„A kurva anyádat, a vendéglistáról kihúztalak — az éttermi előleget te fogod kifizetni” – jelentette ki a férjem. Én pedig visszaadtam neki a bankettszerződést.

Érdekes

A más pénzén való nagyvonalúság mindig úgy érkezik meg az ember életébe, mintha neki járna a legjobb fotel: kopogás nélkül betoppan, kényelmesen elhelyezkedik, aztán máris az étlapot kéri.

A bankett megrendeléséről szóló szerződés olyan súllyal landolt a konyhaasztalon, mintha Róbert legalábbis egy kastély tulajdoni lapját tette volna elém.

Éppen egy tányér frissen sült, vajban pirított túrógombócot toltam arrébb, amikor a férjem két ujjal elegánsan felém csúsztatta a fényes mappát.

– A te anyádat kihúztam a vendéglistáról – jelentette ki Róbert, miközben megigazította az inggallérját. – Az előleget te utalod. A második oldalon ott vannak az étterem adatai. Be is jelöltem.

Róbert műszakvezetőként dolgozott egy műanyag csomagolóanyagokat gyártó üzemben, de időnként úgy viselkedett, mintha legalább tíz gyár vezérigazgatója lenne, és személyesen döntene arról, ki lélegezhet ma „megfelelő színvonalú” levegőt.

Az ötvenedik születésnapjára készült. Ettől pedig úgy feszített a büszkeségtől, mintha máris korona szorítaná a fejét.

Én azonban egyszerűen visszatoltam elé a mappát.

– A te vendéglistád, a te ünnepséged – mondtam nyugodtan. – Akkor te is fizeted.

Róbert pislogott.

Nem erre számított.

– Nem értem. Lenne egy megállapodásunk. Közös a költségvetésünk, az esemény pedig közös.

– A költségvetés valóban közös – bólintottam. – De a vendéglista láthatóan nem az.

– Lena, ne csináljunk ebből ügyet! Ötvenéves leszek. Fontos emberek jönnek. A munkahelyemről a vezetők, rokonaim… Egy ilyen rendezvénynek meg kell adni a módját.

– És anyám miért nem fér bele?

Róbert felsóhajtott, mint aki nehéz feladatot kapott egy különösen lassú felfogású ember megértetésére.

– Mert… nem illik bele a hangulatba.

– Milyen hangulatba?

– Hát ebbe az egészbe! – kapott lendületet. – Ő egyszerű asszony. Elkezdene beszélni a palántákról, a lekvárról, meg arról, mennyibe kerül a krumpli. Felvenné azt a régi kardigánját, amiben a kertbe jár. Kellemetlenül érezné magát a többiek között.

Aztán hozzátette, mintha különösen nemes dolgot tenne:

– Én csak őt akarom megkímélni egy kellemetlen helyzettől.

Elmosolyodtam.

Anyám valóban egyszerű asszony volt. Nem hajszolta a divatot, nem voltak márkás táskái, és a „kapcsolati tőke” kifejezést sem használta.

Viszont pontosan tudta, hogyan kell segíteni annak, aki bajba kerül.

Néhány évvel korábban Róbert autója lerobbant. A javítás rengeteg pénzbe került, neki pedig akkor éppen nem volt miből kifizetnie. Hitelt nem akart felvenni, mert az szerinte megalázó lett volna.

Anyám akkor szó nélkül elővette a megtakarítását, és odaadta neki a szükséges összeget.

Nem kért szerződést.

Nem kért kamatot.

Nem kérte számon, mikor kapja vissza.

Akkor anyám pénze valahogy tökéletesen beleillett Róbert világába.

– Milyen meghatóan aggódsz érte – mondtam halkan. – Akkor segítek neked megoldani ezt a problémát. Anyám nem megy el a születésnapodra. Én sem megyek. És az én bankkártyám sem.

Róbert arca megfeszült.

– Tessék?

– Jól hallottad. Ha ez a te ünneped, a te vendégeid, a te szinted, akkor a te költséged is.

– Lena, mi család vagyunk!

– Család? – kérdeztem. – Te most egyetlen mondattal kihúztad az anyámat a családból, mert szerinted nem elég elegáns. Akkor ezek szerint már csak te és a te „színvonalas” rokonaid vagytok család. A pénzügyekben is ennek megfelelően járjunk el.

Felálltam, és otthagytam az asztalon a fényes mappát.

Róbert sokáig nézte.

Az a mappa néhány perccel korábban még a nagyszabású ünnepség jelképe volt.

Most inkább egy számlának tűnt, amit valaki másnak kellene kifizetnie.

Estére az étterem kérte az előleget. Mivel én egyetlen fillért sem utaltam, Róbert végül kénytelen volt a hitelkártyáját elővenni.

Nyilván abban reménykedett, hogy később majd mégis kicsikarja belőlem a felét.

Másnap azonban újabb meglepetés érte.

A negyvenfős vacsora, a pisztráng, a borjúérmék, a különleges előételek és az élőzene együtt körülbelül annyiba kerültek, mint Róbert háromhavi fizetése.

És ez még csak a kezdet volt.

Este odajött hozzám, kihúzta magát, és olyan arccal állt előttem, mintha éppen valami óriási szívességet készülne tenni.

– Rendben – mondta kelletlenül. – Beszéltem az étteremmel. Hozzáadtam egy széket. Anyád is jöhet.

Rám nézett.

– De rendesen öltözzön fel. És a költségeket, ahogy megbeszéltük, felezzük.

Olyan büszke volt, mintha legalábbis milliókat ajánlott volna fel nekem.

– Tartsd meg magadnak azt a széket, Róbert – mondtam. – Ráülhet a koronád, hogy ne szorítsa a fejed.

– Nem értem! Megengedtem, hogy jöjjön. Mégis mi a baj?

– Nem veszek belépőt olyan helyre, ahol az anyám csak kegyből lehet jelen. És nem finanszírozom a hiúságodat.

– Akkor mire kell neked a pénz?

– Pihenésre.

– Micsoda?

– Anyámmal elutazom.

Róbert csak nézett rám.

Aznap este lefoglaltam két helyet egy erdei wellness-szállodában. Termálmedence, masszázs, fenyvesek, jó ételek, nyugalom.

És ami a legfontosabb: senki nem fogja megkérdezni anyámtól, hogy mennyibe került a kabátja.

Amikor felhívtam, először tiltakozott.

– Kislányom, minek költesz erre? Róbertnek most szüksége lesz a pénzre. Én tényleg jobb, ha otthon maradok.

Ez volt anyám régi szokása.

Mindig ő húzta hátrébb magát, hogy másoknak kényelmesebb legyen.

– Anya, most nem maradsz otthon – mondtam határozottan. – Beülünk a termálvízbe, masszázsra megyünk, finomakat eszünk, és nem foglalkozunk senkivel. Hozd a fürdőruhád és azt a szép ruhádat is.

– De Róbert születésnapja…

– Az ő születésnapja. Az ő vendégei. Az ő költségei.

A születésnap reggelén Róbert már idegesen telefonálgatott.

A lakásból kihallatszott a hangja.

– Igen, én vagyok… Igen, a mai rendezvényről. Figyeljen, módosítanunk kellene egy kicsit a menün.

Szünet.

– Az ikrát és a húsos tálakat vegyék le.

Újabb szünet.

– Hogyhogy már készítik? Akkor… hát, majd megeszik maguk!

Én alig bírtam ki nevetés nélkül.

– És a francia bort is hagyjuk. Legyen valami olcsóbb. Kancsóban. Tudja… rusztikusabb hangulat.

A kezdeti fényűzésből lassan csak a fényes mappa maradt.

Én közben kitoltam a bőröndöt az előszobába.

Anyám ott ült a kis padon, az ölében a táskájával.

Róbert kijött a hálószobából, és megtorpant.

– Ti meg hová mentek?

– Pihenni – mondtam.

– Most?! Néhány óra múlva itt lesz mindenki!

– Pontosan. A te vendégeid.

– Lena, te megőrültél? Ki fogja fogadni őket? Mit mondok majd a rokonaimnak?

– Mondd azt, hogy erős, önálló férfi vagy, aki mindent maga intéz.

Róbert arca elvörösödött.

– És a pénz?

– Az is veled marad. A fizetésem viszont jön velem.

Azzal becsuktam magunk mögött az ajtót.

Két napot töltöttünk anyámmal az erdőben.

Masszázsra mentünk, úsztunk, sétáltunk a fenyők között, és olyan étteremben vacsoráztunk, ahol senkit nem érdekelt, hogy a vendég milyen kardigánt visel.

Anyám kivirult.

Nevetett, régi történeteket mesélt, és hosszú idő után először láttam rajta, hogy valóban felszabadult.

Róbert közben otthon megkapta azt az estét, amit saját maga tervezett.

Csak éppen pénz nélkül.

A fényűző bankettből fokozatosan eltűnt minden, ami drága volt. Az ikra eltűnt. A prémium hús eltűnt. A különleges bor eltűnt.

A végén ott maradt a zöldség, némi sajt és néhány kancsó olcsó bor.

A vendégek pedig megérkeztek.

Rokonok, nagynénik, nagybácsik, ünneplőbe öltözve, ajándékokkal.

Leültek a hatalmas asztalhoz, és vártak.

Aztán valaki megkérdezte:

– Róbert, hol van Lena?

Egy másik asszony hozzátette:

– És az édesanyja?

Róbert izzadni kezdett.

– Lena… beteg lett.

– Tegnap még semmi baja nem volt – jegyezte meg valaki.

– Hirtelen jött – motyogta.

Aztán megszólalt az anyósa.

Ő soha nem volt híres arról, hogy megfelelő pillanatban tud hallgatni.

– Ugyan, nincs azoknak semmi bajuk – mondta hangosan. – Róbert egyszerűen úgy gondolta, nem kell ide ez a falusi népség. Minek a tésztaszaggatásról meg a palántákról beszélni egy ilyen étteremben? Azt mondta, Lena anyja nem illik ide.

Csend lett.

Az egyik nagybácsi lassan letette a villáját.

– Nem illik ide?

– Hát… – kezdte az anyós.

– Az a nő nem illik ide, aki annak idején pénzt adott Róbertnek, amikor nem tudta megjavíttatni az autóját?

Róbert arca elsápadt.

Egy másik nagynéni is megszólalt.

– Akkor mi hogy illünk ide? Mi sem vagyunk grófok.

A többiek összenéztek.

– Holnaptól talán minket is kiválogat majd, ki elég elegáns?

Róbert megpróbált magyarázkodni.

– Félreértitek…

De már késő volt.

Az emberek egymás után kezdtek felállni.

Nem kiabáltak.

Nem rendeztek jelenetet.

Egyszerűen fogták a kabátjukat, és elmentek.

Az egyiknek hirtelen eszébe jutott, hogy etetnie kell a macskát.

A másiknak megfájdult a feje.

A harmadik azt mondta, reggel korán kel.

Róbert pedig ott maradt az óriási teremben, a kancsókba töltött olcsó borral és a rengeteg érintetlen étellel.

Amikor két nappal később hazaértünk, a lakás csendes volt.

Róbert a konyhaasztalnál ült.

Előtte ott feküdt a fényes éttermi mappa.

A sarka meggyűrődött, az egyik oldala zsíros lett, és az egész már inkább egy elrontott számlának tűnt, mint egy elegáns ünnepség kellékének.

Mellette ott volt a hosszú blokk.

Róbert rám nézett.

– Elégedett vagy?

– Miért?

– Tönkretetted a születésnapomat. Megaláztál a rokonaim előtt.

Leültem vele szemben.

– Nem én aláztalak meg.

– Akkor ki?

– Te magadat.

Róbert keserűen elfordította a fejét.

– Most van egy hatalmas tartozásom a hitelkártyán.

– Tudom.

– Ki kellett fizetnem az üres helyeket is.

– Ilyen az, amikor az ember másoknak akar gazdagnak látszani a saját pénzéből.

Róbert hallgatott.

– Azt mondtad, anyám nem illik bele a társaságodba – folytattam. – Végül úgy látszik, a te pénztárcád sem illett bele.

Nem válaszolt.

A következő hónapokban sok minden megváltozott.

A fizetésem külön számlára került.

A közös költségeket valóban feleztük.

A bevásárlást, a számlákat, a háztartási kiadásokat Róbert már nem kezelte úgy, mintha azok automatikusan az én feladataim lennének.

Közben ő hónapokon keresztül fizette a hitelkártya-tartozást.

Megtanulta figyelni az akciókat.

Megtanulta, mennyibe kerül egy kiló hús.

És valami mást is megtanult.

Többé nem használta olyan könnyedén azokat a szavakat, hogy „színvonal” meg „státusz”.

A rokonai sem felejtették el egyhamar a történteket.

Az anyósa pedig ritkábban jött hozzánk, és ha mégis megjelent, mindig előre telefonált.

Talán ő is rájött, hogy a „nem illik bele” mondat néha olyan ajtót csap be, amit később már nagyon nehéz újra kinyitni.

Én pedig minden alkalommal, amikor megláttam azt a régi, megkopott éttermi mappát a szekrény tetején, ugyanarra gondoltam: lehet drága ruhát venni, bérelni fényűző termet, megtölteni az asztalt méregdrága ételekkel, de a tiszteletet nem lehet megvásárolni — és aki másokat lenéz, hogy magasabbnak tűnjön, egyszer könnyen egyedül marad az üres asztal mellett.

Visited 605 times, 34 visit(s) today
Értékelje ezt a cikket