglátta a saját nevét.
„Oleg, szigorúan kell vele bánnod. Ha ráhagyod, mindent elszór. Tartsd rövid pórázon, különben te húzod a rövidebbet.”
Oleg válasza rövid volt:
„Tudom, anya. Már intézem. Hamarosan minden megváltozik.”
Vera sokáig mozdulatlanul állt.
Nem a pénztől fájt.
Hanem attól, hogy rájött: ez nem spontán döntés volt.
Megbeszélték.
Előre.
Nélküle.
És miközben ő a közös életüket próbálta építeni, ők ketten azon tanakodtak, hogyan lehetne őt irányítani.
Másnap Vera elővette a régi diktafont, amit még az apjától örökölt.
Új elemeket tett bele.
Aztán elment az anyósához.
– Beszélni akarok – mondta.
– Miről?
– Arról, hogy mi lesz a fizetésemmel ezután.
Albiná Viktória hátradőlt.
– Oleggel már megbeszéltük.
– Mit?
– Hogy a pénzügyi döntéseket mi fogjuk kezelni.
– Mi?
– Én és Oleg.
– Tehát az én fizetésemről is?
– Igen.
Vera gyomra összerándult.
– És ha nem egyezem bele?
Az anyósa vállat vont.
– Nem lesz rá szükséged.
– Miért?
– Mert Oleg már hozzáfér a bankszámládhoz.
Vera egy pillanatig levegőt sem kapott.
– Tessék?
– Megváltoztatta a hozzáférést. Azt mondta, a te érdekedben.
Ekkor Vera már tudta.
Nem volt több kérdése.
Elment a bankba.
A banki ügyintéző a képernyőt nézte, majd sajnálkozva rázta meg a fejét.
– A kártyája le van tiltva.
– Én nem tiltottam le.
– A rendszer szerint az ön online fiókjából történt a letiltás.
– Tegnap?
– Igen.
Vera ekkor megértette, milyen mélyre jutottak.
Nem egyszerűen elvették a pénzét.
Elvették a hozzáférését a saját életéhez.
A bankból kilépve néhány percig csak állt a járdán.
Autók suhantak el mellette. Emberek siettek a dolgukra. Valaki nevetett a buszmegállóban.
A világ ugyanúgy működött tovább.
Csak Vera számára változott meg minden.
Aznap este a barátnőjéhez, Szvetához ment.
– Maradhatok nálad néhány napig?
– Persze.
– Lehet, hogy hosszabb lesz.
Szveta ránézett, és csak ennyit mondott:
– Akkor hosszabb lesz.
Másnap Vera jogászhoz ment.
Elvitte a banki papírokat, a levelezést, a feljegyzéseket és mindent, amit az elmúlt napokban összegyűjtött.
A jogász hosszasan hallgatta.
– Vissza lehet követelni a pénzt – mondta végül. – De készüljön fel rá, hogy ez már nem egy családi vita.
Vera bólintott.
– Tudom.
– És a házassága?
Vera néhány másodpercig hallgatott.
– Az már akkor véget ért, amikor a férjem úgy döntött, hogy nélkülem rendelkezhet fölöttem.
Még aznap elkészítette a hivatalos felszólítást.
Tíz napot adott.
Tíz napot arra, hogy az anyósa visszafizesse a pénzt.
Másnap reggel személyesen vitte be a munkahelyére.
Albiná Viktória döbbenten nézett rá.
– Te megőrültél?
– Nem.
Vera letette elé a dokumentumokat.
– Csak többé nem félek.
Az anyósa arca elvörösödött.
– Tönkreteszed a saját házasságodat harmincezer forint miatt!
Vera nyugodtan nézett rá.
– Nem én tettem tönkre.
Megfordult, és elindult kifelé.
– Te még megbánod! – kiáltott utána az asszony.
Vera az ajtóban megállt.
– Lehet.
Aztán visszanézett.
– De legalább most már az én döntésem lesz.
Két órával később Oleg telefonált.
Most először kiabált vele.
– Mit műveltél? Anyám rosszul lett! Mindenki előtt megaláztad!
– Én?
– Vedd vissza a feljelentést!
– Nem vettem feljelentést.
– Akkor a papírokat!
– Nem.
Csend lett.
– Vera, ez a családod!
Vera lehunyta a szemét.
– Nem, Oleg. A család nem az, ahol az egyik ember elveszi a másik pénzét, megváltoztatja a jelszavát, majd megmagyarázza neki, hogy mindezt érte tette.
– Hova mész?
Vera lenézett a bőröndre.
– El.
– És én?
Vera hosszú másodpercig hallgatott.
– Te már régen eldöntötted, hogy kinek az oldalán állsz.
Letette a telefont.
Összepakolt.
Nem vitt magával sok mindent.
Néhány ruhát.
A személyes iratait.
A varróeszközeit.
És a nagymamája régi ollóit.
A közös fényképet ott hagyta az éjjeliszekrényen.
Még egyszer körbenézett a lakáson.
Egykor itt otthont látott.
Most már csak egy helyet, ahol túl sokáig próbálták meggyőzni arról, hogy nincs joga saját életet élni.
Kilépett az ajtón.
A szeptemberi levegő hideg volt, de friss.
Vera lesétált a lépcsőn, és amikor kiért az utcára, nem nézett vissza.
Nem tudta, mi vár rá.
Lehet, hogy bíróság.
Lehet, hogy válás.
Lehet, hogy hosszú hónapok, amíg újra felépíti azt, amit mások egyetlen mozdulattal próbáltak elvenni tőle.
De egy dolgot már biztosan tudott: a pénzét talán vissza kellett még szereznie, az önbecsülését azonban azon a napon szerezte vissza, amikor végre kimondta, hogy az ő élete fölött többé senki nem dönthet helyette.
