– Van valakim, Claire.
Daniel a konyhaasztal túlsó oldalán ült. A bögréje fülén tartotta az ujját, és miközben arra vártam, hogy folytassa, azon kaptam magam, hogy azt a kis csorbulást nézem a porcelánon, amelyet évek óta mindig a fal felé fordítottam a szekrényben.
– Ki az?
Lesütötte a szemét.
– Mindegy.
– Mióta tart?
Erre egy kicsit tovább hallgatott.
– Elég régóta.
Tizennégy éve voltunk házasok. Az emeleten ott állt Emma biciklisisakja, amelyet már háromszor kértem, hogy vigyen le a garázsba. Josh másnapra palacsintát kért. Még tejért is el kellett volna mennem. Emlékszem, milyen dühös lettem magamra, amiért ilyen ostobaságok jutnak eszembe, miközben a férjem éppen közli velem, hogy van egy másik nő az életében.
Amikor kimondtam, hogy el akarok válni, Daniel bólintott. A házat átengedte nekem, a megtakarításaink nagy részéről lemondott, és elfogadta, amiben a gyerekekkel kapcsolatban megállapodtunk. Néhány hét múlva már egy szűk lakásban élt a város másik végén. Azt hittem, alig várja, hogy végre bemutathassa azt a nőt, akiért ilyen könnyen lemondott rólunk.
Csakhogy a nő soha nem bukkant fel.
Egy barátunk látta Danielt egy olcsó étteremben egyedül vacsorázni. Máskor a boltban találkoztak vele, egy kosárral a kezében. Eljött Emma és Josh születésnapjára, ott volt az évzáróikon is, de mire a vendégek búcsúzkodni kezdtek, ő rendszerint már elment. Az első időkben még kerestem a tekintetemmel. Később, ha észrevettem az üres székét, arra gondoltam, hogy a magányt ő választotta magának.
Öt évvel a válásunk után felhívott.
– Claire, be tudnál jönni a kórházba?
A hangja olyan gyenge volt, hogy erősebben szorítottam a fülemhez a telefont.
– Mi történt?
– El kell mondanom valamit. Kérlek, a gyerekeknek még ne szólj.
A kórteremben először a kezét ismertem fel. A jobb hüvelykujján még ott volt a halvány heg, amelyet akkor szerzett, amikor összeszerelte Josh első ágyát. Az arca beesett, a karján sötét véraláfutások látszottak. Megpróbálta feljebb húzni a takarót, de félúton elfogyott az ereje.
Odahúztam a takarót a válláig.
– Miért hívtál ide, Daniel?
– Öt éve el kellett volna mondanom valamit.
Már készültem rá, hogy félbeszakítsam, amikor rám nézett.
– Claire, soha nem csaltalak meg.
Felnevettem. Olyan keserűen szólt, hogy magam is összerezzentem tőle.
– Ott ültem veled szemben, amikor bevallottad. Végignézted, ahogy összecsomagolom a ruháidat. Hallottad, mit mondtam a gyerekeinknek.
– Tudom.
– Akkor most melyik szavadnak higgyek?
Megpróbált feljebb csúszni a párnán. A bal keze lecsúszott a takaróról, és egy pillanatig azt hittem, mindjárt visszateszi. Végül a jobb kezével fogta meg a csuklóját, és úgy emelte vissza az ölébe.
– Beteg voltam, Claire. Már akkor is.
Nem sokkal a válásunk előtt diagnosztizálták nála a multiszisztémás atrófiát, egy fokozatosan súlyosbodó idegrendszeri betegséget. Beszélt az egyensúlyáról, a vérnyomásáról, a nyelésről. Az orvosai akkor még nem tudták megmondani, milyen gyorsan romlik majd az állapota. Most azért került kórházba, mert elájult a lakásában,
és amikor magához tért, képtelen volt felállni. Egy szomszéd hallotta meg, hogy segítségért kiált.
Leültem az ágya melletti székre.
– Öt éve tudod?
Bólintott.
– És kitaláltál egy másik nőt?
Az ablak felé fordította a fejét.
– Anyukád akkor halt meg.
Anyám három évig élt velünk. Én osztottam be a gyógyszereit, segítettem neki fürdeni, és ha rosszabb éjszakája volt, kivittem egy takarót a szobájába, hogy mellette maradjak. Daniel sokszor átvette, amit tudott. A temetés után mégis szégyenkezve vallottam be neki, hogy milyen jólesett végigaludni egy éjszakát. Először évek óta úgy ébredtem, hogy világos volt a szobában.
– Azt mondtad, vissza akarod kapni az életedet – suttogta.
– A közös életünket, Daniel. Azt akartam, hogy megint elmehessünk moziba. Hogy egyszer péntek este csak úgy beüljünk a kocsiba, és vasárnapig haza se jöjjünk. Már annak is örültem volna, ha egy vasárnap reggel nyugodtan megisszuk együtt a kávénkat.
Összeszorította a szemét.
– Attól féltem, hogy mire végre fellélegezhetnél, már megint valakit ápolnod kell. Hogy egyszer arra ébredsz, eltelt még tíz év, és mindet mellettem töltötted, mert úgy érezted, muszáj.
– És arra nem gondoltál, hogy talán melletted akartam volna maradni?
Daniel szeme megtelt könnyel.
– De. Attól is féltem.
Egy ideig csak a folyosóról beszűrődő lépteket hallottam. Öt éven át készültem arra, mit mondok majd annak a nőnek, ha egyszer szembejön velem az utcán. Volt, hogy éjjelente azon gondolkodtam, mikor öleltem meg utoljára Danielt úgy, hogy közben ne figyeljek anyám szobája felé. Most ott ült előttem az ember, aki pontosan tudta, mennyire fáradt voltam azokban az években, és öt teljes évig hagyta, hogy ezért is magamat hibáztassam.
– Emma és Josh is elhitte – mondtam végül. – Végignézték, ahogy egyre ritkábban vagy velük, és azt hitték, egyszerűen máshol akarsz lenni.
Daniel az arcához emelte a kezét. Sírt. Évekig azt képzeltem, milyen érzés lenne, ha egyszer látnám, hogy igazán megbánta, amit tett. Most, hogy ott ültem mellette, még ahhoz sem volt erőm, hogy megérintsem a vállát.
Amikor egy nővér bejött megmérni a vérnyomását, kimentem a folyosóra, és felhívtam Annát, a legjobb barátnőmet. Végighallgatott, aztán egy ideig egyikünk sem szólt.
– Claire, akkor is haragudhatsz rá, ha haldoklik.
A *haldoklik* szót addig egyikünk sem mondta ki. Ott, a kórházi folyosón hirtelen úgy éreztem, le kell ülnöm.
Daniel megmutatta a leleteit. Öt év elfért egyetlen mappában. Ott volt az első diagnózis dátuma, a gyógyszerek hosszú sora, az egyre gyakoribb rosszullétek. Egy idő után az orvosa megtiltotta neki, hogy vezessen. Akadt olyan vizsgálat, amelyre azért nem jutott el, mert nem volt, aki elvigye.
Aznap hazamentem anélkül, hogy bármit megígértem volna neki. Kinyitottam a fiókot, amelyben a régi fényképeket tartottam. Daniel Emma biciklije mellett futott az egyiken. Egy másikon Josh a mellkasán aludt, egyik kezével az apja pólójába kapaszkodva. Aztán előkerült egy kép az egyik utolsó közös születésnapról. Daniel a tortát tartotta, én mellette nevettem. Emlékeztem arra az estére. Mosogatás közben egyszer csak leült, én pedig odaszóltam neki, hogy öregszik. Elmosolyodott, de még percekig ott maradt a széken. Vajon mit érzett akkor? Vajon hány ilyen pillanatot felejtettem el az évek alatt?
Másnap Daniel beleegyezésével beszéltem az orvosával. Már a nyelés is nehezére esett, és nemrég félrenyelés következtében tüdőgyulladása lett. Az orvos azt mondta, most azon vannak, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen.
– Mennyi ideje van?
Kis szünet után felelt.
– Lehet, hogy csak néhány napja.
Öt évig ráértem haragudni rá. Most néhány napom maradt megkérdezni mindazt, amit öt éve kellett volna.
Daniel megengedte, hogy elmenjek a lakásába néhány ruhájáért. A mosogatóban egymásra rakott tányérok álltak, az asztalon felbontatlan levelek hevertek. Az ágya mellett egy járókeret, a fogantyúján körbetekert ragasztószalaggal. Egy székre dobva ott volt a kék ing, amelyet Josh születésnapján viselt. Aznap két kézzel kapaszkodott a korlátba. Azt mondta, kificamította a bokáját. Én pedig félreálltam, hogy elférjen mellettem a lépcsőn.
A hűtőszekrény ajtaján egy fénykép függött. Négyen voltunk rajta. Leakasztottam a képet, leültem az ágya szélére, és sírtam. Öt évig azt hittem, valaki más várja esténként. Most, hogy láttam a lakását, újra meg újra arra gondoltam, milyen lehetett ott feküdni a padlón, és hallgatni, meghallja-e valaki a hangját.
Este hazahívtam Emmát és Josht. Emma tizennyolc éves volt, Josh húsz. Elmondtam nekik, hogy az apjuk kórházban van. Beszéltem a betegségről, a hazugságról és arról a néhány napról, amelyet az orvos említett. Emma az előszobában maradt. A kabátját sem vette le.
– Akkor apa soha nem csalt meg?
– Soha.
Az alsó ajka megremegett.
– Évekig gyűlöltem azért, amit veled tett. A születésnapomon egyszer megkérdezte, hogy megölelhet-e. Azt mondtam, hogy siessen csak, ha máshol várják.
Josh lehajtotta a fejét, és megtörölte az arcát.
– Mikor mehetünk hozzá?
Másnap reggel együtt léptünk be a kórterembe. Daniel a párnáknak támaszkodott. Amikor meglátta a gyerekeket, megpróbált kiegyenesedni, mintha ösztönösen úgy akarná fogadni őket, ahogy régen.
Emma az ágy lábánál állt meg.
– Miért nem szóltál, apa?
– Féltem, hogy mindent félretesztek miattam.
– Én meg azt hittem, miattunk olyan könnyű elmenned.
Daniel szája megmozdult. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán csak megrázta a fejét.
– Sajnálom, kicsim.
Emma letörölte a könnyeit, és odahúzott egy széket.
– Még nem tudom, hogy meg tudok-e bocsátani.
– Nem kell most válaszolnod erre.
Emma leült, és megfogta a kezét.
– De itt vagyok.
Josh átment az ágy másik oldalára, és az apja vállára tette a kezét.
– Segítettünk volna, apa.
Daniel lehajtotta a fejét. Öt év után először voltunk újra négyen egy szobában, és egyikünk sem sietett el.
Két nappal később Danielt átvitték a hospice-részlegre. Egyre hamarabb elfáradt, de a gyerekek mindennap bejöttek hozzá. Emma egyszer elhozta a biciklis fényképet.
– Emlékszel, apa?
– Belehajtottál a bokorba – mondta Daniel.
– Mert elengedtél!
– Te mondtad, hogy engedjelek el.
– Hétéves voltam!
Daniel elnevette magát. Alig volt hangja, mégis ugyanaz a nevetés volt, amely régen vasárnap reggelente felhallatszott a konyhából. Egy pillanatra már majdnem odaszóltam neki, hogy ne nevessen, mert Emma még a végén tényleg megharagszik. Aztán Emma is nevetni kezdett, és közben a pulóvere ujjával törölgette a szemét.
Később, amikor a gyerekek lementek kávéért, Daniel megkérdezte, gyűlölöm-e még.
– Sokáig gyűlöltelek – mondtam. – Most már csak fáj, amit tettél.
Nézte a kezünket. Az övé az ágyon feküdt, az enyém alig néhány centire tőle.
– Szerinted maradtál volna?
Közelebb húztam a székemet.
– Azt hiszem, igen. Biztosan lett volna olyan nap, amikor elfáradok, vagy amikor összeveszünk. Akkor is szerettem volna, ha megkérdezel.
– Bíznom kellett volna benned.
– Igen, Daniel.
Megfogtam a kezét. Kis idő múlva elaludt. Én még sokáig ott ültem mellette, és néztem, ahogy a mellkasa emelkedik a takaró alatt.
Pontosan egy héttel a telefonhívása után, kora reggel értem be hozzá. Emma és Josh már az ágya mellett ültek. Daniel légzése szabálytalanná vált. A nővér halkan elmondta, hogy közel a vég.
Josh elindított a telefonján egy régi jazzfelvételt. Daniel erre a zenére sütött palacsintát vasárnaponként. Néha olyan hangosan szólt, hogy a gyerekek pizsamában, mezítláb futottak le a lépcsőn.
– Emlékszel a palacsintára, apa? – kérdezte Emma.
Daniel résnyire kinyitotta a szemét.
– Mindig csokidarabokat kértél bele.
– Minden vasárnap – felelte Emma, és két kézzel fogta az apja kezét.
Daniel lassan felém fordult.
– Claire… itt maradsz?
– Igen.
– Mindezek után is?
Közelebb hajoltam, hogy hallja a hangomat.
– Mindezek után is.
Az ujjai finoman összezárultak az enyém körül. Félresimítottam a haját a homlokából.
– Pihenj, Daniel. Mind itt vagyunk.
A zene halkan szólt tovább. Két lélegzetvétele között egyre hosszabb lett a szünet. Aztán vártam a következőt, és hiába vártam. Emma Josh vállára borult. Én megcsókoltam Daniel homlokát, és még egy darabig fogtam a kezét.
Négy nappal később eltemettük. A sírnál Josh a virágok közé csúsztatta az egyik családi fényképünket. Otthon aztán elmesélte, hogy az apja egyszer egy egész autóúton ugyanazt a dalt énekelte, mert csak annak az egynek tudta a szövegét. Emma kijavította. Szerinte a szöveget sem tudta. Elnevettük magunkat, és amikor elfogyott a nevetés, egyikünknek sem kellett magyarázkodnia a könnyei miatt.
Este, miután a gyerekek elmentek, kitettem a kandallópárkányra azt a képet, amelyet Daniel a hűtőjén tartott. Elképzeltem, hányszor állhatott meg előtte egyedül abban a kis lakásban. Már értettem, mitől félt azon az estén a konyhában. Bárcsak akkor, a csorba bögréje fölött, ennyit mondott volna nekem: Claire, félek.
A végén megkérdezte, maradok-e, és én csak azt kívántam, bárcsak öt évvel korábban is rám bízta volna a választ.
