Csütörtökön négy hónap után először fordult elő, hogy munka után nem mentem el Anna Petrovnához.
A gyár személyzeti osztályán aznap minden a feje tetejére állt. Sürgősen le kellett zárnunk a jelenléti íveket, és hat óráig át kellett adnunk őket a könyvelésnek. Két dolgozó munkaideje sehogy sem stimmelt a programban. Újra és újra átszámoltam a betegszabadságokat, a táppénzes napokat és a szabadságokat, miközben odakint lassan besötétedett.
Amikor végre kiléptem a gyár kapuján, háromnegyed nyolc volt. Megálltam a buszmegállóban, és arra gondoltam, hogy Anna Petrovnához már úgysem érek oda időben. Felszálltam a buszra, és hazamentem.
Otthon Misa, a férjem, éppen vacsorázott a konyhában. Amint meglátott, letette a villáját.
– Anyám hívott. Azt kérdezte, miért nem mentél hozzá.
Levettem a kabátomat, és fáradtan a székre dobtam.
– Mert dolgoztam. Nem tudtam eljönni, amíg nem zártam le a jelenléti íveket.
– Várt rád. Ágyneműt kellett volna cserélned nála. Azt mondta, már nehezen hajol le.
Töltöttem magamnak egy bögre teát, és leültem vele szemben.
– Misa, neked is van egy testvéred. Ljudmila húsz perc alatt odaérne autóval. Miért kell nekem mindennap átmennem a város másik végébe, miközben ő kéthetente egyszer visz az anyjának néhány konzervet?
Misa félretolta a tányérját, és úgy nézett rám, mint akinek már az én kérdéseimhez sincs ereje.
– Natasa, tudod, hogy Ljudmilának családja van, két gyereke. Nincs ideje. Mi pedig közelebb vagyunk.
– Nem vagyunk közelebb. Nekem fél óra az út busszal, munka után. És képzeld, én is elfáradok.
– Jól van, ne kezdjük már megint! Holnap felhívom anyámat, és elmagyarázom neki, hogy túlóráznod kellett.
Nem vitatkoztam tovább. Misa felállt, és átment a szobába.
Ő is a gyárban dolgozott, csak egy másik üzemben, gépbeállítóként. A műszakjai összevissza váltakoztak, és amikor hazaért, sokszor már arra sem maradt ereje, hogy rendesen megvacsorázzon.
Megértettem a fáradtságát. Csakhogy az enyém ettől még nem lett kisebb.
Másnap munka után mégis elmentem az anyósomhoz.
Anna Petrovna már a folyosón elém állt, mielőtt levehettem volna a kabátomat.
– Tegnap egész nap vártalak! Az ágynemű még mindig nincs kicserélve, a padló koszos, a leves elfogyott. Te egyáltalán felfogod, milyen nehéz nekem egyedül?
– Anna Petrovna, el kellett végeznem a munkámat. Nem tudtam hamarabb eljönni.
– A munka! – legyintett, és bement a szobába. – Neked mindig fontosabb valami, mint én.
A konyhában a mosogatóban egy odaszáradt kásamaradékos fazék állt, a tűzhely mellett pedig ott árválkodott a vízforraló. Feltettem a vizet, elmostam az edényeket, letöröltem az asztalt, kivitettem a szemetet, aztán a magammal hozott csirkéből levest főztem.
Anna Petrovna ezalatt a televízió előtt ült, és egyszer sem jött ki megnézni, szükségem van-e valamire.
Amikor elkészült a vacsora, szóltam neki.
Leült, megkóstolta a levest, majd összehúzta a száját.
– Ez túl híg. A múltkor sokkal sűrűbb volt.
Nem szóltam semmit. Néha úgy éreztem, mintha minden igyekezetem egy feneketlen vödörbe ömlene. Bármit tettem, mindig maradt valami, amit rosszul csináltam.
Anna Petrovna lassan evett, közben az ablakot nézte. Aztán egyszer csak letette a kanalat.
– Tudod, hogy megírtam a végrendeletemet?
Megállt a kezemben a konyharuha.
Korábban soha nem beszélt erről ilyen nyíltan.
– Ljudmila örököl mindent – folytatta. – A lakást, a garázst, a nyaralót. Neki vannak gyerekei, neki nagyobb szüksége van rá.
Ránéztem.
– Anna Petrovna, én nem várok magától semmit.
– Akkor ne sértődj meg! A lányom az örökösöm. Ez így természetes. Te a menyem vagy, neked megvan a saját életed.
Letöröltem a kezemet a konyharuhával. Legszívesebben megkérdeztem volna, ha ennyire különálló ember vagyok, miért kell minden áldott nap úgy rohannom hozzá, mintha az alkalmazottja lennék.
De nem kérdeztem meg.
Inkább elpakoltam az asztalról.
– Ha már itt vagy, fel is moshatnál. A folyosón megint kosz van – mondta.
Felmostam. Áthúztam az ágyát. Kimostam néhány törölközőt, aztán leültem a konyhában egy csésze tea mellé.
Az órára néztem. Hazáig negyven perc az út, átszállással.
Anna Petrovna bejött, meglátta, hogy még mindig ott ülök, és rosszallóan rám szólt:
– Siess már! Misa biztosan éhesen vár otthon.
Felálltam, felvettem a kabátomat, és elindultam.
A buszon az ablaknak támasztottam a fejemet. Négy hónapja csináltam ezt. Minden munkanap után. Hétvégén is mentem, hogy kitakarítsak, főzzek, és előkészítsem a következő hétre az ennivalót.
Ljudmila eközben kéthetente egyszer felbukkant néhány konzervvel. Mindig volt valami oka, amiért nem maradhatott tovább: beteg lett a kisebbik gyerek, különórára kellett vinni a nagyobbat, vagy a férje ért haza későn.
Amikor otthon elmeséltem Misának a végrendeletet, csak vállat vont.
– És akkor mi van? Ez az anyám lakása. Azt csinál vele, amit akar.
– Nem a lakásról beszélek. Hanem arról, hogy ezt úgy mondta nekem, mintha még jobban igyekeznem kellene, nehogy hálátlannak tartson.
– Ne vedd a szívedre! Anyám mindig ilyen volt. Szereti, ha mindenki körülötte forog.
Az ablak felé fordultam. Az utcai lámpák, a megállók és az autók fényei egymás után úsztak el mellettem.
A legjobban nem is Anna Petrovna szavai fájtak. Hanem az, hogy Misa nem értette, miért fájnak.
Vagy talán nem akarta megérteni.
Egy héttel később újabb telefonhívás szakította félbe a munkámat. Éppen a dolgozók személyi kartonjait töltöttem ki, amikor megszólalt a mobilom.
Anna Petrovna volt az.
– Natasa, ma gyere korábban! Jön valaki a szociális szolgálattól, és szeretném, ha te is itt lennél.
– Ma nem tudok korábban menni. Ötre végzek, és délutánra már több embernek is időpontot adtam.
– Miféle emberek? Én a férjed anyja vagyok! Vagy neked már mindenki fontosabb nálam?
– Nem erről van szó. Hat óra körül oda tudok érni.
– Hatkor már rég elmegy a szociális munkás! Négyre gyere!
– Munkaidőben nem mehetek el.
– Akkor miattad nem számolják újra a nyugdíjamat? Ezt akarod?
A telefon olyan szorosan simult a fülemhez, hogy már fájt a kezem.
– Anna Petrovna, ezt a látogatást át lehet tenni másik időpontra.
– Áttenni! Neked csak az a fontos, hogy ne kelljen idejönnöd!
Azzal rám csapta a telefont.
Hátradőltem a széken. Irina Dmitrijevna, a főnököm, felnézett a papírjaiból.
– Családi probléma?
– Az anyósom azt akarja, hogy munkaidőben menjek hozzá.
– Natasa, ne hagyja, hogy mindenki a maga nyakába varrja a problémáit. Ha egyszer megszokják, hogy mindent elintéz, soha többé nem fogják megkérdezni, hogy maga bírja-e még.
Bólintottam.
Aztán munka után mégis felszálltam a buszra, és elmentem Anna Petrovnához.
A szociális munkás természetesen már elment.
Az anyósom a sötét szobában ült, és a televíziót nézte.
– Na, elégedett vagy? – kérdezte köszönés helyett.
– Dolgoztam. Nem tudtam hamarabb jönni.
– Dolgoztál! Ljudmila is dolgozik, mégis minden nap felhív!
Nem válaszoltam. Bementem a konyhába, elmostam a felgyűlt edényeket, vacsorát készítettem, aztán kivasaltam a ruhákat, amelyeket Anna Petrovna előzőleg kirakott.
Ő közben végig a televízió előtt ült.
Amikor már a cipőmet húztam, utánam szólt:
– Holnap is eljössz munka után? El kellene mennem valahová az irataimmal.
– Holnap nem tudok. Misa szabadnapos lesz, kérje meg őt.
Anna Petrovna úgy nézett rám, mintha valami elképesztő sértést követtem volna el.
– Misa nem ért az ilyen papírokhoz. És különben is, ő férfi.
– És akkor mi van? A maga fia.
– Nem tudja, mi hol van. Ráadásul a műszakjai után fáradt.
Felvettem a táskámat.
– Én is fáradt vagyok. Kérje meg Ljudmilát, hogy vigye el.
– Ljudmilának gyerekei vannak!
Ekkor néztem rá igazán.
Apró termetű, idős asszony állt előttem, kopott flanelingben. Nem volt a tekintetében hála, de még csak annak a felismerése sem, hogy én is ember vagyok, akinek elfogyhat az ereje.
Csak az a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság, hogy nekem kötelességem őt kiszolgálnom.
– Anna Petrovna, nekem is van életem. Nem tudok minden nap idejönni. Különösen úgy, hogy közben azt is a fejemhez vágja, hogy mindenét Ljudmilára hagyja. Nem kérek magától semmit. De nem akarok ingyenes házvezetőnő és sofőr lenni sem.
Az anyósom összeszűkítette a szemét.
– Szóval így állunk! Én mindig tudtam, hogy te mindent számon tartasz. Pedig én nem is kértem, hogy segíts!
Ebben igaza volt.
Négy hónappal korábban, amikor Anna Petrovnának a tél után egyre nehezebben ment a házimunka, én magam mondtam Misának, hogy segíteni kellene neki.
Misa akkor megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Natasa, ha te át tudnál járni hozzá, az hatalmas segítség lenne. Nekem is sokkal könnyebb volna.
Azt hittem, csak egy átmeneti időszakról van szó. Néhány hétig segítek, aztán találunk valami más megoldást.
Csakhogy a hetekből hónapok lettek.
A segítségből kötelesség. A kötelességből pedig olyan elvárás, amelyet már senki sem kérdőjelezett meg.
Amikor megtudtam, hogy Anna Petrovna mindent Ljudmilára hagy, akkor sem hagytam abba a segítséget. Megszokásból mentem. Bűntudatból. Azért, mert nem akartam, hogy Misa csalódjon bennem.
És azért is, mert valahol mélyen még mindig azt reméltem, hogy egyszer majd valaki azt mondja: „Natasa, köszönöm. Tudom, mennyit teszel értem.”
Nem mondta senki.
Kiléptem a lépcsőházba, és szó nélkül becsuktam magam mögött az ajtót.
Otthon Misa már vacsorával várt.
– Összevesztetek anyámmal?
– Megmondtam neki, hogy holnap nem tudom elvinni az iratai miatt. Javasoltam, hogy menj te.
Misa összevonta a szemöldökét.
– Natasa, én tényleg nem értek ezekhez a papírokhoz. Ráadásul holnap este nyolcig dolgozom.
– Én ötkor végzek. Ha munka után megyek, lekésem az időpontot.
– Nem tudnál elkéredzkedni pár órára? Nektek az irodában talán rugalmasabb a munkaidő.
– Nem rugalmasabb. Engem is rendszeresen bent tartanak tovább.
Misa a tűzhelyhez fordult, és krumplit szedett a tányérokra.
– Jó, majd felhívom anyámat. Megmondom neki, hogy Ljudmila vigye el.
Leültem az asztalhoz. Misa elém tette a tányért, aztán halkabban folytatta:
– Natasa, tudom, hogy nehéz neked. De próbálj meg nem veszekedni vele. Egyedül van. Fél attól, hogy senkinek sem kell már. Ezért kapaszkodik belénk.
– És én? Én csak arra kellek, hogy takarítsak, főzzek és intézzem a dolgait?
– Már megint kezded…
– Nem, Misa. Most végre befejezem. Korábban nem tudtam, hogy mindent Ljudmilára hagyott. És azt sem gondoltam, hogy egyetlen elmaradt látogatás miatt úgy fog velem beszélni, mintha valami szívtelen idegen lennék.
Misa nagyot sóhajtott.
– A végrendelet az ő dolga. Az anyám, nem szólhatok bele.
– Nem is azt kérem, hogy szólj bele! Azt kérem, hogy te is vállalj részt ebből. Vagy Ljudmila. Miért csak én?
– Ljudmilának nincs ideje. Két gyereke van.
Felálltam az asztaltól.
– Nekem is van családom. Nekem is van munkám. Nekem is vannak napjaim, amikor már arra sincs erőm, hogy vacsorát főzzek.
– Én nem kérem, hogy engem ápolj!
– De az anyád helyett sem én kértem, hogy mindent csináljak!
Misa elhallgatott.
Bementem a szobába, lefeküdtem a kanapéra, és a fal felé fordultam. Egyetlen mondat visszhangzott bennem újra meg újra:
Nem bírom tovább.
De kinek mondhattam volna el? Misa nem értette. Anna Petrovna nem akarta megérteni. Ljudmila pedig úgy tett, mintha az egész történethez semmi köze sem lenne.
A következő munkanapon minden a megszokott rendben zajlott. Fél hatkor kiléptem a gyár kapuján, és azon kaptam magam, hogy a lábam szinte magától indul a buszmegálló felé, amely Anna Petrovna lakása felé vezetett.
Aztán megálltam.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam Misát.
– Ma nem megyek anyádhoz.
– Miért?
– Mert nem akarok. Elfáradtam.
– Natasa, de hát vár téged!
– Akkor várjon. Vagy menjen Ljudmila.
Nem vártam meg a válaszát. Letettem a telefont, és hazafelé indultam.
Amikor beléptem az üres lakásba, különös érzés fogott el. Hónapok óta először nem kellett sietnem sehová. Nem kellett azon gondolkodnom, hogy elég lesz-e a leves, tiszta-e az ágynemű, és marad-e időm még felmosni, mielőtt elindulok az utolsó előtti buszhoz.
Vizet tettem fel, teát főztem, leültem a konyhában, és egyszerűen csak néztem a falat.
Egy óra múlva Misa hívott.
– Anyám most telefonált. Azt mondja, nem mentél hozzá, éhes maradt, nincs felmosva a padló, és különben is, kegyetlen vagy.
– És te mit mondtál neki?
– Azt, hogy dolgod volt.
– És azt nem mondtad, hogy esetleg te is elmehetnél hozzá?
– Nyolcig műszakban vagyok. Hová mennék?
Keserűen elmosolyodtam.
– Pontosan erről beszélek. Te nem tudsz menni, mert dolgozol. Én sem tudok mindig menni, mert én is dolgozom. Csak valahogy mindenki úgy gondolja, hogy az én időm végtelen.
Misa sokáig hallgatott.
Aztán megszólalt:
– Tudod, én egész gyerekkoromban ezt éltem át vele. Először bűntudatot keltett bennem, aztán megsajnáltam. A végén mindig úgy éreztem, hogy nekem kell mindent megoldanom. Megszoktam, hogy inkább eltűröm, csak ne legyen veszekedés.
– Én viszont nem akarok így élni.
– Tudom. Beszélni fogok vele, ígérem. De kérlek, ne hagyd teljesen magára. Tényleg nehéz neki.
Letettem a telefont.
A lakás csendes volt. Töltöttem még egy csésze teát, és azon gondolkodtam, hogy talán holnap mégis elmegyek hozzá.
Nem azért, mert kötelességem.
Hanem mert sajnálom.
Csakhogy ez a sajnálat már régen összekeveredett bennem a sértettséggel, a fáradtsággal és azzal a keserű érzéssel, hogy az én jóságom valahogy mindig mások kényelmét szolgálja.
Két nap múlva mégis felkerestem Anna Petrovnát.
Ajtót nyitott, végigmért, és ennyit mondott:
– Na, csak előkerültél. Azt hittem, teljesen megfeledkeztél rólam.
Nem válaszoltam. Bementem a konyhába, elővettem a felmosót, és nekiláttam a munkának.
Anna Petrovna leült egy székre, és nézte, ahogy takarítok.
– Misa azt mondta, megsértődtél a végrendelet miatt.
Megálltam, és a felmosóra támaszkodtam.
– Nem sértődtem meg. Csak nem értem, miért kell nekem mindennap jönnöm, miközben Ljudmila azért nem jön, mert családja van.
– Ljudmila a lányom. Ő hozzám tartozik.
– Én pedig ki vagyok? Idegen?
– Te a menyem vagy. A fiam felesége. Az is rokonság.
– De a vagyonából nekem nem jut semmi.
Anna Petrovna összeszorította az ajkát.
– Ez az én döntésem. Nem tartozom neked magyarázattal.
Bólintottam.
– Rendben. Én pedig nem tartozom azzal, hogy kitakarítsam a lakását.
Felállt a székről.
– Ezt most hogy érted? Magamra akarsz hagyni?
Félretettem a felmosót, megmostam a kezemet, és megtöröltem egy törülközőben.
– Nem akarom magát magára hagyni. De azt sem akarom, hogy természetesnek vegye a segítségemet. Ha azt szeretné, hogy továbbra is járjak, akkor állapodjunk meg valamiben. Nem fog minden alkalommal szemrehányást tenni, ha a munkám miatt egyszer nem tudok eljönni. És Ljudmila is vállal legalább heti egy napot.
Anna Petrovna felnevetett, de a nevetésében nem volt vidámság.
– Ljudmila nem tudja megoldani. Gyerekei vannak.
– Akkor Misa. Amikor szabadnapos, eljön maga is.
– Ő férfi. Nincs hozzászokva az ilyen munkához.
Felvettem a táskámat.
– Anna Petrovna, én sem úgy születtem, hogy tudtam volna mindent. Én is megtanultam. Csak éppen közben senki sem kérdezte meg, hogy nekem mennyi fér bele.
Az anyósom nem szólt semmit.
A folyosóra mentem, felvettem a kabátomat és a csizmámat, majd kinyitottam az ajtót.
– Most így elmész? – kérdezte halkan.
Visszafordultam.
– Szombaton eljövök. Akkor szabad vagyok. Hétköznap viszont nem tudok mindig itt lenni.
És elmentem.
Szombaton ismét meglátogattam. Anna Petrovna ezúttal szinte békésen fogadott. Együtt készítettük el az ebédet, aztán kitakarítottam a lakást. Nem tett megjegyzést sem a levesre, sem a felmosásra, sem arra, hogy milyen későn érkeztem.
Amikor indulni készültem, csak ennyit mondott:
– Azért ne hagyj teljesen magamra. Már megszoktalak.
Bólintottam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Otthon Misa a konyhában ült, és a telefonján olvasta a híreket.
– Na, mi újság anyámmal?
– Minden rendben. Elmentem, takarítottam, főztem.
Letette a telefonját.
– Reggel felhívott. Azt mondta, új szabályokat állítottál fel.
– Nem szabályokat. Csak megkértem, hogy ne hibáztasson minden alkalommal, amikor nem tudok menni.
Misa elgondolkodott.
– Tudod, először gondoltam arra, hogy talán fel kellene fogadnunk valakit, aki hetente egyszer segít neki. Legalább a nehezebb házimunkában. Akkor nem minden rajtad lenne.
Meglepődve néztem rá. Fáradtnak látszott, de most először éreztem, hogy valóban megpróbálja megérteni, min megyek keresztül.
– Ez pénzbe kerül – mondtam.
– Tudom. Ljudmila is beszállhatna. Ha nem tud rendszeresen odamenni, legalább anyagilag vállalhatna részt.
– Szerinted beleegyezik?
– Nem tudom. De ha nem, akkor legalább világos lesz, hogy nemcsak az ideje hiányzik, hanem a felelősséget sem akarja vállalni. Mi pedig tovább segítünk, amennyire tudunk.
Leültem mellé.
– Misa, én nem akarok hátat fordítani anyádnak. Csak azt nem akarom, hogy úgy kezeljenek, mintha tartoznék neki.
Misa átkarolta a vállamat.
– Senki sem tartozik neked ilyen bánásmóddal. Szerintem anyám egyszerűen fél. Attól, hogy egyedül marad. Attól, hogy egyszer mindenki belefárad, és elmegy.
– De nincs egyedül. Ott vagy te. Ott van Ljudmila. És ott vagyok én is.
Misa lehajtotta a fejét.
– Igazad van. Csak ezt eddig nem akartam kimondani.
Szorosabban magához húzott.
– Akkor legyen így. Hetente kétszer mész hozzá. A többi napon én is benézek, amikor tudok, Ljudmilával pedig megbeszélem, hogy ő is vállaljon rendszeresen egy napot.
Bólintottam. Valami lassan engedni kezdett bennem. Nem tűnt el minden sérelem, de először éreztem úgy, hogy nem egyedül kell megoldanom mindent.
Néhány nappal később Ljudmila is felhívott. Hosszú idő óta először ő kezdeményezte a beszélgetést.
– Natasa, hallottam, hogy megváltoztattad a beosztást.
– Igen. Már nem bírom, hogy minden nap menjek.
– Megértem. Megpróbálom én is úgy alakítani a dolgaimat, hogy gyakrabban át tudjak menni anyához. A kisebbik hatig óvodában van, utána el tudok ugrani hozzá, bár sokáig nem tudok maradni.
– Az is segítség. Keddenként általában később végzek, úgyhogy különösen jó lenne.
Ljudmila elhallgatott néhány másodpercre.
– Natasa, ne haragudj, hogy eddig ilyen keveset segítettem. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ennyire nehéz neked.
Nem tudtam rögtön válaszolni.
– Nem bocsánatkérésre volt szükségem – mondtam végül. – Csak arra, hogy valaki végre meghallja, amit mondok.
– Misa elmagyarázta. És anya is azt mondta, hogy nagyon hiányzol neki, amikor nem vagy ott. De attól még nekem is mellette kell lennem.
Ez volt az első alkalom hónapok óta, amikor úgy beszélgettünk, hogy egyikünk sem próbálta a másikra hárítani a felelősséget.
Eltelt még két hét.
Kialakult egy új rend. Kedden és szombaton én mentem Anna Petrovnához. Csütörtökön, amikor tovább dolgoztam, Ljudmila látogatta meg. Misa pedig az esti műszakjai után, amikor útba esett, beugrott az anyjához.
Eleinte Anna Petrovna gyakran panaszkodott, hogy ritkábban lát bennünket. Aztán lassan megszokta az új helyzetet.
Egyik szombaton, miközben a konyhában készítettük az ebédet, egyszer csak megjegyezte:
– Tudod, Ljudmila múltkor nagyon finom levest főzött. A te recepted szerint.
Elmosolyodtam.
– Örülök neki.
– És Misa is felmosott. Igaz, nem lett olyan tiszta, mint amikor te csinálod, de legalább megpróbálta.
Alig tudtam visszatartani a nevetést.
Anna Petrovna ezután bement a szobába, majd egy irattartó mappával tért vissza.
– Mutatni akarok neked valamit. Néhány napja voltam a közjegyzőnél. Módosítottam a végrendeletemet.
Megállt bennem az ütő.
– Anna Petrovna, én nem ezért…
– Tudom – vágott közbe. – Éppen ezért gondolkodtam el rajta.
Leült, és kinyitotta a mappát.
– A lakást továbbra is Ljudmilára hagyom. Két gyereke van, nekik jól jön majd a nagyobb hely. A nyaralót és a garázst viszont Misának szánom. Vagy neked. Ezt majd eldöntitek egymás között.
Gombóc nőtt a torkomba.
Nem az örökség miatt. Nem azért, mert hirtelen nekem is jutott valami.
Hanem azért, mert először hallottam tőle úgy beszélni a vagyonáról, hogy közben nem éreztette velem, melyikünk tartozik a családhoz, és melyikünk csak kívülálló.
– Köszönöm – mondtam halkan. – De nekem nincs szükségem semmire. Csak azt szeretném, hogy jól legyen.
Anna Petrovna legyintett.
– Teljesen jól már nem leszek. Ez a korral jár. De gyere, amikor tudsz. És ha valami nehéz neked, mondd ki. Ne hallgass mindig. Öreg vagyok ugyan, de talán még meg tudom érteni.
Bólintottam.
Aznap este könnyebb szívvel indultam haza, mint az elmúlt hónapok bármelyikén. Nem tudtam, meddig tart majd ez a változás. Azt sem tudtam, hogy Anna Petrovna valóban megértette-e, mennyire megbántott, vagy csak lassan hozzászokott ahhoz, hogy már nem lehet mindent egyetlen emberre hárítani.
De azon az estén először nem az órát néztem, nem számoltam a perceket a következő buszig, és nem éreztem úgy, hogy valaki más életét próbálom rendben tartani a sajátom rovására.
Rájöttem, hogy a szeretet nem azt jelenti, hogy mindig rendelkezésre állunk, és a segítség nem válik kötelességgé pusztán attól, hogy egyszer önként ajánlottuk fel.
És önök képesek lennének hónapokon át gondoskodni egy idős rokonról úgy, hogy közben minden vagyonát másra hagyja, mégis magukat nevezi önzőnek, ha egyetlen nap nem tudnak elmenni hozzá?
