„Azt a lányt veszem feleségül, aki felveszi ezt a két jégcipellőt, és el tud sétálni bennük egészen hozzám!” – jelentette ki a herceg több száz fiatal lány előtt.

Érdekes

A királyi palota hatalmas termében egyszerre mindenki elhallgatott.

A trón előtt két apró, kristálytiszta jégből készült cipellő állt egy bársonypárnán.

Olyan gyönyörűek voltak, hogy a jelenlévő hölgyek közül sokan már a puszta látványuktól elámultak.

Csakhogy ezek a cipők egyáltalán nem voltak hétköznapiak.

Aki felvette őket, olyan elviselhetetlen hideget érzett, mintha a lábát ezernyi jégtű szurkálná.

A herceg mégis kijelentette, hogy azt a lányt választja feleségül, aki képes bennük eljutni a trónjáig.

Egymás után próbálkoztak a királyság legelőkelőbb családjainak lányai, de egyikük sem jutott néhány lépésnél tovább.

Amikor már mindenki feladta a reményt, egy szegény szolgálólány lépett elő a tömegből.

A nemes hölgyek hangosan kinevették.

Ám amint a lány belebújt a jégcipellőkbe, valami olyan történt, amitől az egész palotában megfagyott a vér az emberek ereiben… 😱

Azon a reggelen már napkelte előtt megkezdődött a sürgés-forgás a királyi palotában.

Aranyozott hintók gördültek át a hatalmas vaskapun, a szolgák pedig alig győzték fogadni az érkező vendégeket.

Az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb családjai hozták el hajadon lányaikat.

Mindenki ugyanabban reménykedett: hátha éppen az ő gyermekéből lesz a következő királyné.

Adrian herceg nemrég töltötte be a huszonötödik életévét.

A királyi udvar már évek óta sürgette, hogy válasszon magának feleséget.

Ő azonban minden házassági ajánlatot visszautasított.

Nem érdekelte sem a hozomány, sem a családi vagyon, sem a politikai szövetség.

Végül olyan próbát eszelt ki, amelyről hamarosan az egész királyság beszélt.

A trónterem közepén két átlátszó jégcipellőt helyeztetett el.

Ezek a cipők egykor édesanyjáé, Eleanor királynéé voltak, aki tizenöt évvel korábban rejtélyes körülmények között eltűnt.

A királyné eltűnése után a palotában azt beszélték, hogy megszökött, később pedig sokan már halottnak hitték.

Adrian azonban soha nem tudta teljesen elfogadni ezt a történetet.

A cipellők voltak az egyetlen tárgyak, amelyek különös módon őrizték édesanyja emlékét.

Hiába telt el tizenöt esztendő, a jég egyetlen cseppet sem olvadt meg.

Még akkor sem, amikor a kandalló lángjai mellett tartották.

A herceg sokáig kutatta a cipők titkát, de senki sem tudott magyarázatot adni rájuk.

Most pedig úgy döntött, hogy ezek segítségével választ menyasszonyt.

– Aki felveszi ezt a két cipellőt, és eljut bennük a trónomig, azt feleségül veszem! – jelentette ki.

A teremben izgatott suttogás támadt.

Elsőként egy gazdag herceg lánya jelentkezett.

Hosszú, arannyal hímzett ruhát viselt, nyakában gyémántok csillogtak.

Magabiztos mosollyal lépett a párnához.

– Ez igazán nem lehet nehéz – mondta fennhangon.

Levette drága selyemcipőjét, és belebújt a jégcipellőkbe.

Az első lépésnél még mosolygott.

A másodiknál már eltorzult az arca.

A harmadiknál fájdalmas sikoly hagyta el a torkát.

– Vegyék le rólam! Azonnal! Nem érzem a lábamat!

Térdre rogyott, és kétségbeesetten próbálta lehúzni a cipőket.

Két szolga sietett a segítségére.

A következő lány még három lépést sem tudott megtenni.

Utána újabb és újabb nemeskisasszonyok próbálkoztak.

Néhányan sírva hagyták el a termet, mások már az első érintés után visszahőköltek.

Egy fiatal grófnő egyenesen elájult a hidegtől.

Órák teltek el.

A nap lassan lebukott a palota tornyai mögött.

Adrian herceg fáradtan ült a trónján.

Már éppen véget akart vetni a próbának, amikor egy halk női hang szólalt meg a terem hátsó részéből.

– Felség, én is szeretném megpróbálni.

Minden tekintet a hang irányába fordult.

Egy fiatal lány állt az egyik márványoszlop mellett.

Egyszerű, szürke ruhát viselt, a kezén látszott a hosszú évek kemény munkája.

A haja szerény fonatba volt rendezve, lábán kopott facipő volt.

Nellynek hívták.

Gyermekkora óta a palota konyhájában dolgozott.

A vendégek közül néhányan azonnal nevetni kezdtek.

– Ez valami tréfa? – kérdezte egy bárónő.

– Egy konyhalány akar hercegné lenni? – gúnyolódott egy másik.

– Előbb tanulj meg rendes cipőben járni! – kiáltotta egy fiatal nemes hölgy.

Nelly arca elvörösödött, de nem mozdult.

Adrian felemelkedett a trónról.

– Tudod egyáltalán, milyen veszélyes ez a próba?

– Tudom, felség.

– A többi lány alig bírta elviselni a hideget.

– Láttam.

– Akkor miért akarod mégis megpróbálni?

Nelly egy pillanatig hallgatott.

Maga sem értette teljesen, miért vonzzák annyira azok a különös cipők.

Amikor először meglátta őket, furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába.

Mintha valahol, nagyon régen már találkozott volna velük.

– Nem tudom megmagyarázni, felség – felelte végül. – Csak úgy érzem, fel kell vennem őket.

Adrian hosszasan nézte, majd bólintott.

– Legyen hát.

Nelly levette kopott facipőjét.

Mezítláb lépett a bársonypárnához.

Óvatosan belebújt az első jégcipellőbe, majd a másodikba.

A teremben halálos csend lett.

Mindenki arra várt, hogy a lány fájdalmában felsikoltson.

De nem történt semmi.

Nelly kiegyenesedett.

Lassan tett egy lépést.

Aztán még egyet.

Nem remegett.

Nem sírt.

Még csak az arca sem változott meg.

A herceg döbbenten figyelte.

A lány már az ötödik lépésnél tartott, amikor a jégcipellők hirtelen halványkék fényben kezdtek ragyogni.

Valaki felsikoltott.

A cipők alatt vékony vízréteg jelent meg.

Nelly mögött apró, nedves lábnyomok rajzolódtak ki a márványpadlón.

De nem az ő lábnyomai voltak.

Egy másik, láthatatlan nő mezítelen talpának nyomai jelentek meg mellette.

Úgy tűnt, mintha egy szellem sétálna vele.

Adrian felugrott.

– Mi történik itt?

Nelly nem válaszolt.

A tekintete a padlóra szegeződött.

A lábnyomok lassan haladtak előre, pontosan mellette.

Ám amikor a lány a terem közepére ért, valami megváltozott.

A mezítlábas nő nyomai hirtelen megszakadtak.

Helyettük egy férfi nehéz csizmájának lenyomatai jelentek meg.

A trón mellett álló idős királyi tanácsos arca egyetlen pillanat alatt elsápadt.

Lord Edmund volt az, aki hosszú évek óta irányította a királyi udvar ügyeit.

Amint meglátta a csizmanyomokat, hátrálni kezdett.

Nelly ekkor hirtelen megállt.

A szeme elkerekedett.

Furcsa képek villantak fel a fejében.

Egy sötét folyosó.

Egy síró asszony.

Egy kisgyermek.

És egy férfi, aki valakit erőszakkal maga után vonszol.

A lány lassan a tanácsos felé fordult.

– Maga volt az… – suttogta.

Lord Edmund megdermedt.

– Mit beszélsz, te ostoba lány?

Nelly hangja ekkor megerősödött.

– Emlékszem a csizmájára!

Az egész terem elcsendesedett.

Adrian gyors léptekkel odasietett hozzá.

– Nelly, miről beszélsz?

A lány zavartan megrázta a fejét.

– Nem értem… Eddig azt hittem, csak álmodtam.

– Mit álmodtál?

Nelly könnyes szemmel nézett a hercegre.

– Kicsi voltam. Talán négyéves. Egy asszony szorosan magához ölelt, aztán elrejtett egy szekrényben. Azt mondta, bármit hallok, ne adjak ki egyetlen hangot sem.

Adrian megfeszült.

– És mi történt utána?

– Hallottam, hogy sír. Könyörgött valakinek, hogy ne vigyék el. Aztán egy férfi megragadta, és elhurcolta.

Nelly a tanácsosra mutatott.

– Az a férfi ilyen csizmát viselt. Pontosan ilyet!

Edmund hirtelen megfordult, és a kijárat felé rohant.

– Őrség! – kiáltotta Adrian. – Fogják el!

Két katona azonnal útját állta.

A tanácsos megpróbált ellenállni, de lefegyverezték és térdre kényszerítették.

– Ez őrültség! – ordította. – Egy szolgálólány képzelődése miatt mernek hozzám nyúlni?

Ebben a pillanatban a jégcipellők fénye még erősebbé vált.

A nedves lábnyomok maguktól kezdtek továbbhaladni a padlón.

Átszelték a tróntermet, majd megálltak egy régi, faragott ajtó előtt, közvetlenül a trón mögött.

Az ajtót évtizedek óta nem használták.

Adrian jól emlékezett rá, hogy gyermekkorában mindig zárva találta.

– Mi van az ajtó mögött? – kérdezte.

Edmund nem válaszolt.

– Megkérdeztem, mi van mögötte!

A tanácsos lehajtotta a fejét.

Adrian az őrök felé fordult.

– Nyissák ki!

Az egyik katona megpróbálta elfordítani a zárban talált régi kulcsot, de az nem mozdult.

Végül két őr feszítette fel a nehéz ajtót.

Mögötte keskeny, sötét lépcső vezetett lefelé.

Hideg, dohos levegő áradt fel a mélyből.

Nelly ösztönösen hátralépett.

– Emlékszem erre a szagra… – suttogta.

Adrian fáklyákat hozatott.

Ezután néhány katonával és Nellyvel együtt leereszkedett a lépcsőn.

A lépcsősor egy föld alatti folyosóra vezetett.

A falakon nedvesség csillogott.

A távolból halk vízcsepegés hallatszott.

A folyosó végén egy vastag vasajtó állt.

Kívülről súlyos lakat zárta.

Adrian odalépett.

– Van odabent valaki?

Először semmi sem hallatszott.

Aztán egy gyenge, rekedt hang válaszolt.

– Ki az?

A herceg szíve hevesen dobogni kezdett.

– Adrian vagyok.

A vasajtó mögött hirtelen valami a földre zuhant.

Majd egy elcsukló hang szólalt meg.

– Adrian… Az én kisfiam?

A hercegnek elakadt a lélegzete.

– Anyám?

Az őrök gyorsan feltörték a lakatot.

Az ajtó nagy csikorgással kitárult.

A szűk helyiségben egy idősnek tűnő, ősz hajú asszony ült.

Sovány volt, arca sápadt, ruhája elnyűtt.

A tekintetében azonban még mindig ott égett valami ismerős fény.

Amikor meglátta a herceget, felállni próbált, de a lába megroggyant.

– Adrian… Fiam…

A herceg odarohant hozzá, és elkapta, mielőtt elesett volna.

– Édesanyám! – kiáltotta könnyek között.

Eleanor királyné volt az.

Az asszony, akiről az egész királyság azt hitte, hogy tizenöt évvel korábban eltűnt, és valószínűleg meghalt.

Valójában mindvégig a saját palotája alatt tartották fogva.

Adrian olyan szorosan ölelte át, mintha attól félne, hogy újra elveszíti.

– Azt mondták, elhagytál minket – suttogta. – Azt mondták, önként mentél el.

Eleanor keserűen megrázta a fejét.

– Soha nem hagytalak volna el, fiam. Soha.

A herceg szeme megtelt könnyel.

– Ki tette ezt veled?

Az asszony nehezen felemelte a fejét.

– Edmund.

Adrian arca megkeményedett.

– A tanácsos?

Eleanor bólintott.

– Apád uralkodásának utolsó éveiben egyre nagyobb hatalomra vágyott. Tudta, hogy amíg én a palotában vagyok, nem irányíthatja kedve szerint az udvart.

A királyné elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön.

– Hamis parancsot készített a király nevében. Azt állította, hogy árulást követtem el. Egy éjszaka katonákkal érkezett a szobámba.

Adrian ökölbe szorította a kezét.

– Miért nem öletett meg?

– Mert szüksége volt rám. Ismertem bizonyos királyi pecsétek és örökségek titkát. Azt remélte, hogy előbb-utóbb megtörik az akaratom.

Eleanor ezután Nellyre pillantott.

A fiatal lány a küszöbön állt.

A jégcipellők még mindig halványan ragyogtak a lábán.

Eleanor egyszerre mozdulatlanná dermedt.

– Azok a cipők…

Nelly bizonytalanul nézett rá.

Az asszony szeméből könnyek kezdtek peregni.

– Lehetséges volna?

Lassan kinyújtotta felé a kezét.

– Gyere közelebb, gyermekem.

Nelly odalépett.

Eleanor hosszasan nézte az arcát.

Megérintette a haját, a homlokát, majd a bal füle mögötti apró, félhold alakú anyajegyet.

Ekkor hangosan zokogni kezdett.

– Az én kislányom…

Nelly zavartan hátralépett.

– Asszonyom?

– Nelly… Nem ez volt az eredeti neved. Helena voltál. Az én kis Helenám.

A lány arca elsápadt.

Egy újabb emlék villant fel benne.

Egy napfényes szoba.

Egy aranyszínű bölcső.

Egy nő, aki az ölében tartja, és halkan énekel neki.

– Helena… – ismételte suttogva.

Eleanor bólintott.

– Négyéves voltál, amikor elvittek. Azon az éjszakán sikerült elrejtenem téged egy szekrényben. Aztán a hűséges szolgálóm, Marta, megtalált, és biztonságba helyezett.

Nelly szeme megtelt könnyel.

– Marta néni… Ő nevelt fel engem.

– Tudom – felelte Eleanor. – Ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam.

A királyné elmagyarázta, hogy Marta új nevet adott a kislánynak, és saját rokonának tüntette fel.

Éveken át a palota konyhájában dolgoztak, mert ott senki sem kereste volna az eltűnt királyi gyermeket.

A kislány az átélt rémület miatt alig emlékezett valamire.

Marta pedig soha nem merte elmondani neki az igazságot.

Attól félt, hogy Edmund rájön, ki ő valójában.

Amikor néhány évvel korábban Marta meghalt, Nelly teljesen egyedül maradt.

Nem tudta, hogy királyi vér folyik az ereiben.

Adrian döbbenten nézett hol az anyjára, hol a fiatal szolgálólányra.

– Tehát Nelly… a húgom?

Eleanor elmosolyodott a könnyein keresztül.

– Igen, fiam. Ő a kishúgod, akit oly sokáig halottnak hittünk.

Adrian lassan Nellyhez fordult.

Hosszú pillanatokig egyikük sem tudott megszólalni.

Aztán a herceg kitárta a karját.

– Húgom…

Nelly sírva borult az ölelésébe.

Egész életében azt hitte, hogy árva.

Nem volt senkije, akit családjának nevezhetett volna.

Most pedig egyetlen este alatt megtalálta az édesanyját és a bátyját.

A királyné is átölelte őket.

Ott álltak hárman a sötét föld alatti helyiségben, és hosszú idő óta először érezhették úgy, hogy ismét együtt van a családjuk.

Amikor visszatértek a trónterembe, a vendégek döbbent csendben figyelték őket.

A herceg az édesanyja kezét fogva lépett elő.

– A királyné él! – jelentette ki. – És ma éjjel nemcsak őt találtuk meg, hanem a húgomat is!

A teremben hitetlenkedő kiáltások hallatszottak.

Eleanor ekkor a tanácsos felé fordult.

– Edmund, tizenöt esztendőt vettél el az életünkből.

A férfi kétségbeesetten próbált védekezni.

– Felség, ez mind hazugság! Nem bizonyíthatnak semmit!

Adrian azonban már kiadta a parancsot.

– Vezessék el! Minden tettét ki fogjuk vizsgálni.

A következő napokban a királyi őrség alapos vizsgálatot indított.

Kiderült, hogy Edmund éveken át megvesztegette a föld alatti börtön őreit.

Hamis dokumentumokat készíttetett, eltüntette a királyné eltűnésével kapcsolatos feljegyzéseket, és gondoskodott arról, hogy senki se közelíthesse meg a titkos cellát.

Az is bebizonyosodott, hogy a király halála után tovább erősítette befolyását a palotában, miközben Adrian herceget szándékosan távol tartotta bizonyos államügyektől.

A tanácsost végül bíróság elé állították, megfosztották minden rangjától és vagyonától, majd élete hátralévő részére börtönbe zárták.

Eleanor királyné lassan visszanyerte az erejét.

A legjobb orvosok gondoskodtak róla, Adrian pedig minden nap hosszú órákat töltött mellette.

Nellynek külön lakosztályt készítettek elő, de a fiatal lány nehezen szokta meg új életét.

Évekig hajnalban kelt, vizet hordott, kenyeret dagasztott és edényeket mosogatott.

Most pedig mindenki meghajolt előtte.

Egyik reggel a szolgák arra lettek figyelmesek, hogy Nelly eltűnt a szobájából.

A konyhában találtak rá.

Éppen tésztát gyúrt.

– Hercegnő! – kiáltotta a főszakács rémülten. – Mit művel itt?

Nelly elnevette magát.

– Ugyanazt, amit tegnap még szabad volt!

A szakács zavartan hajlongott, de Nelly csak mosolygott.

– Ne aggódjon. Attól, hogy hercegnő lettem, még nem felejtettem el kenyeret sütni.

Néhány nappal később Eleanor elmagyarázta gyermekeinek a jégcipellők titkát.

A három családtag a királyné szobájában ült, amikor egy szolgáló behozta a különleges cipőket egy ezüsttálcán.

– Ezek sokkal régebbiek, mint gondoljátok – kezdte Eleanor.

– Több száz évvel ezelőtt az egyik ősanyánk ajándékba kapta őket egy varázslónőtől, akinek megmentette az életét.

A varázslónő különleges erővel ruházta fel a cipőket.

A jég soha nem olvadt meg, és csak a királyi család nőtagjai viselhették őket fájdalom nélkül.

Mindenki más számára elviselhetetlen hideget árasztottak.

De volt még egy titkuk.

Ha egy királyi vérből származó nő viselte őket, miközben a családját súlyos igazságtalanság érte, a cipellők képesek voltak megmutatni a múlt rejtett nyomait.

– Ezért jelentek meg azok a lábnyomok? – kérdezte Nelly.

Eleanor bólintott.

– Igen. A cipők megőrizték annak az éjszakának az emlékét, amikor elszakítottak bennünket egymástól.

– És a férficsizma nyomai?

– Azok Edmund nyomai voltak. A varázslat megmutatta, ki hurcolt el engem.

Adrian hosszasan nézte a cipellőket.

– Évekig azt hittem, ezek jelentik az egyetlen kapcsolatot anyámmal.

– És végül éppen ezek hoztak vissza engem hozzád – felelte Eleanor.

A herceg ekkor elmosolyodott.

– Bár be kell vallanom, az egész menyasszonyválasztás kissé váratlan fordulatot vett.

Nelly kíváncsian nézett rá.

– Miért?

Adrian széttárta a karját.

– Mert az egész királyság előtt megígértem, hogy feleségül veszem azt a lányt, aki eljut hozzám a jégcipellőkben.

Eleanor elnevette magát.

Nelly pedig olyan hangosan kezdett nevetni, hogy majdnem leesett a székről.

– Hát akkor, bátyám, komoly bajban vagy!

Adrian játékosan felsóhajtott.

– Úgy látszik, új menyasszonyt kell keresnem.

– Lehetőleg olyat, aki nem a testvéred! – tette hozzá Nelly.

Mindhárman nevetésben törtek ki.

Hosszú évek szenvedése után ez volt az első alkalom, hogy a királyi család együtt, félelem nélkül tudott nevetni.

Egy héttel később hatalmas ünnepséget rendeztek Eleanor királyné és Nelly hercegnő visszatérésének tiszteletére.

Az egész királyságból érkeztek vendégek.

A palotát virágokkal díszítették fel, az utcákon zenészek játszottak, és a város főterén egész nap ünnepeltek az emberek.

Nelly gyönyörű, világoskék ruhát viselt.

De a lábán nem voltak jégcipellők.

Egyszerű, kényelmes cipőt választott.

Amikor Adrian ezt észrevette, mosolyogva kérdezte:

– Hová lettek a varázscipőid?

Nelly a királyi kincstár felé mutatott.

– Oda, ahová valók. A családi emlékek közé.

– Nem szeretnéd még egyszer felvenni őket?

A lány megrázta a fejét.

– Nem. Már mindent megmutattak, amit tudnom kellett.

Adrian átkarolta a vállát.

– Igazad van.

A jégcipellőket ezután egy különleges üvegszekrényben helyezték el a királyi kincstárban.

Sok évvel később is ugyanolyan tisztán csillogtak, mint azon a különös napon.

Soha nem olvadtak el.

És senki sem próbálta újra felvenni őket.

Adrian idővel megtalálta az igazi szerelmet, és olyan nőt vett feleségül, akit nem egy próba, hanem a szíve alapján választott.

Nelly pedig szeretett hercegnő lett, aki soha nem felejtette el, milyen érzés szegény szolgálólányként élni.

Gyakran segített az árváknak és a szegény családoknak, mert pontosan tudta, milyen nehéz úgy felnőni, hogy az ember nem ismeri a saját múltját.

Eleanor királyné élete hátralévő éveit békében, gyermekei körében töltötte.

És amikor az emberek a jégcipellők legendájáról meséltek, mindig ugyanazzal a mondattal fejezték be a történetet:

A herceg azon a napon feleséget keresett, de valami sokkal értékesebbet talált.

Visszakapta az édesanyját, akit halottnak hitt, és megtalálta a kishúgát, akiről azt sem tudta, hogy még életben van.

A varázslatos jégcipellők pedig végül beteljesítették valódi küldetésüket.

Nem egy hercegi esküvőt hoztak el.

Hanem újra egyesítettek egy családot, amelyet tizenöt hosszú évvel korábban kegyetlenül szétszakítottak.

**Mert néha a legnagyobb csoda nem az, amikor valaki megtalálja élete szerelmét, hanem az, amikor visszakapja azokat, akikről már örökre lemondott.**

Visited 17 times, 6 visit(s) today
Értékelje ezt a cikket