Maria bevitte a kacsát a szobába. A nagy, ovális tálat évente mindössze kétszer vették elő a szekrény mélyéről, és most büszkén fénylett rajta a sötétre sült, ropogós bőr. Az alma, amit a kacsa belsejébe tömött, szétrepedt a forróságtól, édes leve összekeveredett a kisült zsírral.
Maria könyökével arrébb tolta a salátástálat.
– Tegyük középre, hadd lássa mindenki.
Nina Arkagyevna, Szergej nagynénje már nyúlt is a telefonjáért.
– Ezt le kell fényképeznem. Ilyen kacsát nem lehet csak úgy megenni.
Gleb, Vaszilisza férje, hangosan felnevetett.
– Ezért a kacsáért megérte egy órát araszolni a pénteki dugóban az egész városon keresztül.
Maria elmosolyodott. Jólesett volna élvezni ezt az estét. Szergej születésnapja volt. Negyvenharmadik. Az asztal körül ott ültek azok, akik tizenkét éve valahogy mind az életük részévé váltak.
– Szerjózsa, vágd fel. Ma te vagy az ünnepelt.
Maria a férje kezébe adta a kést és a hosszú, kétágú villát.
Szergej azonban nem nyúlt a kacsához.
Egy ideig csak nézte a kést, aztán lassan visszatette az abroszra.
Maria ezt furcsának találta.
Még furcsább volt, ahogy Szergej az anyjára nézett.
Mintha valamire várna.
Olgya Szergejevna egész este szokatlanul egyenesen ült. Alig evett, és kétszer is kiment az erkélyre telefonálni, pedig egész életében megszólta azt, aki családi vacsora közben a telefonjához nyúlt.
Most felállt.
Felemelte a poharát, majd a villájával megkocogtatta.
A szobában azonnal csend lett.
– Mondanék valamit, amíg még meleg az étel – kezdte. – Szergejnek ma van a születésnapja. De én nem ezért szeretném felköszönteni.
Szünetet tartott.
– Hamarosan apa lesz.
Nina Arkagyevna felszisszent, és a mellkasához kapta a kezét. Pavel Iljics felhorkantott, aztán a szemüvegéért nyúlt, mintha azzal jobban láthatná a hírt.
Gleb arca felderült.
– Na, végre! – mondta, és már fordult is Maria felé a poharával. – Te kis partizán! Egy szót sem szóltál!
Maria mozdulatlanul állt az asztal mellett.
A konyharuhát még mindig a kezében tartotta.
Negyvenkét éves volt. Az utóbbi öt évben senki nem kérdezte tőle nyíltan, mikor lesz gyereke. Még Nina Arkagyevna sem.
Maria lassan letette a konyharuhát.
Gleb még mindig felé nyújtotta a poharát.
– Masha, hát tényleg! Ezt jól titkoltad!
Olgya Szergejevna ránézett.
– Gleb, ülj le.
Gleb lassan visszaült.
– Nem Mariáról van szó – mondta az asszony.
A mosoly eltűnt az arcokról.
– Ő gyermeket vár tőle. És tovább már nem lehet titkolni.
Gleb keze megállt a levegőben.
Vaszilisza azonnal megfogta a férje karját az asztal alatt.
– Ne szólalj meg.
Maria Szergejre nézett.
A férfi lesütötte a szemét.
Az arca lassan elsápadt.
– Szerjózsa – mondta Maria csendesen. – Megmagyaráznád, amit az anyád mondott?
– Masha, én…
– Nem fog semmit megmagyarázni – vágott közbe Olgya Szergejevna. – Ismerem negyvenegy éve. Az iskolában is ugyanígy állt a tábla előtt, amikor nem tudta a választ. Beszélnünk kellett volna erről már régen. Egy terhes nőt nem lehet a végtelenségig elrejteni.
– Milyen nőt? – kérdezte Gleb suttogva.
– Gleb! – sziszegte Vaszilisza.
Maria lehajolt, felvette a kést, és levágta a kacsa egyik combját.
A kés nehezen hatolt át az ízületen.
Egy apró zsírfolt az abroszra fröccsent.
Maria a combot Nina Arkagyevnának tette a tányérjára.
– Tessék. Tudom, hogy mindig ezt szereted.
Ezután letette a kést.
– Egyetek. Kihűl.
Majd Szergejre nézett.
– Én pedig várok.
– Ne itt – mondta a férfi. – Kérlek, Masha. Ne mindenki előtt.
Maria felnevetett.
Rövid, száraz nevetés volt.
– Hol akkor? A fürdőszobában? Az autóban? Az anyád már bejelentette mindenkinek. Mit számít már, hogy hol beszélünk?
Felállt.
A szék nekicsapódott a kredencnek, a poharak megcsörrentek.
Maria az ajtó felé indult.
– Masha, ne menj el – szólalt meg Olgya Szergejevna.
Maria megállt.
– Egy óra múlva úgyis itt lesz.
Maria lassan visszafordult.
– Ki?
– Alina.
Szergej úgy ugrott fel, mintha megégették volna.
– Anya! Te felhívtad?
Olgya Szergejevna nyugodtan megigazította a szalvétáját.
– Reggel. Megbeszéltem vele.
– Te megőrültél?
– Nem. Elegem lett abból, hogy te soha nem mondod ki az igazat.
Szergej előkapta a telefonját.
Hívta Alinát.
Nem vette fel.
Újra hívta.
Semmi.
Maria csak nézte.
A férfi keze remegett.
– Hány hónapja? – kérdezte.
Szergej nem válaszolt.
– Hány hónapja tudsz róla?
– Március óta.
Maria szeme egy pillanatra lehunyódott.
– Március óta.
Eszébe jutott a tavasz. Az új tapéta. A hálószoba. Szergej akkor még viccelődött, hogy a csíkos tapéta majd magasabbnak mutatja a szobát.
Nyolc hónap.
Nyolc hónap alatt annyi minden történhetett.
És ő közben semmit sem tudott.
—
Alina este kilenc után érkezett.
A kabátja már nem ért össze a hasánál.
Fiatal volt, talán huszonnyolc éves. Sápadt arcán még látszott a hideg pír, a szőke haját lófarokba kötötte.
Kezében egy kis sporttáskát szorongatott.
– Jó estét – mondta halkan. – Alina vagyok.
Maria a konyha és az étkező között állt.
– Miért jöttél ide?
Szergej odalépett a lányhoz.
– Ne maradj. Hívok neked taxit.
Alina elrántotta a karját.
– Ne!
A hangja elcsuklott.
– Elegem van abból, hogy mindig azt mondod: majd. Majd később. Majd holnap. Nekem egy hónap múlva szülnöm kell, Szergej!
Maria a hasára nézett.
Aztán a férjére.
– Egy hónap?
Szergej nem felelt.
– Akkor te nyolc hónapja tudod?
– Igen.
Maria halkan felnevetett.
– Nyolc hónap.
Aztán a férjére nézett.
– Mi pedig szeptemberben Kiszlovodszkban nyaraltunk.
Szergej lesütötte a szemét.
Alina megszólalt.
– Azt mondta, hogy el fog mondani mindent. Először május után. Aztán a nyaralás után. Aztán a szülés után.
Maria lassan Olgya Szergejevszkára nézett.
– És te mindent tudtál?
– Igen.
– Mindent?
Az asszony hallgatott.
– Még azt is tudod, hogy el akart hagyni?
Szergej felkapta a fejét.
– Anya!
Olgya Szergejevna felsóhajtott.
– Májusban eljött hozzám. Megkért, hogy segítsek eladni a lakást.
Maria szíve egy pillanatra kihagyott.
– Milyen lakást?
– A tiéteket.
Csend.
– Azt mondta, titokban intézzem. Azt akarta, hogy te csak akkor tudj róla, amikor már minden eldőlt.
Maria Szergejre nézett.
– Ez igaz?
A férfi nem válaszolt.
Ez volt a válasz.
– Júliusban viszont meggondolta magát – folytatta az anyja. – Azt mondta, marad. Hogy szeret téged.
Maria keserűen elmosolyodott.
– Maradtál.
– Igen.
– Miért?
Szergej közelebb lépett.
– Mert szeretlek.
– Nem ezt kérdeztem.
A férfi hallgatott.
Maria közelebb ment hozzá.
– Attól féltél, hogy elveszítesz engem? Vagy attól, hogy mindent elveszítesz, ha elválsz?
Szergej szeme megtelt könnyel.
De nem mondott semmit.
Alina ekkor megszólalt.
– Nekem azt mondta, hogy ti már rég idegenek vagytok.
Maria ránézett.
– Mit mondott rólam?
– Hogy hideg vagy. Hogy már nem szereted. Hogy csak a lakás miatt maradsz vele. Hogy hazajön, te pedig még a tévétől sem fordulsz felé.
Maria bólintott.
Aztán kinyitotta a kredenc alsó fiókját.
Elővett egy összehajtott papírt.
Az asztalra tette.
– Augusztusban kétszer voltam pszichológusnál.
Szergej a papírra nézett.
– Azt hittem, én rontottam el valamit – mondta Maria. – Azt hittem, unalmas lettem. Azt hittem, nem figyelek rád eléggé. A pszichológus azt mondta, beszéljek veled többet.
Felnézett.
– Én pedig minden este megkérdeztem, milyen napod volt.
Szergej becsukta a szemét.
Maria ekkor már nem sírt.
Talán éppen ez volt a legijesztőbb.
—
A hálószobában Maria elővette a fekete táskáját.
Nem vitt el mindent.
Csak a pénztárcáját, a töltőjét, az iratait és a kék mappát.
A csíkos tapéta ott volt előtte.
Az egyik illesztésnél egy kis buborék jelent meg.
Szergej azt mondta, majd kijavítja.
Maria egy pillanatig nézte.
Aztán becipzározta a táskát.
Amikor visszatért az előszobába, Szergej az ajtóban várta.
– Ne menj el ma este.
– Miért?
– Mert minden túl hirtelen történt.
Maria ránézett.
– Neked nem.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Holnap beszélhetnénk.
– Te nyolc hónapig beszélhettél volna.
Szergej nem válaszolt.
– A gyerekedről gondoskodj – mondta Maria. – Alinával rendezd el, amit kell. De engem többé ne kérj arra, hogy úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.
Olgya Szergejevna ekkor kilépett a szobából.
Most először nem látszott rajta semmiféle magabiztosság.
– Masha… én nem ezt akartam.
Maria ránézett.
– Mit akartál?
Az asszony ajka megremegett.
– Azt, hogy végre igazat mondjon.
– És azt hitted, én majd megköszönöm?
Olgya Szergejevna nem felelt.
Alina az előszobába lépett.
– Nekem is van valami, amit el kell mondanom.
Maria megállt az ajtóban.
Alina nagy levegőt vett.
– Nem azért jöttem, hogy elvigyem magától. Három hete úgy döntöttem, egyedül nevelem fel a gyereket. Van lakásom a Leninszkij sugárúton. Már a kiságyat is összeraktam. Nem akartam többé írni neki.
Szergej ránézett.
– Akkor miért jöttél?
– Mert a te anyád reggel felhívott.
Alina Olgya Szergejevszkára nézett.
– Azt mondta, hogy ma végre mindent elmondasz Mariának. És azt kérte, hogy jöjjek ide utána, hogy megerősítsem. Azt hittem, te kérted.
Olgya Szergejevna nem mozdult.
Maria ránézett.
Aztán Szergejre.
A férfi anyjára.
Alinára.
És végül a saját kezében lévő táskára.
Nem mondott semmit.
Csak kilépett az ajtón.
Vaszilisza és Gleb követték.
A liftre várva Maria hallotta, hogy odabent Szergej hangja felcsattan.
– Anya, most pedig elmondod, miért tetted ezt! Te most mindent elmondasz!
A liftajtó becsukódott.
—
Az éjszakát Vasziliszánál töltötte.
Reggel fél tizenkettőkor visszamentek a lakásba a holmikért.
Szergej nyitott ajtót.
Ugyanabban az ingben volt, mint előző este.
Az inge gyűrött volt, az arcát borosta fedte.
– Anya éjjel elment – mondta. – Alina is.
Maria nem válaszolt.
Belépett.
A konyhában még mindig ott álltak a saláták.
Az olivier széle megsárgult.
A szobában a kacsa ugyanazon a nagy, ovális tálon feküdt.
A bőre már nem csillogott.
A zsír megdermedt rajta.
Az egyik comb hiányzott.
– Nem pakoltam el – mondta Szergej. – Nem tudtam, mit kellene csinálnom.
Maria odament az asztalhoz.
Elvette a pszichológustól kapott papírt.
Aztán kinyitotta a kredencet, és kivette a fontos iratait.
Vaszilisza a hálószobában ruhákat szedett össze.
– Masha, mindent vigyünk?
Maria sokáig nézte a szobát.
Aztán megrázta a fejét.
– Nem. Majd később.
– De miért?
– Mert most nincs kedvem hozzá.
Az ajtó felé indult.
Szergej az előszobában állt.
A kezében egy szalvétába csomagolt kacsacombot tartott.
Azt a darabot, amit Nina Arkagyevna tegnap otthagyott.
– Ezt… elviszed? – kérdezte. – Te sütötted. Kár lenne érte.
Maria ránézett.
Nem válaszolt.
Levette a lakáskulcsot a kulcscsomóról.
A férfi tenyerébe nem tette.
Egyszerűen letette a tálalószekrényre, a szalvétába csomagolt kacsacomb mellé.
Aztán kilépett az ajtón.
Most először tizenkét év után nem nézett hátra.
És amikor a lift ajtaja becsukódott előtte, Maria végre megértette, hogy nem az otthonát hagyta el, hanem azt az életet, amelyről eddig azt hitte, hogy az övé.
