# **Öt éve a nővérem elrabolta a vőlegényemet.
Most a férjemet is meg akarta szerezni – de ezúttal olyan megaláztatás érte, amit soha nem fog elfelejteni!**
Öt évvel ezelőtt a saját nővérem tönkretette az életemet.
Elcsábította a férfit, akivel az esküvőnkre készültünk, majd néhány héttel később hozzáment.
Még a jegygyűrűmet is az ujjára húzta.
Azt hittem, ennél nagyobb árulás már nem érhet.
Tévedtem.
Öt évvel később, amikor végre boldog házasságban éltem, és hét hónapos terhes voltam az első gyermekünkkel,
a nővérem ismét megpróbálta elvenni tőlem azt, akit a legjobban szerettem.
Csakhogy ezúttal nem tudta, milyen férfival áll szemben.
És amikor a férjem felállt az anyám születésnapi vacsoráján, elővette a telefonját,
és kimondott néhány mondatot, a nővérem arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a gúnyos mosoly.
De kezdjük az elején.
Öt évvel korábban huszonöt éves voltam.
Éppen befejeztem az orvosi egyetem utolsó vizsgáit, és úgy éreztem, előttem áll az egész élet.
Négy éve szerettem Spencert.
Már kiválasztottuk az esküvőnk időpontját, lefoglaltuk a helyszínt,
és én esténként boldogan nézegettem a menyasszonyi ruhákat.
A nővéremet, Samanthát kértem fel koszorúslánynak.
Mert bíztam benne.
Mert azt hittem, a testvérem soha nem lenne képes szándékosan összetörni a szívemet.
Aztán egy este Spencer leült velem szemben.
Nem fogta meg a kezemet. Nem nézett rám szeretettel.
Úgy viselkedett, mintha egy kellemetlen üzleti megállapodást szeretne felbontani.
– Nem vehetlek feleségül – mondta.
A szavak olyan hirtelen értek, hogy először fel sem fogtam őket.
– Miért? Történt valami?
Hosszú hallgatás után kibökte, hogy Samantha szerint ő sokkal szebb és gazdagabb nőt érdemel nálam.
És ami a legfájdalmasabb volt: Spencer egyetértett vele.
Aznap este remegő kézzel húztam le az ujjamról az eljegyzési gyűrűmet.
Azt a gyűrűt, amelyre néhány hónappal korábban könnyes szemmel mondtam igent.
Visszaadtam neki.
Aztán napokon át sírtam.
Nem sokkal később megtudtam, hogy Samantha és Spencer összeházasodtak.
Nem hívtak meg.
Nem kértek bocsánatot.
A nővérem egyszerűen elküldött egy esküvői fényképet.
Ott állt hófehér ruhában, diadalmas mosollyal, Spencer karjába kapaszkodva.
És az ujján ott csillogott az én eljegyzési gyűrűm.
Sokáig néztem azt a képet.
Nem értettem, hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen a saját testvérével.
Aznap megfogadtam, hogy soha többé nem engedem, hogy Samantha beleszóljon az életembe.
Megszakítottam vele és Spencerrel minden kapcsolatot.
Anyám azonban másképp látta a történteket.
– Kislányom, ilyen az élet. Néha a kapcsolatok egyszerűen nem működnek. El kell fogadnod Spencer döntését.
Mintha csak egy jelentéktelen félreértés történt volna.
Mintha a nővérem nem a saját esküvőm romjain építette volna fel a boldogságát.
Az évek lassan teltek.
Befejeztem a tanulmányaimat, dolgozni kezdtem, és minden erőmmel próbáltam új életet építeni.
Aztán megismertem Mike-ot.
Nem volt hangoskodó, nem próbált lenyűgözni drága ajándékokkal, és soha nem tett olyan ígéreteket, amelyeket nem tudott betartani.
Egyszerűen ott volt.
Amikor kimerülten értem haza, vacsorával várt.
Amikor rossz napom volt, meghallgatott.
Amikor a múltamról beszéltem, nem sürgetett, hogy felejtsek el mindent.
És amikor először mondta, hogy szeret, nem éreztem félelmet.
Biztonságban éreztem magam.
Összeházasodtunk.
Most pedig hét hónapos terhes voltam, és minden este együtt beszélgettünk arról, milyen lesz majd a gyermekünk.
Azt hittem, a múlt végleg mögöttem maradt.
Egészen anyám hatvanötödik születésnapjáig.
– Kérlek, gyertek el! – könyörgött telefonon.
– Csak egyetlen estét kérek tőled. Nem szeretném, ha a családunk örökre szétszakadna.
Sokáig ellenálltam.
De végül Mike megszorította a kezemet.
– Ha szeretnél elmenni, melletted leszek.
Így hát elmentünk.
És már az első percben tudtam, hogy hibát követtem el.
Samantha nyitott ajtót.
Elegáns ruhát viselt, a haja tökéletesen volt beállítva,
és az arcán ugyanaz a magabiztos mosoly ült, amelyet öt évvel korábban az esküvői fényképen láttam.
Amikor meglátta Mike-ot, szinte felragyogott.
– Szóval te vagy Mike! Anya annyit mesélt rólad!
Mielőtt a férjem válaszolhatott volna, átölelte.
Nem egyszerű, udvarias ölelés volt.
Túl sokáig tartott.
Mike végül finoman, de határozottan elhúzódott.
Samantha rám alig nézett.
A vacsoránál aztán közvetlenül Mike mellé húzta a székét.
– Szeretném jobban megismerni az új sógoromat! – jelentette ki nevetve.
Minden viccén hangosan kacagott.
Folyton hozzáért a karjához.
Amikor Mike felállt, hogy párnát hozzon a fájó derekam mögé, Samantha elhúzta a száját.
– Hűha, te aztán igazán elkényezteted a feleségedet!
Mike mosolyogva helyezte mögém a párnát.
– Megérdemli.
A nővérem arca egy pillanatra megfeszült.
Aztán halkan, de jól hallhatóan megjegyezte:
– Egy ilyen férfinak olyan nő kellene, aki igazán tudja értékelni. Aki nem csak a karrierjével foglalkozik, hanem az otthonával és a férjével is.
A szívem hevesebben kezdett verni.
Ismertem ezt a hangot.
Pontosan így kezdődött minden öt évvel korábban.
Spencer közben kiment a garázsba, hogy újabb italokat hozzon.
Samantha megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó.
Aztán Mike felé hajolt.
Olyan közel, hogy a haja majdnem az arcához ért.
– Milyen kár, hogy nem mi találkoztunk először – suttogta.
Megdermedtem.
– Samantha! – szóltam rá. – Vedd le a kezed a férjemről!
Ő azonban csak felnevetett.
– Ugyan már! Miért vagy ilyen féltékeny? Mike, mondd csak, nem gondolod, hogy mi ketten sokkal jobban összeillenénk?
Aztán rám pillantott, és kimondta azt a mondatot, amelytől öt évvel korábban is összetört az életem.
– Lehet, hogy mindketten rossz embert választottunk.
Hátratoltam a székemet.
Minden fájdalom, minden megaláztatás és minden elfojtott könny egyszerre tört felszínre bennem.
Már éppen megszólaltam volna, amikor Mike felállt.
Samantha elé lépett.
És elmosolyodott.
A gyomrom görcsbe rándult.
Egyetlen borzalmas pillanatig azt hittem, ugyanaz fog történni, mint öt évvel korábban.
Hogy ismét elveszítem azt a férfit, akit szeretek.
Mike azonban nyugodtan megkérdezte:
– Tehát szerinted rossz embert választottunk?
Samantha diadalmasan bólintott.
– Pontosan.
– Remek – felelte Mike. – Akkor biztosan nem lesz kifogásod az ellen, amit most tenni fogok.
Elővette a telefonját.
– Azt hiszem, ideje megmutatni mindenkinek azokat az üzeneteket, amelyeket az elmúlt három hónapban küldözgettél nekem.
Samantha elsápadt.
– Mike… ne!
A szobában hirtelen olyan csend lett, hogy hallottam a falióra ketyegését.
– Miért ne? – kérdezte a férjem. – Hiszen egész este arról beszélsz, milyen őszinte vagy az érzéseiddel kapcsolatban.
Samantha a telefon után kapott.
Mike hátralépett.
– Ezek magánüzenetek! – sziszegte.
– Olyan üzenetek, amelyekre többször is megmondtam, hogy nem vagyok kíváncsi.
Ránéztem a férjemre.
– Milyen üzenetekről beszélsz?
Mike arca megváltozott.
A magabiztosság helyét bűntudat vette át.
– Drágám, el kell magyaráznom valamit.
– Beszélgettél a nővéremmel?
– Igen.
– Mióta?
Nagyot nyelt.
– Körülbelül három hónapja.
Mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt.
Három hónap.
A férjem három hónapja kapcsolatban állt azzal a nővel, aki egyszer már tönkretette az életemet.
És én semmit sem tudtam róla.
– Add ide a telefonodat – mondtam halkan.
Mike szó nélkül átnyújtotta.
Az első üzenet három hónappal korábbról származott.
Samantha azt írta, szeretné helyrehozni a családi kapcsolatokat, mielőtt megszületik a gyermekünk.
Mike udvariasan válaszolt, hogy a békülést velem kellene kezdenie.
Eleinte minden ártatlannak tűnt.
A nővérem érdeklődött a hogylétem felől, megbánást emlegetett, és arról írt,
milyen jó lenne, ha a gyermekünk szerető családban nőne fel.
Aztán megváltozott a hangnem.
„Ismerem a húgomat. Mindig is unalmas volt. Nem fáraszt téged?”
Mike válasza rövid volt.
„Szeretem a feleségemet. Okos, kedves, érdekes és csodálatos ember.”
Tovább görgettem.
Két hónappal korábban Samantha egy fényképet küldött magáról piros ruhában.
„Spencer észre sem vette, milyen jól nézek ki. Neked hogy tetszik?”
Mike nem válaszolt.
Másnap újabb üzenet érkezett.
„Nyugodtan megmondhatod egy nőnek, ha gyönyörűnek találod.”
Erre sem érkezett válasz.
Aztán megláttam egy hosszú üzenetet.
„Mindig is azt gondoltam, hogy a húgomnak túl nagy szerencséje van.
Soha nem ő volt a szebbik kettőnk közül. Ráadásul állandóan a munkájával foglalkozik.
Te sokkal jobb nőt érdemelnél. Olyat, aki tudja, hogyan kell boldoggá tenni egy férfit.”
Mike ezúttal válaszolt.
„Ne sértegesd a feleségemet. Nem érdekel ez a beszélgetés.”
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
De tovább olvastam.
Három héttel korábban Samantha már nyíltan a házasságáról panaszkodott.
„Spencer már nem az a férfi, akihez hozzámentem.
Szerintem mi ketten rossz embereket választottunk. Ha újrakezdhetnénk, én téged választanálak.”
Mike válasza ismét egyértelmű volt.
„A húgod a feleségem. Ő az az ember, akivel élni akarok. Kérlek, többé ne keress ilyen üzenetekkel.”
De Samantha nem állt le.
Két nappal a születésnapi vacsora előtt ezt írta:
„Szombaton találkozunk.
Talán amikor személyesen meglátsz, végre beismered, hogy sokkal több van közöttünk, mint amit most el akarsz fogadni.”
Lassan leengedtem a telefont.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem Mike-tól.
– Azt hittem, ha nem reagálok, abbahagyja.
– Három hónapon keresztül?
Lesütötte a szemét.
– Tudom. Hibáztam.
Samantha ekkor gúnyosan felnevetett.
– Ugyan már! Semmi sem történt! Az emberek néha flörtölnek!
Felé fordultam.
– Te komolyan azt gondolod, hogy ez normális? Öt évvel ezelőtt elvetted a vőlegényemet.
Most pedig a férjemet próbálod elcsábítani, miközben a gyermekét várom!
– Spencer engem választott! – vágta rá hidegen. – És talán Mike is engem választana, ha lenne bátorsága bevallani az igazat!
Mike letette a telefonját az asztalra.
– Samantha, én soha nem flörtöltem veled. Többször megkértelek, hogy hagyj békén.
– Akkor miért őrizted meg az üzeneteimet?
– Mert attól tartottam, hogy egyszer majd hazudni fogsz arról, ami történt.
Samantha arca lángvörös lett.
– Most bűnözőnek akarsz beállítani?
– Nem. Csak olyan embernek, aki képtelen elfogadni a nemet.
Ebben a pillanatban kinyílt a garázsajtó.
Spencer lépett be, kezében italokkal és egy zacskó jéggel.
Megtorpant.
– Mi folyik itt?
Samantha azonnal odarohant hozzá.
– Mike mindenféle szörnyűséggel vádol!
Spencer értetlenül nézett rá.
– Mivel?
Mike nyugodtan megszólalt.
– A feleséged három hónapja olyan üzeneteket küld nekem, amelyekben arra próbál rávenni, hogy hagyjam el a húgát.
Spencer kezéből majdnem kiesett a zacskó.
– Tessék?
– Olvasd el magad.
Mike átnyújtotta a telefonját.
Spencer hosszú másodpercekig csak állt.
Aztán olvasni kezdett.
Az arca először értetlenné vált.
Majd megfeszült.
Végül megállt a piros ruhás fényképnél.
– Miért küldted ezt neki?
Samantha vállat vont.
– Mert te már soha nem mondod, hogy szép vagyok!
Spencer úgy nézett rá, mintha először látná igazán.
– Ezért a saját húgod férjének küldesz magadról képeket?
– Ne csinálj belőle ügyet!
Spencer tovább olvasott.
Aztán egy üzenetnél megállt.
Hangosan felolvasta:
– „Spencerrel csak beértem. De veled, Mike, igazán boldog lehetnék. Ha akarnád, elhagynám őt.”
A hangja az utolsó szónál elcsuklott.
– Csak beérted velem?
Samantha most először nem tudott azonnal válaszolni.
– Spencer, mérges voltam…
– Azt írtad egy másik férfinak, hogy elhagynál érte?
– Nem úgy értettem!
– Akkor hogyan értetted?
A nővérem körbenézett, mintha valakitől segítséget várna.
Anyám végül megszólalt.
– Talán mindenkinek le kellene nyugodnia. Mégiscsak a születésnapomat ünnepeljük.
Ekkor bennem valami végleg eltört.
Nem a fájdalomtól.
Hanem attól a felismeréstől, hogy anyám öt év után sem értette meg, mit tett velem a nővérem.
– Anya, tényleg ez a legfontosabb neked? Hogy nyugodtan elfogyasszuk a vacsorát?
– Kislányom, már így is elveszítettünk öt évet…
– Nem, anya! – szakítottam félbe. – Nem elveszítettük azt az öt évet.
Samantha elárult engem, te pedig úgy tettél, mintha semmi különös nem történt volna!
Samantha a szemét forgatta.
– Már megint kezdődik…
Felé fordultam.
– Te a vőlegényemmel feküdtél le, miközben segítettél megszervezni az esküvőmet!
– Ő engem választott!
– És az én eljegyzési gyűrűmmel az ujjadon mentél hozzá!
Spencer lehajtotta a fejét.
Anyám szemébe néztem.
– Emlékszel, mit mondtál, amikor zokogva felhívtalak?
Nem válaszolt.
– Azt mondtad, fogadjam el, hogy Spencer mást választott. Egyetlen egyszer sem mondtad Samanthának, hogy amit tett, kegyetlen volt.
– Mindkettőtöket szeretlek – suttogta anyám.
A hangom megremegett.
– Akkor miért jelentette a szereteted mindig azt, hogy nekem kell hallgatnom, amikor ő bánt?
Anyám sírni kezdett.
De ezúttal nem vigasztaltam meg.
Mike halkan megszólalt mellettem.
– Egy család nem attól gyógyul meg, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi.
Hanem attól, hogy valaki végre vállalja a felelősséget.
Spencer ekkor Samantha felé fordult.
– Mondd meg nekem az igazat. Szerettél engem valaha?
– Persze hogy szerettelek!
– Akkor miért írtad Mike-nak, hogy csak beérted velem?
Samantha ingerülten felsóhajtott.
– Mert megváltoztál!
– Miben?
– Régen ambiciózus voltál! Szép helyekre vittél, ajándékokat vettél, törődtél magaddal!
Most meg hazajössz fáradtan, a számlák miatt panaszkodsz, és azt várod, hogy boldog legyek egy teljesen átlagos életben!
Spencer arca elsápadt.
– Szóval már nem vagyok elég jó neked?
– Harmincegy éves vagyok! Nem akarom az egész életemet pénzügyi gondok között leélni!
És akkor minden világossá vált.
Öt évvel korábban Samantha azt mondta Spencernek, hogy ő szebb és gazdagabb nőt érdemel nálam.
Most pedig ugyanannak a férfinak azt mondta, hogy már nem elég jó hozzá.
Nem a szerelem érdekelte.
Nem Spencer.
És nem is Mike.
Hanem az, hogy mindig neki legyen több, mint nekem.
Amikor meglátta, hogy szerető férjem van,
boldog otthonom és hamarosan gyermekem születik, egyszerűen úgy döntött, ezt is el akarja venni.
Spencer rám nézett.
A szemében olyan szégyen ült, amelyet korábban soha nem láttam.
– Sajnálom – mondta halkan.
Öt évig vártam erre a szóra.
Öt évig elképzeltem, milyen lesz, amikor végre bocsánatot kér.
Azt hittem, kiabálni fogok vele.
Hogy elmondom, hány éjszakán át sírtam miatta.
De most, hét hónapos terhesen, a férjem mellett állva már nem éreztem semmit iránta.
Csak egy távoli, régi fájdalom emlékét.
– Köszönöm, hogy kimondtad – feleltem.
Spencer bólintott.
Aztán felvette a kabátját.
– Samantha, egy ideig külön kell élnünk.
– Most elhagysz engem? – kiáltotta a nővérem.
– Nem tudok ma este itt maradni.
És kiment az ajtón.
Samantha néhány másodpercig döbbenten bámult utána.
Aztán Mike-ra mutatott.
– Ez a te hibád!
Mike megrázta a fejét.
– Nem én ígértem hűséget Spencernek. Te tetted.
Samantha ekkor felém fordult.
– És te! Mindig mindent magad körül akarsz forgatni!
Nem válaszoltam.
Egyszerűen elfáradtam.
Mike felvette a kabátomat.
– Hazamegyünk.
Anyám utánunk sietett.
– Kérlek, ne így menjetek el!
Megálltam az ajtóban.
– Anya, azért jöttem el, mert azt reméltem,
talán végre lehet egy családom, ahol nem kell félnem attól, hogy újra megbántanak.
– Még mindig lehet…
– Nem. Amíg Samantha tetteit apró hibának nevezed, addig nem.
Aztán kiléptem.
És öt év után először nem éreztem szükségét annak, hogy visszanézzek.
Hazafelé sokáig hallgattunk.
A kezemet a hasamon tartottam, és éreztem, ahogy a kisbabánk finoman megmozdul.
Mike végül félreállt egy üres parkolóban.
– Beszélhetnénk?
Az ablakon át néztem a sötét utcát.
– Miért titkoltad el előlem?
– Mert féltem, hogy újra összetörsz.
– De így is fájt, Mike.
– Tudom.
– Te pontosan tudod, mit tett velem Spencer. Tudod, mennyi időbe telt, mire újra meg tudtam bízni valakiben.
Mike lehajtotta a fejét.
– Amikor Samantha először írt, azt hittem, tényleg békülni akar. Tudtam, mennyire szeretnéd, ha a családod végre elfogadná, ami történt.
– És amikor flörtölni kezdett?
– Akkor azonnal el kellett volna mondanom.
– Miért nem tetted?
– Mert nem akartam én lenni az, aki közli veled, hogy a nővéred ismét megpróbálja tönkretenni a boldogságodat.
A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– De ő már egyszer megtette.
Mike megfogta a kezemet.
– Tudom. És hibáztam, amikor azt hittem, azzal védelek meg, ha nem mondok el valamit, amit jogod van tudni.
Sokáig hallgattam.
Aztán halkan megszólaltam.
– Ígérj meg nekem valamit.
– Bármit.
– Soha többé ne döntsd el helyettem, milyen igazságot bírok el.
A társad vagyok, Mike. Nem egy törékeny tárgy, amit el kell rejteni a fájdalom elől.
Bólintott.
– Megígérem.
Nem bocsátottam meg neki azonnal.
Napokig fájt, hogy három hónapon keresztül hallgatott.
Beszélgettünk.
Néha vitatkoztunk.
Néha sírtam.
De Mike egyszer sem mondta, hogy túlreagálom.
Nem próbálta elbagatellizálni az érzéseimet.
Meghallgatott.
És lassan újra megtaláltuk egymást.
Megállapodtunk abban, hogy ha Samantha bármelyikünket megkeresi, azonnal elmondjuk a másiknak.
Közben Spencer külön lakásba költözött.
Anyámtól megtudtam, hogy a válás lehetőségéről beszélgetnek.
Kiderült, Samantha nemcsak Mike-nak panaszkodott a házasságáról. Több embernek is elmondta, mennyire elégedetlen Spencerrel.
De a nővérem továbbra sem vállalta a felelősséget.
Egy nap üzenetet küldött nekem.
„Remélem, boldog vagy. Tönkretetted a házasságomat.”
Öt évvel korábban talán hosszú oldalakon keresztül magyarázkodtam volna.
Most csak elolvastam az üzenetet.
Aztán letiltottam.
Nem válaszoltam.
Mert végre megértettem, hogy nem kell minden hazugság ellen védekeznem.
Néha a csend a legerősebb válasz.
Egy héttel később anyám felhívott.
A hangja szokatlanul bizonytalan volt.
– Bocsánatot szeretnék kérni tőled.
Nem szóltam közbe.
– Öt évig félreértésnek neveztem azt, amit Samantha tett, mert nem akartam elfogadni,
hogy az egyik lányom szándékosan bántotta a másikat.
Nagyot nyelt.
– És a születésnapomon újra ugyanezt tettem. Arra kértelek, hogy hallgass, csak azért, hogy béke legyen az asztalnál.
– Igen, anya. Pontosan ezt tetted.
– Sajnálom. Megértem, ha időre van szükséged.
– Szükségem van rá.
Ezúttal nem vitatkozott.
Nem próbált bűntudatot kelteni bennem.
Csak annyit mondott:
– Várok, ameddig kell.
Nem állítom, hogy minden rendbe jött.
Vannak sebek, amelyeket nem lehet egyetlen bocsánatkéréssel begyógyítani.
De legalább most először anyám is elismerte, hogy ezek a sebek léteznek.
Néhány nappal ezelőtt Mike-kal a nappaliban ültünk.
Apró babaruhákat hajtogattunk.
Egy pici fehér rugdalózót tartottam a kezemben, amikor Mike hirtelen megkérdezte:
– Néha azt kívánod, bárcsak korábban találkoztunk volna?
Elgondolkodtam.
Aztán megráztam a fejemet.
– Nem.
Meglepődött.
– Tényleg nem?
– Nem. Mert ha korábban találkozunk, talán még nem tudtam volna igazán értékelni azt, amink most van.
Mike közelebb húzódott, és megcsókolta a homlokomat.
A kisbabánk megmozdult a hasamban.
Ő pedig mosolyogva odatette a kezét.
Abban a pillanatban körülnéztem az otthonunkban.
A kanapén ott hevertek az apró ruhák.
Az asztalon egy félig kiürült teáscsésze állt.
A férjem mellettem ült, és olyan gyengéden nézett rám, mintha én lennék a világ legértékesebb embere.
És rájöttem valamire.
Öt évvel korábban azt hittem, a nővérem mindent elvett tőlem.
A szerelmemet.
A jövőmet.
A bizalmamat.
Pedig valójában csak egy olyan férfit vitt el, aki nem tudta, mit jelent hűségesnek lenni.
Most pedig megpróbálta elvenni azt a férfit is, aki pontosan tudta.
De ezúttal kudarcot vallott.
Mert Spencernek elég volt néhány hízelgő szó ahhoz, hogy elforduljon tőlem.
Mike viszont akkor is engem választott, amikor egy másik nő mindent megtett, hogy elcsábítsa.
A nővérem egykor az én gyűrűmmel az ujján mosolygott a fényképezőgépbe, abban a hitben, hogy győzött.
Öt évvel később azonban ő állt egy széthulló házasság romjai között,
miközben én a gyermekünket vártam annak a férfinak az oldalán, aki szeretett.
És a legkülönösebb az egészben?
Már nem kívántam neki rosszat.
Nem akartam bosszút.
Nem akartam látni a könnyeit.
Mert a boldogságom többé nem függött az ő boldogtalanságától.
**A nővérem kétszer próbálta ellopni a szerelmemet.
Először sikerült neki, mert a férfi nem volt méltó hozzám.
Másodszor viszont megtanulta élete legkeserűbb leckéjét: el lehet csábítani azt,
aki menni akar, de azt, aki igazán szeret, senki sem tudja elrabolni.
És miközben ő egész életében arra vágyott, hogy megszerezze, ami az enyém, én végre megtaláltam azt,
amit tőlem soha senki nem vehet el: az önbecsülésemet, a békémet és az igazi szerelmet.**
