– Kilenc négyzetméteres a konyha, a nap kelet felől süt be, a tűzhely vadonatúj – mondta egy ismeretlen lány, miközben a telefonnal végigpásztázta a konyhaszekrényeket. – Nina Arkagyevna, a páraelszívó marad?
– Minden marad – felelte az anyósom. – Nem vagyunk mi vadállatok.
Az ajtóban álltam, egyik kezemben a kulcsaimmal, a másikban egy zacskó kefirrel.
Senki sem vett észre.
Talán három másodpercig álltam ott. Nem tovább.
Aztán a folyosóról Gena megfordult, meglátott, és olyan arcot vágott, mint akit rajtakaptak valaki más hűtőszekrényében.
– Líd. Te meg mit keresel itthon ilyen korán?
– A laborban elment az áram. De nálatok mi folyik?
A lány azonnal leengedte a telefonját. Huszonöt év körüli lehetett, bézs színű zakót viselt, a kulcscsomóján pedig egy kis plüssavokádó lógott.
Nem tudom, miért, de később sokkal jobban emlékeztem arra az avokádóra, mint az arcára.
– Krisztina, a Novoszjol ingatlanirodától – mutatkozott be, és felém nyújtott egy névjegykártyát.
Nem vettem el.
– Nina Arkagyevna – tettem le a kefirt az asztalra, közvetlenül a táskája mellé. – Mi történik itt?
Az anyósom levette a szemüvegét, megtörölte a sálja szélével, és teljes nyugalommal válaszolt:
– Eladom a lakást, Líd. Az én lakásom. Jogom van hozzá.
– És nekünk mikor akartátok elmondani?
– Este akartam – motyogta Gena. – Anya kérte, hogy ne zavarjunk, amíg semmi sem biztos.
– Úgy látom, már minden biztos. Ott van, a páraelszívót is fényképezik.
Krisztina elpirult, és már indult volna kifelé, amikor az anyósom megfogta a karját.
– Ne menjen még. A fürdőszobát nem néztük meg.
Utánuk mentem.
Talán látni akartam, ahogy egy idegen ember megérinti azt a csempét, amit két évvel korábban három különböző üzletben néztem végig, mire megtaláltam ezt a világosszürkét, mindenféle idétlen kagylóminta nélkül.
– Friss a felújítás – jegyezte meg Krisztina. – Ez legalább kétszázezerrel megdobhatja az árat. Akár többel is. A vevők mostanában semmit sem akarnak saját kezűleg felújítani.
– A felújítás az én pénzemből készült – mondtam.
Az anyósom rám sem nézett.
– Az én pénzemből, Líd. Te kölcsönadtad. Írtam róla elismervényt. Minden rendben van. Visszaadom.
– Mikor? Az elismervényen szeptember elseje szerepel. Ma október huszonegyedike van.
– Majd ha eladom. Most tényleg előttük akarod ezt megbeszélni?
Gena a folyosón állt, és a tarkóját dörzsölte. Tizenhét év házasság után is ugyanazt a mozdulatot csinálta, amikor fogalma sem volt, mit kellene mondania.
– Igen – feleltem. – Ha már idegenek előtt adjátok el a lakást, akkor idegenek előtt is számoljunk el.
Az anyósom felvette a szemüvegét, két kézzel igazította meg, majd a lencse fölött nézett rám.
Negyven évig kémiát tanított. Ez a tekintet valószínűleg még a legrosszabb diákokat is elnémította.
– Újévig kiköltöztök – mondta. – Nem hajtalak ki benneteket. Emberileg adok időt. Kilenc éve éltek itt, és egyetlen fillér lakbért sem fizettetek. Akár egy hónapot is mondhattam volna.
Aztán megfordult, és megmutatta Krisztinának az erkélyt.
Aznap este Genával az udvaron ültünk az autóban. Otthon ott volt Aszja, és nem akartam előtte veszekedni. Kilencedikes volt, és így is többet hallott már a falakon keresztül, mint amennyit egy gyereknek hallania kellene.
– Mióta tudod? – kérdeztem.
A kormányt nézte.
– Három hete.
– Három hete?
– Líd, mit tehettem volna? A lakás anyáé. Szvetka a gyerekekkel egy szobát bérel a Pervomajszkaja környékén. Penészesek a falak, Szonyja tavasz óta köhög. Anya neki akar venni egy egyszobás lakást. Hiszen a saját lánya.
– És én ki vagyok?
– A feleségem. Felnőttek vagyunk. Dolgozunk, keresünk, addig bérelünk valamit, aztán veszünk fel hitelt. Anya azt mondta, segít az önerőben.
– Miből, Gena? Abból, ami megmarad Szvetka lakása után? És az én négyszáznyolcvanezer rubelom?
Összerezzent.
Ezt az összeget nem szerette hallani.
Két évvel korábban eladtam anyám kertjét, és szinte az egészet odaadtam az anyósomnak a felújításra. Akkor Gena azt mondta, megőrültem.
Aztán megszokta.
Aztán úgy tett, mintha elfelejtette volna.
– Anya visszaadja.
– Mikor?
– Líd, nem tudom. Beszélj vele te.
– Ma beszéltem. A közvetítő előtt. Hallottad.
Az ablakon túl egy szomszéd sétáltatta a tacskóját narancssárga esőkabátban. A kutya mind a négy lábával a földbe kapaszkodott, és esze ágában sem volt átmenni a tócsán.
– Három hete elmondhattad volna – mondtam. – Legalább lett volna időm valamire.
– Mire?
Nem válaszoltam.
Kiszálltam az autóból, a kelleténél erősebben csaptam be az ajtót, és hazamentem.
Éjjel, amikor Gena már aludt, elővettem a padlásról a régi cipősdobozt. Ebben tartottam az összes fontos papírt: a házassági anyakönyvi kivonatot, Aszja oltási papírjait, a mosógép garancialevelét.
És az elismervényt.
Négyzetrácsos füzetlap volt, négyrét hajtva. Az anyósom egyenes, tanáros kézírásával ez állt rajta:
„Én, Kostrava Nina Arkagyevna, négyszáznyolcvanezer rubelt vettem kölcsön Kostrava Lídija Andrejevna-tól. Kötelezem magam, hogy az összeget két éven belül, szeptember elsejéig visszafizetem.”
Sokáig ültem vele a folyosón.
Aztán visszahajtottam, és Aszja oltási papírjai alá tettem.
Akkor még azt hittem, hogy ott biztonságban van.
Másnap nem vittem pitét az anyósomnak. Úgy éreztem, hazugság lenne. Nem kibékülni mentem hozzá, hanem a pénzemért.
Nina Arkagyevna a Lomonoszov utcában lakott, egy negyedik emeleti, lift nélküli egyszobás lakásban. Nem nyitott azonnal. Sokáig nézett a kitekintőn keresztül, aztán szó nélkül beengedett, és feltette a vizet teának.
A falon egy kakukkos óra lógott. A kakukk már legalább öt éve nem szólt, de a mutatók pontosan jártak.
– Békésen jöttem – mondtam, még a kabátomat sem vettem le. – Eladja, ez a maga joga. De menjünk el a közjegyzőhöz, és rögzítsük, hogy az eladás napján visszafizeti a négyszáznyolcvanezret. Kiköltözöm, amikor kéri. Nem akarok veszekedést.
– Nem.
– Miért?
– Mert az utolsó rubelig Szvetka lakására megy minden. A tulajdonos hárommillió-hétszázezret kér, Szvetkának pedig még bútor is kell. Nincs miből visszaadnom.
– Ötmillió-kétszázezerért adja el a lakást.
– És az ingatlanos? És Szvetkának a felújítás? És nekem mi marad öregségemre? Hetvenegy éves vagyok, Líd. Nem akarom majd maguknál, egy összecsukható ágyon leélni az utolsó éveimet.
Letette elém a teát.
Nem nyúltam hozzá.
– Egyébként számolj csak – folytatta. – Egy ilyen kétszobás lakásért legalább húszezer rubel bérleti díjat kérhetnék. Kilenc év. Száznyolc hónap. Kétmillió-százhatvanezer. Kértem én tőletek akár egy rubelt is?
– Maga ajánlotta fel. Nem mi kértük.
– Felajánlottam. Mert Gena a fiam, te pedig a felesége. Kilenc évig hallgattam róla. Most meg az elismervényt dugdosod az arcomba.
– Maga írta.
– Írtam! – csapott az asztalra. – Hogy tudd, Nina Arkagyevna nem vesz el idegen pénzt. Nem azért, hogy később ezzel támadj, amikor nekem nehéz!
Csend lett.
A kakukkos óra sem szólt.
Aztán elővette a telefonját, keresett rajta valamit, és elém tartotta.
Egy szoba képe volt rajta. Két emeletes ágy. A fal sarkában fekete folt, mintha megégett volna. Az alsó ágyon Szonyja ült, a kezében egy macskával.
– Ez Szvetkáék albérlete – mondta. – A tulaj nem akar semmit csináltatni. Szonyja éjjel úgy köhög, hogy Szvetka kiviszi a fürdőszobába, és forró víz fölött próbálja megnyugtatni. Aztán felhív. Éjjel kettőkor hív, Líd.
Elfordult az ablaktól.
Láttam, ahogy megremeg az álla.
Csak egy pillanatra.
Aztán összeszorította a száját, és már semmi sem látszott rajta.
– Emlékszel, amikor először jöttél hozzánk újévkor? – kérdezte. – Nem tudtál pelmenyit gyúrni. Én tanítottalak. Az egész tésztát szétszakítottad, Gena pedig nevetett.
Emlékeztem.
Huszonhét éves voltam, és akkor még mindenáron szerettem volna megfelelni neki.
– Nina Arkagyevna, legalább a felét. Az eladásból. A többit megvárom.
– Később mindent visszaadok. Ha Szvetkát elrendeztem.
– És az mikor lesz?
– Amikor elrendeztem.
Felálltam.
– Akkor ügyvédhez megyek.
– Menj – felelte nyugodtan. – Csak Genát ne keverd bele. Így is két tűz között őrlődik.
Szombaton megérkeztek a vevők.
Krisztina péntek este hívta Genát. Ő engedélyezte a megtekintést, és csak lefekvéskor közölte velem, háttal fekve.
Szombaton pedig elvállalt egy műszakot.
Olyat, amit tizenhét év alatt egyszer sem csinált.
A vevők egy fiatal pár voltak, velük egy körülbelül hároméves kisfiú. A férfi melegítőben, a nő a karján vitte a gyereket, aki száraz kenyeret rágott és morzsákkal szórta tele a szőnyegemet.
Krisztina elöl ment, és gyorsan, vidáman beszélt, mintha reklámot forgatna.
– Itt lehet a gyerekszoba. Beépített, mély szekrény.
A nő áthelyezte a gyereket a másik karjába, és kinyitotta a szekrényt.
Csak úgy.
Aszja szürke kapucnis pulóvere lecsúszott a polcról, és a padlóra esett.
Aszja ott állt a folyosón, a nyakában a fejhallgatóval, és nézte.
– Legyen szíves becsukni – mondtam. – A ruhákat nem adjuk a lakással.
A nő elpirult, azonnal becsukta az ajtót, és még bocsánatot is kért.
Sajnálni kezdtem.
Ő nem tehetett semmiről.
Csak lakást keresett a gyerekének.
Pont úgy, mint Szvetka.
És most, úgy tűnt, én is.
Amikor elmentek, a lépcsőházban utolértem Krisztinát.
– Legközelebb legalább egy nappal előre szóljanak. És csak akkor, amikor itthon vagyok.
– A tulajdonos bármikor engedélyezheti – mondta, a cipőjét nézve. – De értem. Megpróbálom.
Aszja a szobájában ült, és gondosan hajtogatta a pulóverét.
– Anya, akkor hol teszem le az érettségit? Az iskolát is váltanom kell?
– Nem tudom – feleltem.
Hazudni neki azóta nem tudtam, hogy megtanult beszélni.
Hétfő este Gena közölte, hogy a vevők előleget fizettek.
A hátam mögött mondta, miközben a leégett krumplit próbáltam lesúrolni a serpenyőről.
A cipősdoboz ugyanott állt a szekrény tetején.
A házassági anyakönyvi kivonat megvolt.
Aszja oltási papírjai is.
A mosógép garancialevele szintén.
Az elismervény eltűnt.
Kiöntöttem a doboz teljes tartalmát a kanapéra. Egyenként néztem át minden papírt. Aztán elővettem a karácsonyfadíszes dobozt is, pedig már tudtam, hogy ez értelmetlen.
Egy órán át kerestem.
Talán tovább.
– Gena – kérdeztem, amikor hazaért. – Te vetted ki az elismervényt a dobozból?
– Milyen papírt?
– Anyád elismervényét.
Levette a kabátját. Felakasztotta. Megigazította a fogason.
Mindent lassan csinált.
– Nem vettem ki. Lehet, hogy te tetted máshová.
– Két hete a kezemben volt. Éjszaka. Utána visszatettem.
– Akkor biztosan valahol ott van. Líd, fáradt vagyok.
Aszja azt mondta, ő nem mászott fel a szekrény tetejére. Oda csak fellépővel lehet feljutni, ő pedig alacsony, mint én.
Felhívtam az anyósomat.
– Nina Arkagyevna, amikor a közvetítővel itt jártak, nem látta véletlenül az elismervényt?
Csend.
– Líd, én nem turkálok a dobozaidban.
És letette.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon beszéltem-e neki valaha arról a dobozról.
Talán igen.
Talán amikor átadtam a pénzt.
Már nem emlékeztem.
Aztán eszembe jutott Zoja.
Ő dolgozott nálunk a legrégebben. Két váláson volt túl, és senkinek sem hitt csak úgy.
Két évvel korábban, amikor meséltem neki a kölcsönről, azt mondta:
„Fényképezd le azt a papírt. A papírok szeretnek eltűnni. Főleg a családban.”
Nevettem rajta.
De lefényképeztem.
A kép húsz perc múlva előkerült, egy rakás fogtechnikai fotó között.
És megtaláltam a régi üzenetet is az anyósomtól:
„Lidocska, megérkezett a pénz. Köszönöm. Az utolsó rubelig visszaadom.”
A pénzt banki átutalással küldtem.
Vagyis annak is nyoma volt.
A bankban azt mondták, a régi időszakból három munkanap alatt tudnak kivonatot készíteni.
Megrendeltem.
Aznap éjjel nem aludtam.
A konyhában ültem, és számoltam a telefonom kalkulátorán.
Húszezer szorozva száznyolccal.
Kétmillió-százhatvanezer.
Nekem négyszáznyolcvanezer.
És egyre inkább úgy éreztem, talán tényleg az anyósomnak van igaza.
Kilenc évig az ő falai között laktam.
Nem fizettem bérleti díjat.
És most egy hetvenegy éves asszonytól követeltem vissza a pénzemet, miközben az unokája egy penészes szobában köhögött.
Beírtam neki egy üzenetet:
„Nina Arkagyevna, felejtsük el a pénzt.”
Tíz percig néztem.
Aztán egyesével kitöröltem a betűket.
Reggel Gena vajat kent a kenyérre.
– Anya hívott. A vevők azt kérik, december elsejére költözzünk ki. A gyereküket ebbe a körzetbe vették fel óvodába. Sürgős nekik.
– Aszja júniusban vizsgázik. Tanév közben, Gena.
– Líd, nem én döntöm el.
– Te semmiről nem döntesz. Ezt már megértettem.
Letette a kést.
Rám nézett.
Sokáig.
Mintha mondani akarna valamit.
Nem mondott.
Pénteken megkaptam a banki kivonatot.
A tranzakció ott volt.
A dátum.
Az összeg.
A címzett.
És a közlemény:
„Kölcsön felújításra.”
Már nem emlékeztem, miért írtam oda.
Valószínűleg Zoja miatt.
Az ügyvéd, Lev Boriszovics, egy gyógyszertár fölötti kis irodában fogadott. A radiátoron narancshéj száradt, az egész helyiségnek újévi illata volt.
Elolvasta a kivonatot, megnézte a fényképet és az üzenetet.
– Az eredeti elismervény hiánya kellemetlen – mondta. – De az ön számlájáról az ő számlájára utalt összeg, a közlemény és az ő üzenete együtt már bizonyíték. A visszafizetési határidő lejárt. Beadjuk a keresetet, és kérjük a lakásra az elidegenítési tilalmat.
– Ez mit jelent?
– Hogy amíg a bíróság nem dönt, nem tudják eladni. A bíró elrendelheti. De garancia nincs.
– És ha megvárom, amíg eladja?
Lev Boriszovics levette a szemüvegét.
– Akkor a pénz könnyen Szvetka lakásába kerülhet. A lakás pedig már nem az ön anyósáé lesz. Az egyetlen saját lakását nem fogják elvenni tőle, és marad a nyugdíja. Évekig kaphatna belőle részletekben, ha egyáltalán.
Hétfőn beadta a keresetet.
Kilenc nap volt hátra az adásvételig.
Genának nem mondtam semmit.
Ő három hétig titkolózott előttem.
Most én sem mondtam el mindent.
November tizenkilencedikén, délután fél háromkor a laborban ültem, és egy hatfogú hidat igazítottam.
Aprólékos munka volt. Nem lehetett közben figyelmetlennek lenni.
A telefonom képernyővel lefelé feküdt az asztalon.
Négyszer hívott.
Ötödszörre felvettem.
– Mit tettél? – kérdezte Gena.
Nem kiabált.
Halkan beszélt, szinte suttogva.
– Beadtam a keresetet anyád ellen.
Csend.
– Kilenc napja.
Letette.
Én pedig befejeztem a hidat.
Rendes munkát végeztem.
Zoja később ellenőrizte.
Nem mondott semmit.
Nála ez jelentette a legnagyobb dicséretet.
Este csöngettek.
Az ajtó előtt az anyósom állt szürke kabátban, egészen a nyakáig begombolva.
Mögötte Szvetka, sapka nélkül, vörösre csípett füllel.
Gena fél emelettel lejjebb állt az ablaknál, ahol a szomszéd néni egy uborkásüvegben aloét tartott.
Nina Arkagyevna nem jött be.
A saját lakásába sem.
Csak állt a lábtörlőn.
– A bank visszautasította – mondta. – Az ügyvédjük megnézte a kivonatot, és ott van a tilalom. A vevők visszakapták az előleget és elmentek. Még el sem köszöntek.
– Tudom.
– Szvetka egyszobás lakását ma másnak adták. A tulaj nem vár. Sorban állnak nála.
– Értem.
– Elégedett vagy? – szólalt meg Szvetka. – Nekem gyerekeim vannak penészben, te meg a négyszáznyolcvanezered miatt…
– Az a négyszáznyolcvanezer anyám kertjéből származott – vágtam közbe. – Húsz évig ültette ott a krumplit.
Szvetka elhallgatott.
Nina Arkagyevna felemelte a kezét.
– Elég.
A korlátra tette mindkét kezét.
– Megkereshettél volna – mondta nekem. – Beszélhettünk volna ember módjára.
– Megkerestem. Azt mondta, majd ha Szvetkát elrendezte.
Nem válaszolt.
A lakásom felé nézett.
Talán a folyosót figyelte.
Talán a fürdőszoba felé nézett, ahonnan úgysem lehetett látni a szürke csempét.
– Mit akarsz?
– Megállapodást. A bíróság előtt. Maga vállalja, hogy az eladás napján visszafizeti a tartozást. Én pedig kérem a tilalom feloldását. Ennyi.
– Anya, ne tedd! – szólalt meg Szvetka. – Hadd pereljen. Pereljen évekig!
– Hallgass.
Nina Arkagyevna rá sem nézett.
– Hetvenegy éves vagyok. Nem fogok évekig bíróságra járni. Írja meg azt a papírt. Aláírom.
Aztán megigazította a kabátja gallérját.
– Te pedig, Líd, január elsejétől nem laksz itt. Holnap megkapod a tértivevényes levelet. Egy hónap. Te szereted, ha minden úgy történik, ahogy elő van írva.
Megfordult, és elindult lefelé.
Szvetka követte.
Gena felvette az anyja táskáját, és utánuk ment.
A lépcsőfordulóban, a csupasz villanykörte alatt akár vissza is nézhetett volna.
Nem nézett.
Decemberben a bíróság jóváhagyta az egyezséget.
A tilalmat feloldották.
Nina Arkagyevna februárban, már más vevőknek és valamivel olcsóbban, eladta a lakást.
Március kilencedikén egyetlen átutalásban megérkezett hozzám a négyszáznyolcvanezer rubel.
Egyetlen szó sem szerepelt a közleményben.
Mi Aszjával január óta egy egyszobás lakást bérelünk a Sztalevarov utcában, nem messze a laboromtól.
Huszonkétezer rubel havonta.
Aszja a kihúzható kanapén alszik, én egy használt összecsukható ágyon, amit egy hárommacskás nőtől vettem hirdetés alapján.
Az ágynak még mindig macskaszaga van.
Gena az anyjánál lakik.
Vasárnaponként elviszi Aszját egy kávézóba, és este nyolcra hazahozza.
Velem már csak a pénzről beszél.
A matektanár különórájáról.
A válókeresetet egyikünk sem adta még be.
Nem tudom, ő mire vár.
És azt sem, én mire.
Aszja ugyanabban az iskolában fog vizsgázni. Megbeszéltem az igazgatóval, hogy maradhasson. Busszal negyven perc oda.
Februárban betöltötte a tizenhatot.
Egyik este a telefonját nézve egyszer csak megszólalt:
– Mama nem hívott.
Nem válaszoltam.
– Mindig ő hívott elsőként. Reggel hétkor. Néha még apánál is előbb.
Erre sem tudtam mit mondani.
Szvetka állítólag még mindig a Pervomajszkaján bérel.
Vagy talán már nem.
Nem tudom.
Senki abból a családból nem mesél már nekem semmit.
A pénz a bankban fekszik.
Nem nyúlok hozzá.
Egyszer elmentem egy bútorboltba, hogy vegyek Aszjának egy rendes ágyat.
Megálltam a kirakat előtt.
Néztem.
Aztán hazamentem.
Néha busszal elmegyek a régi lakásunk előtt.
Az új tulajdonosok sárga, pöttyös függönyöket tettek a konyhaablakba.
Egyáltalán nem illenek a szürke csempéhez.
És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy talán egyszer valaki mégis elmondja nekik:
azt a csempét én választottam.
Három üzletet jártam végig érte.
A pénzemet pedig nem azért kértem vissza, mert nem tudtam megbocsátani kilenc évnyi ingyen lakhatást, hanem azért, mert végre megértettem, hogy a családban sem lehet minden tartozást szeretetnek nevezni.
