– Holnap kilencre a kormányablakba, Vagyik. Kérj szabadságot a munkahelyeden – mondta az anyósom, és letette a kockás szatyrot az előszobai cipősszekrényre.
A szatyorból egy régi lakókönyv sarka kandikált ki.
Éppen az egyik csizmámat húztam le. Fél lábon maradtam, a falnak támaszkodva.
– Kit akarsz bejelenteni? – kérdeztem.
Az anyósom úgy nézett rám, mintha valami egészen magától értetődő dolgot kérdeztem volna.
– Engem, természetesen. Ide.
– Ide? Hozzánk?
– Hová máshová?
Aztán levette a kabátját, mintha csak egy átlagos hétköznap este érkezett volna hozzánk.
– Eladom a házat – közölte nyugodtan. – A vevő már adott ötvenezer forint foglalót. Huszadikáig ki kell jelentkeznem. Utána pedig beköltözöm ide.
A férjem, Vagyik, a fogason matatott.
Ránéztem.
Ő rám sem nézett.
– Nincs olyan, hogy csak úgy bejelentünk valakit – mondtam. – Előbb megbeszéljük.
Az anyósom felnevetett.
– Te ebbe ne szólj bele, Kszjuska. A lakást Vagyik vette, nem?
A levegő megállt körülöttem.
– Tessék?
– Vagyik lakása. Ő fizette. Ő a tulajdonos.
Ránéztem a férjemre.
– Vagyik, mondd meg neki, ki vette ezt a lakást.
Ő lehajolt, és elkezdte újrakötni a cipőfűzőjét.
A cipője már be volt kötve.
– Kszjus, majd később.
– Nem. Most.
Az anyósom közben már a konyha felé indult.
– Főzök egy teát, aztán megbeszéljük.
– Nincs mit megbeszélni – mondtam. – Ezt a lakást én vettem. Nyolc évvel azelőtt, hogy összeházasodtunk. Az utolsó fillérig én fizettem az egész hitelt.
Megállt.
Lassan megfordult.
Először rám nézett, aztán a fiára.
– Ezt hallom először.
Vagyik lesütötte a szemét.
– Anya…
– Ne „anyázz”, Vagyik. Öt éve azt mondod mindenkinek, hogy saját lakásod van.
– Majd elmondom.
– Mikor?
Nem válaszolt.
Az anyja végül csak ennyit mondott:
– Én mindig mondtam neked, hogy nézd meg jól, kit veszel el.
Azzal bement a konyhába.
Pár perc múlva már azt kiabálta, hogy túl sötétek a függönyeink, ideje lenne világosabbat venni.
Én pedig az előszobában álltam egy csizmában, a másik lábam alatt pedig jéghideg volt a padló.
Akkor még nem tudtam, hogy azon az estén nem a bejelentésről fog kiderülni az igazság.
Hanem arról, hogy a férjem öt éve hazudik nekem is.
—
Éjjel Vagyik a balkonon dohányzott.
Szeptember óta nem cigarettázott.
Felvettem a kabátomat a pizsamára, és kimentem hozzá.
– Most pedig mindent elmondasz.
Sokáig hallgatott.
– Amikor összeházasodtunk, anya megkérdezte, hol fogunk lakni. Én pedig azt mondtam, hogy a saját lakásomban.
– Miért?
– Mert büszke akartam lenni előtte.
Keserűen elmosolyodott.
– Két évig dolgoztam Északon. Összeszedtem a pénzt, de a lakás már a tiéd volt. Amikor anya először kérdezte, azt mondtam, az enyém. Utána pedig már nem tudtam visszacsinálni.
– Öt évig?
– Öt évig.
– És most?
– Most eladta a házát.
– Azért, mert azt hitte, hozzád költözik.
Bólintott.
– Adj neki ideiglenes lakcímet. Fél évre. Mire eladja a házat, vesz egy szobát. Segítek neki.
– Nem.
– Kszjus…
– Nem azért, mert gyűlölöm. Hanem mert te hazudtál neki, nem én. Én nem fogok egy újabb hazugságot aláírni.
– Akkor mit csináljak?
– Elmondod neki az igazat.
– És ha nem tudom?
– Akkor én fogom.
Rám nézett.
– Vasárnapig.
Bólintott.
Azt hittem, ezzel lezártuk.
Nem tudtam, hogy a neheze még csak ezután jön.
—
Vasárnap Vagyik nem mondott semmit.
Az anyósa közben hazautazott, hogy összepakolja a holmiját. Este azonban telefonáltak: rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá.
– Adj egy hetet – mondta Vagyik. – Nem telefonon akarom közölni vele.
Belementem.
Egy héttel később, amikor hazajöttem a munkából, valami furcsa csend fogadott.
A lányom szobájának ajtaja tárva-nyitva állt.
A falakról eltűntek a poszterek.
Az íróasztalon, ahol korábban a lányom ékszerei és könyvei voltak, egy hatalmas fikusz állt.
A szobában bordó ágytakaró, egy szentkép és egy üveg szíverősítő kapott helyet.
A lányom holmijai pedig három banánosdobozban hevertek az erkélyen.
– Vagyik segített elhozni – mondta az anyósa a konyhából. – Ne haragudj, Kszjuska. Nekem is kell valahol aludnom.
– És a lányom?
– Úgysem lakik itt sokat. Majd alszik a kanapén.
Nem válaszoltam.
Kimentem az erkélyre.
Egyenként behoztam a dobozokat.
A fikuszt nem mozdítottam meg.
A növény semmiről sem tehetett.
—
Aznap este végre leültünk beszélni.
– Van egy megoldás – mondtam. – Ideiglenes bejelentés hat hónapra. Addig eladja a házat, keres magának valamit, mi pedig segítünk.
– És utána?
– Utána a saját otthonában él.
Vagyik megszorította a kezem.
– Megmondom neki. Esküszöm.
Elhittem.
Talán azért, mert akkor még nagyon szerettem.
Pénteken korábban jöttem haza.
Az anyósom a konyhában káposztát aprított.
– Kszjuska – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. – Vagyik mindent elmondott.
Megkönnyebbülten tettem le a táskámat.
– Akkor rendben.
– Elmondta, hogy te már régóta arra akarod rávenni, hogy írassa rád a lakást.
Megállt bennem a levegő.
– Tessék?
– Azt mondta, azért nem akarod, hogy ide bejelentkezzek, mert félsz, hogy útban leszek.
A kés egyenletesen kopogott a vágódeszkán.
– Mit mondott még?
– Hogy te uralkodsz rajta.
Átmentem a nappaliba.
Vagyik a kanapén feküdt, fülhallgatóval a fülében.
Kivettem a füléből.
– Mit mondtál neki?
– Nem tudtam, mit mondjak.
– Az igazat kellett volna.
Lesütötte a szemét.
A konyhából pedig nyugodt hangon érkezett a következő mondat:
– Kedden mindhárman elmegyünk a hivatalba. Ha már ennyire a tiéd a lakás, akkor mutasd meg a papírokat.
—
Kedden ott ültünk a váróteremben.
Az anyósom a legszebb kabátját vette fel. A lakókönyvet az ölében tartotta.
Vagyik a telefonját nézte.
A kijelző már tíz perce sötét volt.
Végre megszólalt a sorszám.
– Negyvenkettes, hatos ablak.
Az anyósom előrelépett.
– Be szeretném jelenteni magam a fiamhoz.
Az ügyintéző bepötyögte az adatokat.
Aztán felnézett.
– A lakás tulajdonosa Gromova Kszjuska Andrejevna. Az ő hozzájárulása szükséges.
– Milyen Gromova?
Az anyósom még nevetett is.
– A lakás Vagyiké.
– A nyilvántartás szerint nem.
Csend lett.
Az anyósom lassan a fiára nézett.
– Vagyik?
– Anya…
– Te azt mondtad, hogy a lakás a tiéd.
– Tudom.
– Öt éve?
Nem válaszolt.
– Öt éve?
– Igen.
Az anyósom leült.
Az ügyintéző rám nézett.
– Be szeretné adni a kérelmet?
– Nem.
Az anyósom felállt.
A kijáratnál sokáig próbálta begombolni a kabátját.
Segíteni akartam.
Elhúzta a karját.
– Azt is te mondtad neki, hogy ő a munkahelyén vezető? – kérdezte tőlem.
Nem válaszoltam.
Nem kellett.
A hallgatásom mindent elmondott.
—
Egy ügyvédhez mentem.
Elmondta, hogy senkit nem kötelezhetek arra, hogy bejelentse a lakásába az anyósát.
A férjem azonban, amíg házasok vagyunk, továbbra is használhatja az otthont.
– És ha elválunk?
– Akkor más a helyzet. Mivel a lakás házasság előtti különvagyona, a volt férj lakáshasználati joga megszüntethető, de ha nem akar kiköltözni, szükség lehet bírósági eljárásra.
– Az anyósom?
– Ő vendég. Ha önként nem megy el, vele kapcsolatban is jogi úton kell eljárni.
– Ideiglenesen sem jelenthetem be?
– Megteheti, ha önként hozzájárul. De ez az ön döntése.
Hazafelé végig ugyanaz járt a fejemben.
„A te döntésed.”
Otthon éjjel nem tudtam aludni.
Kimentem a konyhába.
Az anyósom a szobában telefonált.
– Negyven évig éltem abban a házban – mondta valakinek. – Most meg úgy érzem magam, mintha egy pályaudvaron lennék.
Visszamentem a konyhába.
Elővettem egy papírt.
Leírtam:
„Kérem, hogy…”
Aztán eszembe jutott a mondat:
„Kszjuska útlevele – szükség esetén.”
Az a régi papír.
Az a gyanakvás.
A sértés.
A hazugságok.
Áthúztam a mondatot.
Másnap reggel két papírt tettem a konyhaasztalra.
Az egyik a válási kérelem volt.
A másik egy rövid felszólítás az anyósomnak:
„Kérem, hogy legkésőbb jövő szombatig hagyja el a lakást. A költözésben segítséget nyújtok.”
Vagyik elolvasta mindkettőt.
– Szóval ennyi?
– Ennyi.
– Tényleg elválsz?
– Igen.
Az anyósom ekkor felállt.
– Te utcára teszel egy idős asszonyt?
– Nem. Egy hetet adok magának. És segítek lakást keresni.
– Eladtam a házamat!
– A saját döntéséből.
Vagyik a fejéhez kapott.
– Nem rosszat akartam, Kszjus. Csak azt akartam, hogy egyszer büszke legyen rám.
Ránéztem.
– Büszke is volt rád. Öt évig. Csak közben az én életemből csináltál bizonyítékot.
Csend lett.
Az anyja felvette a kabátját.
– Vagyik. Hívjad Valit. Keressünk autót.
A férjem rám nézett.
– Én anyával megyek.
– Rendben – mondtam. – De a kulcsot itt hagyod.
Csütörtökön elköltöztek.
A férjem a csomagokat kivitte, de egyszer sem nézett rám.
Az anyósom volt az utolsó.
Megállt a lányom szobájának ajtajában.
– A fikuszt majd elviszem.
Nem vitatkoztam.
Nem vitte el.
—
Májusban hivatalosan is elváltunk.
Alig beszéltünk.
Júniusban felhívott.
– Kszjus, még őszig maradhatnék bejelentve? A főbérlő nem akar bejelenteni.
– Nem.
Bírósághoz fordultam.
Augusztusban kijelentették.
A férjem nem tiltakozott.
Aztán csend lett.
A lányom nyáron hazajött.
Visszatette a falra a posztereit, kipakolta a dobozait, és a fikuszt sem engedte kidobni.
– Anya, én meglátogattam a mamát Nerehtán.
– És?
– Káposztát adott. Azt mondta, ő tette el.
Megállt a kezemben a kés.
– Rólad nem mondott semmi rosszat – folytatta a lányom. – Csak azt kérdezte, hogy öntözöm-e még a fikuszt.
– Jó.
A lányom egy darabig hallgatott.
– Anya…
– Igen?
– Tényleg nem adhattál volna neki ideiglenes lakcímet? Csak hat hónapra?
Nem válaszoltam.
Kimentem az erkélyre.
Ott még mindig ott állt a férjem régi kávésdoboza, benne a cigarettacsikkek helye.
Sokáig néztem.
Aztán visszamentem a konyhába.
A konyhabútort nem cseréltem le.
Felesleges lett volna kidobni valamit, ami jó állapotban volt csak azért, mert valaki, aki összeszerelte, később hazudott.
De azt sem mondhatom, hogy könnyű volt minden reggel annál az asztalnál meginni a kávémat.
Mert minden egyes alkalommal eszembe jutott: azon az asztalon ültünk öten, és én akkor még azt hittem, ugyanazt az igazságot ismerjük.
Talán nem az volt a legnagyobb baj, hogy az anyósom a lakásomba akart költözni.
Nem is az, hogy a férjem öt évig hazudott neki.
Hanem az, hogy amikor végre választania kellett volna az igazság és a hazugság között, megint a hazugságot választotta.
És akkor megértettem: nem egy lakást vettem vissza tőlük, hanem a saját életemet.
