— Ezt a házat Nyikitának írjuk át — mondta Galina Petrovna, majd olyan nyugodtan tette le a desszerteskanalat a csészealj szélére, mintha csak azt közölné, hogy elfogyott a cukor. — Már beszéltem a közjegyzővel.
A kezemben megállt a teáskanna.
A forró tea végigcsorgott a terítőn, barna foltot hagyva maga után, és lassan elindult a sajttál felé.
— Tessék?
— Nem hallottad? — kérdezte az anyósom rezzenéstelen arccal, miközben megtörölte a száját egy papírszalvétával. — A ház a legidősebb unokáé lesz. A fiúnak nincs semmije. A te gyerekeidnek pedig nincs itt semmi keresnivalójuk. Nekik ott vagy te. Majd dolgozol, és keresel nekik másikat.
A konyhában hirtelen olyan csend lett, hogy szinte hallottam a falióra ketyegését.
A férjem, Oleg velem szemben ült. Lassan rágta a süteményt, és olyan figyelmesen nézte a teáscsészéjét, mintha abban rejtőzne a világ összes válasza.
— Oleg?
Végre rám nézett.
— Nem akarsz valamit mondani az anyádnak?
Idegesen félretolta a tányérját, megtörölte a száját az ingujjával, majd megköszörülte a torkát.
— Marin, hát mi ebben olyan nagy dolog? — kérdezte, miközben máris az ablak felé nézett. — Anyámnak igaza van. Nekünk megvan mindenünk. Te is jól keresel. Én is dolgozom. Nyikitának viszont nehéz. Irka, az anyja, megint inni kezdett. A fiú tizenkilenc éves. Kell neki egy kezdés az életben.
— Kezdés? — kérdeztem hitetlenkedve. — Egy kétszáznegyven négyzetméteres ház formájában, amit hét éven át építettünk?
— Ne túlozz — vágott közbe Galina Petrovna. — Ti építettétek? Ez az én telkem. Az én földem. Én engedtelek benneteket ide, puszta jóindulatból.
— A telek az öné! — emeltem fel a hangom. — Hat ár, amit korábban ellepett a gaz! A falakat, a tetőt, a vezetékeket és a teljes belső kialakítást mi fizettük! Tudja, hová ment a kétmillió-nyolcszázezer rubel, amit a nagymamám lakásának eladásából örököltem? Az alapozásba! A kazánba! A tetőbe!
— A pénz csak por — jelentette ki filozofikusan. — Ma van, holnap nincs. Nyikita viszont úgy nőtt fel, mint egy árva, pedig van anyja.
— Apja is van! — mutattam Olegre.
A férjem erre végre felemelte a tekintetét.
— Pontosan. Én vagyok az apja. És tartozom neki. Ötéves volt, amikor eljöttem az anyjától. Nem hagyhatom cserben.
— Az én pénzemből?
— A mi pénzünkből — javított ki.
— Nem. Az én örökségemből.
Oleg arca megfeszült.
— Marin, ne csinálj jelenetet.
— Jelenetet? A saját házamban?
Galina Petrovna ekkor lassan felállt. Megigazította a kötött kardigánját, majd felvette a táskáját.
— Akkor ezt tisztázzuk — mondta hideg hangon. — A papírok szerdára elkészülnek. Nyikita hétvégén beköltözik. A második emeleti nagy szoba kell neki, stúdiót akar kialakítani. A te ikreid addig elférnek a földszinti vendégszobában.
Aztán a fiára nézett.
— Olezsek, kísérj ki.
Az ajtó becsapódott mögöttük.
Én pedig ott maradtam a konyhában.
Abban a konyhában, amelyet hét év alatt építettünk fel. Abban a konyhában, amelynek munkalapját egy teljes évig részletre fizettem.
Aznap este Oleggel már nem feküdtünk egy ágyba. Én a nappali kanapéján aludtam.
Hajnali háromkor felvillant a telefonom.
„Apa, utalj ötezret. Holnap a srácokkal összedobjuk a pénzt.”
Nyikita volt.
Véletlenül nekem küldte.
Sokáig néztem a kijelzőt.
Tizenkilenc éves. Abbahagyta a főiskolát. Egész nap számítógépes játékokat játszik. És most az ő kedvéért akarják kiszorítani az öt- és hároméves gyerekeimet a saját szobáikból.
Felálltam.
Bementem a hálószobába, felkapcsoltam a villanyt.
Oleg az ágyon feküdt.
— Kelj fel.
— Marin, ne kezdd megint…
— Azt akarom, hogy írassuk át a házat.
Felült.
— Mire?
— A felére. Az enyémre és a tiédre. Vagy bíróságra megyek.
Oleg keserűen elmosolyodott.
— Milyen bíróságra? A ház nincs is használatba véve. Papíron csak építőanyag az anyám telkén. Mit akarsz bizonyítani?
— Mindenről vannak számláim.
— Számlák? — dörzsölte meg a homlokát. — Vettél téglát meg cementet. És? Anyám azt mondja majd, hogy ő adta oda rá a pénzt.
— És az összes banki kivonatom?
— Nem számít.
— Te ezt komolyan gondolod?
— Igen. Ez igazságos.
— Mi igazságos? Az, hogy a gyerekeinket kidobjátok a saját otthonukból?
Oleg ekkor elvesztette a türelmét.
— A gyerekeinknek van hol lakniuk! Tudod egyáltalán, Nyikita hogyan nőtt fel? Az anyja férfiakat hozott haza. A fiú a lépcsőházban tanult. Én évekig nem tudtam aludni, ha erre gondoltam! Tartozom neki!
— És ezért az én gyerekeim fizessenek?
— Te egészséges vagy. Jól keresel. Majd építesz másik házat!
A mondat után valami eltört bennem.
Nem hangosan.
Nem látványosan.
Csak egyszerűen megszakadt az a láthatatlan szál, ami hét éven át még összekötött minket.
Kimentem a folyosóra, kihúztam a komód alsó fiókját, és elővettem a vastag, kék irattartót.
Minden ott volt benne.
Számlák.
Szerződések.
Banki kivonatok.
Kivitelezői papírok.
Minden egyes fillér nyoma.
Másnap reggel Nyikita úgy érkezett, mintha máris ő lenne a ház tulajdonosa.
Piszkos sportcipőben, hatalmas táskával a vállán.
— Nagyi, melyik az én szobám?
— Az emeleten, drágám. A legnagyobb.
Nyikita ledobta a táskáját a világos parkettára.
— Ide kell majd a gépem. És kellene egy gigabites internet is. Apa, majd cseréld le a routert.
— Vedd le a cipődet — mondtam halkan.
Rám nézett, rágta tovább a rágógumiját.
— Miért? Ez most már az én házam.
Galina Petrovna azonnal elé állt.
— Ne kötekedj vele, Marina. Stresszes.
— Az én padlómon jár.
Az anyósom felnevetett.
— A te padlódon?
Aztán közelebb hajolt.
— Neked itt csak a ruháid vannak a szekrényben. Oleg ma velem megy a hivatalba. Elindítjuk az ajándékozást. Szokj hozzá az új tulajdonoshoz.
Oleg ekkor lejött az emeletről.
Amikor meglátta a fiát, szélesen elmosolyodott.
— Szia, bajnok! Na, elfoglaltad már a helyed? Gyere, segítsünk felvinni a gépet.
Elmentek mellettem.
Mintha én ott sem lettem volna.
Galina Petrovna még utánam szólt:
— A gyerekek játékait pakold ki a nagy hálóból. Nyikitának kell a hely. Galériás ágyat akar.
Nem válaszoltam.
Bementem a konyhába.
Bezártam magam mögött az ajtót.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam Szergejt, a brigád vezetőjét, aki két éve a teljes belső befejezést csinálta.
— Szergej?
— Tessék, Marina Jurjevna. Valami baj van?
— Nagyon sürgős munka lenne. Két nap. Háromszoros pénzt fizetek.
— Mi történt? Csőtörés?
— Nem.
Vettem egy levegőt.
— Bontás kell.
Pénteken este Olegék elutaztak a szanatóriumba.
Az anyja szerint „ünnepelniük kellett a sikeres ügyintézést”.
Én mosolyogva pakoltam össze a gyerekek ruháit.
— Neked is jót tesz majd egy kis pihenés — mondta Oleg. — Gondolkodj el a viselkedéseden.
— Feltétlenül — válaszoltam.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, megnéztem az órát.
18:30.
Felhívtam Szergejt.
— Mehet.
Tizenöt perccel később három teherautó állt meg a kapu előtt.
Nyolc munkás lépett be.
Szergej körbenézett.
— Biztos benne?
— Teljesen.
Elővettem a kék mappát.
— Ez az olasz kazán szerződése. Az én nevemen. Ezek a tölgyfa ajtók, kétszázezerért. Az én bankkártyámról. A konyha, a beépített gépek, a csaptelepek, a radiátorok, még a konnektorok is.
Szergej lassan bólintott.
— Akkor mit viszünk?
— Mindent, amit én vettem.
Aznap éjjel megkezdődött a bontás.
Lekerültek a tölgyfa ajtók.
Kiszerelték a beépített konyhát.
Leszerelték a sütőt, a főzőlapot és a mosogatót.
Kijöttek a drága radiátorok.
A kazán is.
A parkettát szálanként szedték fel.
A gyerekeket még délután anyámhoz küldtem.
Én pedig végig ott álltam a munkások mellett, és mindent megjelöltem, ami az enyém volt.
Vasárnap estére a ház már nem hasonlított arra az otthonra, amelyet hét év alatt építettünk.
Hideg betonfalak.
Kilógó vezetékek.
Csupasz csövek.
Üres helyek ott, ahol korábban bútorok és lámpák voltak.
A kazán hiányában a ház lassan kihűlt.
Október vége volt.
Odakint már nulla fok körül járt a hőmérséklet.
Én mégis nyugodt voltam.
Nem vittem el egyetlen dolgot sem, ami nem az enyém volt.
A tégla ott maradt.
Az alap ott maradt.
A tető ott maradt.
A falak ott maradtak.
Csak azt vettem vissza, amit én fizettem.
17:45-kor megérkezett Oleg üzenete.
„Hazafelé vagyunk. Vegyél kenyeret meg tejet.”
Nem válaszoltam.
Este kilenckor megszólalt a telefonom.
Tíz nem fogadott hívás Olegetől.
Öt Galina Petrovnától.
A tizenegyediknél felvettem.
— Te őrült nő! — üvöltött az anyósom. — Mit műveltél?! Kiraboltál minket! Rendőrt hívok!
— Hívja.
— Mindent tönkretettél!
— Az összes számlám megvan. Ha úgy gondolja, hogy bármi olyat vittem el, ami nem az enyém, tegyen feljelentést.
Ekkor Oleg vette át a telefont.
— Marina! Elment az eszed?! A házban nincs víz, nincs fűtés, nincs rendes áram! Nyikita kabátban áll! Beindult az asztmája!
— Akkor menjen vissza az anyjához.
— Neked semmi szíved nincs!
— Nektek pedig most már van egy házatok.
— Én hitelt vettem fel a felújításra! Még egymillióval tartozom!
Elmosolyodtam.
— Akkor fizesd ki.
— És te mit gondolsz, miből?
— Nem tudom. Te mondtad, hogy én és a gyerekek senkik vagyunk ebben a házban. A senki pedig nem fizeti a férje hiteleit.
Oleg egy pillanatra elhallgatott.
Aztán üvölteni kezdett.
— Tönkretetted a családot néhány radiátor miatt!
— Nem, Oleg.
Csend lett.
— A családot akkor tetted tönkre, amikor úgy döntöttél, hogy a saját gyerekeid otthonát feláldozod a bűntudatodért.
Letettem a telefont.
A számát letiltottam.
Egy héttel később a házat eladásra hirdették meg.
Nyikita egyetlen éjszakát sem töltött benne. Visszaköltözött az anyjához, és még az apjától kapott utolsó százezerből is új számítógépet vett.
Galina Petrovna ügyvédeket keresett, és azt próbálta bizonyítani, hogy kárt okoztam a tulajdonában.
Csakhogy a papírok mást mutattak.
Ő egy befejezetlen épületet ajándékozott el.
A falakon lévő festék, a radiátorok, a kazán, a konyhabútor és a többi beépített tárgy nem szerepelt a tulajdoni dokumentumokban.
Oleg azóta is hosszú leveleket küld.
Kapzsinak nevez.
Azt írja, hogy el fogja venni tőlem a gyerekeket.
Tartásdíjat azonban valamiért még mindig nem kért.
Anyám esténként csak csóválja a fejét.
Szerinte túl messzire mentem.
Azt mondja, méltósággal kellett volna távoznom. Csendben összepakolni, becsukni az ajtót, és mindent ott hagyni.
Lehet, hogy igaza van.
Lehet, hogy egy kívülálló számára a radiátorok leszerelése, a konyha szétszedése és az üresen hagyott ház valóban bosszúnak tűnik.
Én azonban minden este, amikor a gyerekeimre nézek, ugyanarra gondolok: nem a házat vettem vissza, hanem azt a jogot, hogy senki ne dönthessen helyettünk arról, mennyit érünk.
És ha egyszer újra meg kellene hoznom ugyanazt a döntést, ezúttal sem hagynám a gyerekeim jövőjét mások lelkiismeretére.
