– Csukd be az ajtót, huzat van. És vedd le a cipődet, most mostam fel.
Ez volt az első mondat, amit péntek este a saját házamban meghallottam.
Csakhogy nem én mondtam.
A hang idegen volt, határozott és olyan magabiztos, mintha évek óta ő lenne itt az úrnő.
A konyhából jött.
A verandán, a fonott szék mellett két hatalmas, kockás utazótáska hevert. Olyan szorosan voltak megtömve, hogy a cipzár alig bírta. Vastag zsineggel is át voltak kötve keresztben.
Az ember nem így érkezik egy hétvégére.
Így költözik.
Negyvenkilenc éves vagyok, Lídia, egy pékségben dolgozom cukrászként. Tizenkét órás műszakok, estére úgy érzem, mintha nem is a saját kezem lenne. Egész héten csak arra gondolok, hogy pénteken beülök az autóba, kimegyek a telekre, és két napra végre megint ember lehetek.
A házat a férjemmel együtt építettük.
Öt évig.
Viktor pluszmunkákat vállalt, én ünnepnapokon is dolgoztam, amikor megsokasodtak a tortarendelések. Öt év alatt egyszer sem mentünk nyaralni.
A verandát én csiszoltam le. Én festettem ki. A függönyöket is én választottam: halvány pisztáciazöldek voltak. Annyiba kerültek, hogy utána fél hónapig csak azt számolgattam, mire futja még.
És most a házamban sült hekk illata terjengett.
A konyhából kilépett az anyósom, Rajsza Fjodorovna. Köntösben volt, vállán konyharuha, és olyan természetességgel mozgott, mintha mindig is itt lakott volna.
– Megjöttél? Azt hittem, később értek ide. A leves a tűzhelyen van, egyél.
Viktor a háta mögül bukkant elő.
Megfogta a karomat, és kivitt a ház mögé, a farakáshoz.
Pont úgy, mint egy kamaszt, akit jobb félrevonni, mielőtt jelenetet rendez a vendégek előtt.
– Líd, csak ne kezdd el.
– Még el sem kezdtem. Azt kérdezem, miért a táskáktól kellett megtudnom, hogy édesanyád beköltözött?
– Anyának magas a vérnyomása. A városban elviselhetetlen a hőség, ötödik emelet, lift sincs. Az orvos azt mondta, jót tenne neki a levegő.
– Az orvos levegőt mondott. Nem a mi nyaralónkat.
– A mi nyaralónk.
– Pontosan. A miénk. Akkor talán együtt is kellene eldöntenünk, ki lakik benne.
Elhallgatott.
A szomszéd kerítését nézte. Nínánál húsvét óta egy háromliteres üvegben száradt valami régi barkacsokor. Egész nyáron ott maradt, senki nem dobta ki.
Én pedig valamiért azt néztem.
– Viktor, én nemet mondok. Nem azt mondom, hogy kellemetlen. Nem azt mondom, hogy nehéz. Azt mondom: nem.
– És mit mondjak anyának? Hogy pakoljon össze, mert a feleségem nem engedi?
– Mondd azt, hogy van városi lakása. Amíg dolgozunk, ott lehet. Én még a nővéremhez is elköltözöm, ha kell. Bevásárolok neki, segítek mindenben.
Sokáig hallgatott.
Végül valahogy kimondtuk: két hét.
Két hétig marad, amíg tart a hőség, aztán hazaviszitek.
Akkor még azt hittem, hogy ezzel valamit elértem.
Nem tudtam, hogy valójában csak időt kértem magamnak.
Másnap reggel nem találtam a törökömet.
A helyén egy pöttyös zománcos teáskanna állt.
A fűszerek másik polcra kerültek. A vágódeszka, amit Viktor saját kezűleg faragott, a mosogató alatt hevert.
– Rendbe tettem a konyhát – mondta az anyósom. – Nálad minden összevissza volt. Ki tart sót a tűzhely mellett? Megnedvesedik.
– Rajsza Fjodorovna, négy éve ott tartom.
– Akkor négy éve rosszul.
Leültem az ablak mellé a kávémmal.
– A kávé reggelente tönkreteszi a szívet – jegyezte meg. – Viktornak is mondom.
– Viktor ötvenegy éves.
– Éppen ezért lenne ideje megokosodnia.
Aztán letette a konyharuhát.
– A szamócát is ki kellene gyomlálni. Úgy elburjánzott. Ma úgyis itthon vagy.
Letettem a csészét.
– Ma nem vagyok itthon. A saját szamócám vendége vagyok. És akkor gyomlálom, amikor akarom.
Rám nézett.
Nem sértődött meg. Nem vitatkozott.
Csak úgy nézett rám, mint egy macskára, amelyik váratlanul fújni kezd.
Aztán megfordult, és kiment kiteregetni a törölközőit.
Viktor végig a telefonját nézte.
– Hallottad? – kérdeztem.
– Líd, hát öregasszony.
Hetvennégy éves volt.
Nem kilencvennégy.
A városban egyedül járt boltba, hivatalokba, orvoshoz.
– Két hét – mondta Viktor.
Ez volt az első „tűrd el”.
Később számolni kezdtem őket.
Június harmincadikán egy kinyomtatott papírral álltam elő.
Egy szanatórium volt Rjazany környékén. Két hét, gyógyfürdő, diétás étkezés, orvos minden nap.
Megbeszéltem a kolléganőimmel, hogy vállalok pluszműszakokat. A költségek felét én fizettem volna.
A papírt letettem az asztalra, a lekvár és az anyósom szemüvege közé.
– Rajsza Fjodorovna, nézze meg. Szerdán lehet menni. Van kezelés a vérnyomásra, fenyők mindenütt, a levegő sem rosszabb, mint itt.
Ránézés nélkül félretolta.
– Nem megyek én semmiféle állami intézménybe. Idegen emberek, horkolnak, és kását adnak.
– Ott orvos van. Itt nincs.
– Miért kellene orvos, ha itt jól érzem magam?
Viktorra néztem.
A férjem a kezét bámulta.
– Anya, legalább nézd meg…
– Azt mondtam, nem.
És ennyi.
A ház pedig napról napra kevésbé lett az enyém.
A pisztáciazöld függönyök eltűntek.
A helyükre hatalmas, piros pipacsokkal díszített műszálas függöny került.
– A tieidtől olyan sötét volt, mint egy kriptában – mondta.
A saját függönyeimet később a fészerben találtam meg, egy cukroszsákba gyömöszölve.
Az általam két nyáron át épített sziklakertet szétszedte.
A köveket a kerítés mellé dobta.
A helyére két hagymaágyás és egy fóliasátor került.
Viktor pedig szó nélkül összeszerelte.
Öt év alatt nem volt ideje nekem felszerelni egy fürdőszobai polcot.
A mamának egy szombat elég volt egy fóliasátorhoz.
A hintaszékemet is átrakta egy sötétebb sarokba.
„Útban van.”
Én pedig újra és újra próbáltam megoldást találni.
Ápolónőt ajánlottam.
Azt mondtam, lakjon a városi lakásban.
Felajánlottam, hogy mi költözünk ki végleg a házba, és én ingázom negyven kilométert a munkába.
Mindenre ugyanaz volt a válasz:
– Anya nem akarja.
Egy idő után már nem azt kérdeztem, mit akar az anyósa.
Hanem azt:
– És én mit akarok, az számít valamit?
Viktor rám nézett.
– Líd, miért mérsz mindent mindig magadra?
Nevetni tudtam volna.
Aki itt mindent magára mért, az biztosan nem én voltam.
Aztán egyik éjjel, hajnali kettő körül kimentem vízért.
A verandán sötét volt.
Majdnem nekimentem valakinek.
Az anyósom ült a hintaszékemben.
Köntösben.
Kezében egy üres csésze remegett.
– Nem tudok aludni – mondta, mielőtt kérdezhettem volna.
Leültem mellé a lépcsőre.
Egy ideig egyikünk sem szólt.
Aztán halkan megszólalt:
– A harmadikról Klavgyija télen meghalt. Negyven éve laktunk ugyanabban a lépcsőházban. Sokáig senki sem vette észre.
Lenézett a csészére.
– Most, amikor felébredek, először azt hallgatom, jár-e valaki a folyosón.
Aztán még halkabban:
– Viktor hetente egyszer telefonál. Vasárnap. Három percig.
Elmosolyodott, de a mosolyban semmi öröm nem volt.
– Már reggel elkezdek készülni rá. Kitalálok kérdéseket, hogy legyen miről beszélni.
A torkom összeszorult.
– Ne hidd, hogy bolond vagyok. Tudom, hogy útban vagyok. Csak ott… félek. Itt pedig vannak emberek.
Felállt.
– Viktornak ne mondd el. Elkezd sajnálni. Nekem pedig nincs szükségem sajnálatra.
Aznap hajnalig nem aludtam.
Arra gondoltam, hogy én a függönyeimet, a hintaszékemet és a kertemet védem.
Ő pedig egyedül attól fél, hogy egy reggel senki sem veszi észre, ha nem ébred fel.
Reggel azonban ugyanúgy folytatódott minden.
– Líd, este mosogass el, ne hagyd reggelig. Látszik, hogy nem tanítottak meg rá.
És valami bennem megint megkeményedett.
Szombaton végre leültem a saját hintaszékembe.
Alig telt el egy perc, az anyósom kijött egy újsággal.
– Ó, foglalt. Én itt szoktam keresztrejtvényt fejteni, ide süt jobban a nap.
– Most én ülök itt.
– Ülj csak, nekem mindegy.
Állt még egy darabig fölöttem.
– Csak a szekrényen egyujjnyi a por. Letörölhetnéd, ha már itthon vagy.
A férjemre néztem.
A lépcsőn ült, és a telefonját bámulta.
Nem szólt.
És akkor megértettem.
Ő már régen nem közvetítő volt.
Ő egyszerűen kivonult.
A hallgatásával döntött.
Felálltam.
– A port letörlöm.
Bementem a hálószobába.
Töltő, két póló, neszesszer.
Öt perc.
A kocsinál Viktor utánam jött.
– Líd, hova mész?
– A városba.
– Most meg mi bajod?
– Elfáradtam.
– A hintaszék miatt?
Ránéztem.
– Igen, Viktor. A hintaszék miatt.
Kihajtottam a kapun.
Néhány kilométer után félreálltam az út szélén, és tíz percig sírtam.
Aztán letöröltem az arcom.
És gondolkodni kezdtem.
Mert egy hónap alatt mindent megpróbáltam.
Beszéltem.
Kértem.
Alkudoztam.
Szanatóriumot szerveztem.
Ápolónőt kerestem.
Lakáscserét ajánlottam.
Mindent.
Semmi nem működött.
Egyetlen dolog maradt.
Abbahagyni a magyarázkodást.
És úgy használni a saját házamat, ahogy a férjem használta.
A ház közös.
Két tulajdonos.
Ketten döntünk arról, ki lakik benne.
Viktor egyszer már egyedül döntött.
Most én is döntöttem.
Felhívtam anyámat.
Zoja Pavlovna hetvenkét éves volt, egész életében varrónőként dolgozott, és még mindig úgy gondolta, hogy az emberről a varrás alapján meg lehet mondani, milyen ember.
Elmondtam neki mindent.
A két táskától kezdve a hintaszékig.
– És mit akarsz? – kérdezte.
– Azt akarom, hogy te is kijöjj a házba.
– Lídia, te most szerepet osztasz rám?
– Igen.
– Én meg mi vagyok? Vásári komédiás?
Vitatkoztunk.
Hangosan.
Ő azt mondta, nem fog egy idős asszonyt elüldözni.
Én pedig azt mondtam, senkit nem akarok elüldözni.
Csak végre szeretném, ha a saját házamban nekem is lenne szavam.
A húgom, Okszana is odajött.
Meghallgatott minket, aztán csak ennyit mondott:
– Líd, és a mamát nem sajnálod?
– Dehogynem. Magamat is sajnálom.
Anyám felhorkant.
– Magát sajnálni mostanában divat.
Éjfélig tartott a vita.
Végül anyám beleegyezett.
Egy feltétellel.
– Nem fogok senkivel gorombáskodni. Egyszerűen csak élni fogok.
– Pont ezt akarom.
Okszana közben közölte, hogy szabadságon van, és a két tízéves fia, Nyikita és Grisa úgyis egész nap a lakásban őrjöng. Útközben vett nekik két vízipisztolyt.
Pénteken este hatkor egyszerre két autó állt meg a kapunál.
Viktor az anyjával a verandán teázott.
Rajsza Fjodorovna éppen azt magyarázta neki, hogy a sárgarépát máshová kellett volna vetni.
Kiszálltam az első autóból.
A másodikból anyám jött elő egy gurulós bőrönddel.
Utána Okszana.
Aztán a két fiú.
Aztán Bublik, a fehér terrier.
A kutya azonnal megtalálta a virágágyást.
A verandán néma csend lett.
Az anyósom kezéből kiesett a kanál.
– Vitya! – mondtam vidáman. – Egész héten gondolkodtam azon, amit mondtál. Igazad van. A ház a családé. Az időseknek levegő kell. Anyámnak is ezt mondta az orvos. Ő őszig marad. Okszana pedig a fiúkkal egy hónapig szabadságon van. Mindenki elfér, nem?
Viktor kinyitotta a száját.
Aztán becsukta.
Anyám egyenesen a konyhába ment.
Végignézett a polcokon.
– Sógornőm, ezek a serpenyők zsírosak. A gabonát meg nyitott zacskóban tartod? Így hamar megjelennek a bogarak. Na, gyere, pakoljuk át.
– Én itt magam is elboldogulok – mondta Rajsza Fjodorovna.
– Ugyan már. Rokonság vagyunk.
Közben a fiúk három perc alatt elfoglalták a kertet.
Újabb három perc múlva kitört a vízipisztolyháború.
A hagymaágyás lett az első csatatér.
Bublik pedig olyan lendülettel kezdett gödröt ásni a veranda alatt, mintha fizetnének neki érte.
Okszana befeküdt a kanapéra, felhangosította a török sorozatot, és csak annyit mondott:
– A természetben sokkal jobb történetet nézni.
Vasárnap Viktor félrehívott a farakáshoz.
Pont oda, ahová egy hónappal korábban engem vitt.
– Lídia, ez lehetetlen. Anyád átrakta a grillt. A kutya elvitte a csizmámat. A gyerekek reggel hattól üvöltenek. Vidd el őket.
Rátettem a kezem a vállára.
– Vitya, hát ez az én anyám. Magas a vérnyomása, a városban hőség van. Nem hagyhatom egyedül. Tűrd el egy kicsit.
Úgy nézett rám, mintha arcul ütöttem volna.
– Ez aljasság.
– Ezek a te szavaid, Vitya. Szóról szóra. Nekem sem tetszettek.
Nem tudott mit mondani.
Tíz napig tartott.
A tizenegyedik reggelen az anyósom bőrönddel állt a verandán.
Az arca kőkemény volt.
– Viktor. Indítsd be az autót. Egy napot sem maradok tovább ebben a cirkuszban.
Viktor olyan gyorsan kapta fel a bőröndjét, hogy szinte fájt nézni.
A kapunál Rajsza Fjodorovna megállt, és mondott valamit Okszanának.
Halkan.
A húgom később csak legyintett.
– Semmiség.
Azóta sem tudom, mi volt.
Az autó elment.
A por lassan leülepedett az úton.
Anyám egy órával később összepakolt.
– Ennyi elég volt. Én városi ember vagyok.
Okszana is összeszedte a fiúkat.
Nem nyaralni jött.
Segíteni jött.
Estére újra csend lett.
Furcsa, nehéz csend.
Levettem a piros pipacsos függönyt.
Kidobtam.
Elővettem a saját pisztáciazöld függönyeimet.
Feltettem őket.
Visszahúztam a hintaszéket a helyére, oda, ahová a délutáni fény esik.
Viktor késő este ért haza.
Leült a lépcsőre.
Sokáig egyikünk sem szólalt meg.
– Többé senkit nem költöztetsz ide az engedélyem nélkül – mondtam. – Se a te családodat, se az enyémet. Ez a ház közös. A döntés is közös.
Bólintott.
Egyszer.
Aztán jött az ár.
Mert ez nem volt győzelem.
Viktor majdnem egy hónapig csak a legszükségesebbekről beszélt velem.
„Van kenyér?”
„Tankolni megyek.”
„Mikor végzel?”
Nem veszekedtünk.
Nem csapkodott.
Egyszerűen kikapcsolt.
A nyár pedig úgy múlt el, hogy közben egyetlen igazán meleg napunk sem volt együtt.
Az anyósom a szomszédasszonyoknak azt meséli, hogy a menye öreg korára elüldözte otthonról.
Ha őszinte akarok lenni, ebben van igazság.
De a legrosszabb mégis az volt, amit anyám mondott.
Amikor egyszer almát vittem neki, rám sem nézett.
– Ügyesen kitaláltad, Lídia. Csak most már tudom, hogy ha egyszer én is az utadban leszek, velem is kitalálsz majd valamit.
Fél órán keresztül próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem erről van szó.
Bólintott.
De nem hitte el.
És azóta sem tudom, mit rontottam el jobban: azt, hogy végre megvédtem a saját otthonomat, vagy azt, hogy közben mindenkit arra kényszerítettem, hogy megértse, milyen érzés, amikor valaki más dönt helyetted.
A verandán függő kis rézcsengő, amely a beköltözésünk óta ott lógott az ajtó fölött, a tíz nap után eltűnt.
Átkutattam a házat.
A fészert.
A garázst.
Sehol.
Talán valaki kidobta.
Talán valaki magával vitte.
Talán egyszerűen csak elveszett, mint annyi minden más azon a nyáron.
És még mindig nem tudom, mi lett volna a helyes döntés.
Lehet, hogy előbb kellett volna a férjem elé állnom, és azt mondanom: vagy együtt döntünk, vagy nincs tovább.
Lehet, hogy a válásnak is el kellett volna hangzania.
Lehet, hogy nem kellett volna „visszaadnom” neki ugyanazt, amit ő tett velem.
Mert egy hetvennégy éves nőnek valóban joga van ahhoz, hogy ne féljen egyedül a saját lakásában.
De nekem is jogom volt ahhoz, hogy ne érezzem magam idegennek abban a házban, amelyért öt évig dolgoztam, amelyet a saját kezemmel építettem és amelynek minden szegletében ott volt valami belőlem.
Azóta is, ha péntek este hazaérek, először mindig a verandára nézek.
A hintaszék ott áll, ahol én szeretem.
A pisztáciazöld függönyök a helyükön vannak.
A ház csendes.
Csak én már nem vagyok ugyanaz az asszony, aki azon a péntek estén hazajött, és azt hitte, hogy a saját házában magától értetődő, hogy ő a házigazda.
