A mandarinok egyenetlen kupacban szóródtak szét a csomagból. Az egyik legurult az asztal alá, aztán pontosan a szék lábánál állt meg, mintha szándékosan oda gurult volna.
Veronika leguggolt érte. Benyúlt az asztal alá, és miközben csak a férje papucsát és a melegítőnadrágja szárának szélét látta, olyan természetességgel mondta, mintha csak azt közölné, hogy elfogyott a kenyér:
– Ja, egyébként megjött a prémiumom. Ötvenezer.
Nem látta Artjom arcát. Csak azt hallotta, hogy a férfi abbahagyta a rágást.
Veronika kiegyenesedett, a kezében tartott mandarinnal visszalépett az asztalhoz, a többi közé tette, és csak akkor nézett a férjére.
Artjom úgy bámult rá, mintha nem pénzről, hanem valami sokkal nagyobb és visszafordíthatatlanabb dologról hallott volna.
Lassan, szinte mellékesen, képernyővel lefelé fordította a telefonját.
Az egész mozdulat alig fél másodpercig tartott.
Veronika mégis észrevette.
Mindig észrevette, amikor Artjom lefelé fordította a telefonját.
– Ötvenezer rubel? – kérdezte a férfi.
– Ötvenezer.
Artjom bólintott, aztán végigsimított az állán az ujjaival.
– Hát… rendben. Rendben, persze.
És elhallgatott.
De Veronika már ismerte ezt a csendet.
Artjom fejében ilyenkor nem csend volt, hanem számológép.
Három percig bírta.
– Figyelj – húzta közelebb a székét az asztalhoz, mindkét könyökét rátette az asztallapra, és előrehajolt. – Csináljuk okosan.
Veronika fél mandarinnal a kezében fordult felé.
Artjom abban a pózban ült, mint aki mindjárt megoldja a világ összes problémáját. Ezt a tartást is ismerte.
Így ült, amikor elmagyarázta, hogy a mosógépet még nem kell lecserélni.
Így ült, amikor kijelentette, hogy a lakásfelújítás ráér őszig.
És így ült akkor is, amikor megmagyarázta, hogy a tengeri nyaralás helyett sokkal értelmesebb lenne a szüleinél tölteni a szabadságot a dácsán.
– Utald át nekem, én majd elosztom – kezdte, és behajlította a kisujját. – Egy: tartalék. Kettő: gumik. Mondtam már százszor, hogy tél előtt venni kell. Három: legalább a hitelkártyát felezzük le. Mert különben te elköltöd mindenféle hülyeségre, ismerlek!
Elmosolyodott.
Meleg, kedves mosoly volt.
Olyan, amilyennel az ember általában akkor néz a másikra, amikor éppen gondoskodni próbál róla.
– Ismersz – ismételte meg Veronika.
Artjom nem reagált a hangsúlyra. Vagy észrevette, csak úgy döntött, nem vesz róla tudomást. Ebben mindig is tehetséges volt.
Felvett egy gerezdet, a szájába tette, és rágás közben folytatta:
– Nem, komolyan. Emlékszel, tavaly vettél egy kabátot nyolcezerért. Háromszor vetted fel.
– Négyszer.
– Jó, négyszer. Nem ez a lényeg.
– Pont ez a lényeg. Az én kabátom pénzkidobás, a te gumid meg bölcs befektetés.
Artjom hátradőlt, és olyan türelmes fáradtsággal nézett rá, amilyennel az ember az ostoba gyereknek magyarázza el az egyszerű matematikát.
– A gumi biztonság. A kabát meg… csak egy kabát. Van belőle elég.
Veronika nem válaszolt.
Artjom közben tovább számolt az ujjain.
Kisujj – tartalék.
Gyűrűsujj – gumik.
Középső – hitelkártya.
A mutatóujja a levegőben maradt. Egy pillanatra elgondolkodott.
– Ja, és anyának is kellene küldeni a gyógyszerre. Kérte.
– A te anyádnak?
– Hát kinek? Az én anyámnak.
Veronika a vállára vetette a konyharuhát, odalépett az asztalhoz, de nem ült le. Csak a csípőjével támaszkodott neki.
– Artjom, és a gumikat miért nem a te fizetésedből vesszük?
A férfi még csak meg sem rezzent.
– Nekem minden ki van számolva. Mutattam is.
– Persze. Neked minden ki van számolva. Nekem meg, gondolom, a kabát jut.
– Nem azt mondtam, hogy a kabát hülyeség.
– Hanem?
– Azt mondtam, hogy együtt kell döntenünk.
– Együtt. Ez azt jelenti, hogy te döntesz, én pedig bólintok?
Artjom végre felnézett rá. Egyetlen pillanatra éles lett a tekintete, mintha valami bezárult volna benne.
Aztán kisimult az arca.
– Veronika, ne kezdd már megint. Én normálisan javasoltam valamit. Miért kell ebből ügyet csinálni?
Ő nem kezdett semmit.
Csak állt a konyha közepén, a vállán egy konyharuhával, és nézte a férfit, aki az ő konyhájában ült, az ő mandarinját ette, és éppen azt magyarázta neki, hogy mire kellene elkölteni az ő ötvenezer rubeljét.
És közben megpróbálta felidézni, mikor lett ebből mindennapi dolog.
Nem ma.
Talán három évvel ezelőtt, amikor Artjom először mondta:
„Utald át, majd én elintézem.”
Ő pedig átutalta.
Artjom pedig tényleg elintézte.
Aztán valahogy minden egyes fizetése átfolyt a férfi kezén, mint a víz egy szűrőn: megtisztítva, elosztva, felcímkézve.
A telefon hirtelen felvillant.
Artjom készülékének kijelzője csak egy pillanatra világított fel. Veronika oldalról állt, ezért nem látta az üzenet szövegét. Csak egy zöld üzenetküldő-ikon jelent meg.
Artjom azonnal rátette a tenyerét a telefonra.
Úgy takarta el, ahogy a kártyákat szokás, amikor a másik játékos túl közel hajol.
A mozdulat gyorsabb volt, mint a gondolat.
A férfi arcán pedig átsuhant valami.
Bosszúság.
Nem az üzenet miatt.
Saját maga miatt.
A telefon néhány másodperccel később halkan rezdült.
Artjom megint megérintette a kijelzőt.
Veronika hallotta a rövid koppanásokat.
Négy-öt gombnyomás.
– Ki írt? – kérdezte.
– Spam.
Ennyi.
—
Másnap reggel Veronika a fürdőszoba felé indult, amikor meglátta Artjom hátát a folyosón.
A férfi köntösben állt a fogasnál, a telefonját a füléhez szorította, és halkan beszélt.
– Denis, ma átutalom. Ma, jó? Ne sürgess már. Mondtam, hogy ma.
Veronika megállt.
Mezítláb állt a hideg padlón, egy póló volt rajta, a hajgumi a csuklóján.
Minden egyes szót hallott.
Artjom meghallotta a lépteit.
Veronika szándékosan megcsúsztatta a talpát a padlón, hogy ne tűnjön úgy, mintha hallgatózna.
A férfi azonnal hangnemet váltott.
A hangja egyetlen pillanat alatt vidám, munkás, hétköznapi lett.
– Jó, akkor később hívlak.
Elvette a telefont a fülétől, és a köntöse zsebébe csúsztatta.
A zseb kidudorodott.
Megfordult.
– Jó reggelt.
– Kinek telefonálsz ilyen korán?
– Munkának. Volt egy dolog, amit el kellett intézni.
– Szombaton?
– Néha előfordul.
Megvonta a vállát, elmosolyodott, majd félreállt, hogy beengedje a fürdőszobába.
Veronika elment mellette.
Bezárta az ajtót, megnyitotta a vizet, és sokáig csak a tükörképét nézte.
Kócos haj.
Karikás szemek.
Smink nélkül az arca valahogy védtelenebbnek tűnt.
Ismerte Denist.
Artjom főiskolai barátja volt. Nagydarab, hangos ember, aki mindig túl erősen csapott az ember vállára, és a születésnapi összejöveteleken a harmadik ital után újra és újra elmesélte ugyanazt a történetet a katonaságról.
„Ma átutalom.”
Hová?
És miért sürgeti Denis?
Veronika fogkrémet nyomott a régi fogkefére. A sörték már mindenfelé álltak, egy hete tervezte, hogy újat vesz.
Fogmosás közben azonban nem Denisre gondolt.
Hanem arra, ahogy Artjom azt mondta: „munka”.
És arra, hogy közben egy pillanatra sem nézett a szemébe.
Artjom hazudás közben mindig egy kicsivel a szeme fölé nézett.
Pont a két szemöldöke közé.
Mintha oda célozna.
—
A szombat palacsintaillatú volt.
Artjom már a konyhában sürgött-forgott. Elővette a serpenyőt, az olajat, még tésztát is kevert.
Veronika nem emlékezett, mikor csinált utoljára reggelit.
Talán szilveszterkor.
Leült az asztalhoz, és figyelte, ahogy a férfi megfordítja a palacsintát.
A mozdulat ismerős volt.
Pont úgy csinálta, mint az anyja.
Gyorsan, magától elfelé.
Artjom három palacsintát tett elé, a tetejére tejfölt rakott, majd teát töltött.
Két kockacukrot tett a csésze mellé.
– Na, akkor mit döntöttünk a prémiumról? – kérdezte, miközben leült vele szemben. – Tényleg jobban jársz, ha rám bízod. Ne sértődj meg!
A gondoskodás ott feküdt közöttük az asztalon.
Palacsinta.
Tea.
Cukor.
Minden szépen elrendezve, mintha érvek lennének.
Veronika két kézzel fogta a bögrét.
– Nem sértődtem meg. Gondolkodom.
Artjom bólintott.
A bólintása azt jelentette:
Gondolkodj, de ne túl sokáig.
A férfi beleharapott a palacsintába, aztán a telefonjára pillantott.
Megint lefelé fordította.
Másodszor két nap alatt.
Veronika letette a bögrét.
Elővette a telefonját.
Artjom tekintete azonnal követte a kezét.
Mint egy labdát.
Veronika megnyitotta az üzeneteket, lejjebb görgetett, megtalálta, amit keresett, majd a készüléket lassan az asztal közepére tette.
Képernyővel felfelé.
Pont Artjom elé.
– Azt mondtad, jobban tudod beosztani – mondta nyugodtan. – Mutasd meg.
Artjom előrehajolt.
A mosoly még ott volt az arcán.
Az a bizonyos kedves, gondoskodó mosoly.
Pontosan egy másodpercig.
A képernyőn Denis üzenetei álltak.
Denis:
„Artjom, mikor adod meg azt a harmincat? Már kellemetlen nekem, hogy kérnem kell.”
Artjom:
„Nyugi. A feleségemnek napokon belül megjön a prémiuma, abból rendezzük. Ne aggódj.”
Denis:
„Biztos?”
Artjom:
„Száz százalék. A héten elintézem.”
Artjom kiegyenesedett.
Végigsimított az arcán.
– Honnan van ez?
– Denis küldte éjjel. Azt írta: „Bocsánat, azt hittem, tudsz róla.”
Csend.
– Azt hitte, mi egy család vagyunk.
Artjom lenézett a telefonra.
Aztán Veronikára.
Megint a telefonra.
A keze ösztönösen megindult felé.
El akarta venni.
Letakarni.
Lefordítani.
Ugyanaz a mozdulat, mint mindig.
Mintha ha a kijelző nem látszik, akkor az igazság sem létezne.
– Én el akartam mondani – mondta végül.
– Denisnek elmondtad. Nekem meg azt mondtad, hogy „add ide, ne költsd el minden hülyeségre, ismerlek”.
– Ez más. Denisnek tartozom. Régi tartozás. Még tavaszról.
– Tudom, hogy régi. Azt nem tudtam, hogy az én prémiumommal akarod rendezni. Úgy, hogy még meg sem kérdeztél.
– Hát miért kéne megkérdeznem? Család vagyunk, nem?
Kimondta.
Automatikusan.
Mint egy előre betanult jelszót.
„Család vagyunk.”
Ez a mondat tizenegy éve minden ajtót kinyitott közöttük.
Család vagyunk, tehát közös a pénz.
Család vagyunk, tehát én döntök.
Család vagyunk, tehát nem kérdezheted meg, hová tűnt húszezer márciusban.
Veronika felállt.
Odament a mosogatóhoz, és leöblítette a tányérját.
– A család az, amikor legalább megkérdezed a másikat. Amikor viszont előre odaígéred a pénzemet egy idegen férfinak, az nem család.
Megfordult.
– Az, mintha én lennék a pénztárcád az előszobában.
Artjom összerezzent.
– Túlzásba viszed!
– Lehet.
Veronika elővette a telefonját.
Megnyitotta a banki alkalmazást.
A kijelzőt megint elé fordította.
Az átutalás ott szerepelt.
Prémium.
50 000.
Jóváírva 8:13-kor.
A saját számláján.
Nem azon a közös kártyán, amelyről Artjom bármikor levehetett.
Nem a családi megtakarításon.
Az ő külön számláján.
Amihez Artjomnak sem jelszava, sem hozzáférése, még csak számlaszáma sem volt meg.
– Már kiszámoltam – mondta Veronika. – Családi módon. Reggel nyolctól.
Artjom arcán megfeszült egy izom.
Hátradőlt.
Néhány másodpercig alulról nézett fel rá.
Veronika állt.
Ő ült.
Furcsa volt ez a szög.
Szokatlan mindkettőjüknek.
Általában Artjom állt, Veronika pedig ült és hallgatott.
– Te ezt előre kitervelted – mondta halkan. – Direkt csináltad.
– Nem.
Veronika hangja nyugodt maradt.
– Tegnap este megláttam az üzeneteket. Reggel pedig átutalták a pénzt. Rájöttem, hogy ha nem tartom meg, délre már nem lesz meg.
Artjom nem mondott semmit.
Nem azért, mert nem volt mit mondania.
Hanem azért, mert tudta, hogy igaza van.
És Veronika is tudta.
A telefonja megcsörrent.
A kijelzőn: Larissza.
A húga fényképe jelent meg rajta a kisfiával.
Mindketten hunyorogtak a napfényben.
– Szia, Lar.
A nő hallgatta a másik hangját.
– Igen, megkaptam.
Egy pillanatnyi csend.
– Nem, még nem döntöttem el. Marad.
Újabb kérdés.
– Nem. Majd én.
Rövid szünet.
– Persze. Később elmondom. Puszi.
Letette.
Artjom az asztalnál ült, összekulcsolt kézzel.
A hüvelykujjával körbe-körbe forgatta a jegygyűrűjét.
Mint egy beragadt csavart.
– És mit mondjak Denisnek? – kérdezte végül.
A hangja már egészen más volt.
Nem az a férfi beszélt, aki pár perce még a „biztonságról”, a „családról” és a „helyes gazdálkodásról” oktatta.
Most egy tanácstalan férfi hangja hallatszott.
Majdnem könyörgő.
Veronika megvonta a vállát.
– Azt, hogy te tartozol neki. Te ígérted meg. Te rendezed.
– De én hülyén jövök ki előtte!
– Nem miattam.
Veronika ránézett.
– Attól nézel ki hülyén, hogy más pénzét ígérted oda, anélkül hogy megkérdezted volna. Ez nem az én problémám.
Artjom lassan felállt.
Fogta a telefonját, és kiment az erkélyre.
Veronika az üvegen keresztül nézte.
Látta, ahogy a férfi egyik kezével a korlátra támaszkodik, a másikkal a füléhez emeli a telefont.
Beszélt.
Hosszasan.
A szabad kezével élesen kaszált a levegőbe.
Aztán hátat fordított az üvegnek.
Hallgatta Denist.
Megint beszélni kezdett.
A végén hátraszegte a fejét, és hosszú másodpercekig csak az erkély mennyezetét nézte.
Tíz perc múlva visszajött.
Leült.
A két tenyerét felfelé fordította.
Mintha azt mondaná:
Nézd, nincs mit rejtegetnem.
Vagy mintha egyszerűen megadta volna magát.
– Legalább a felét utald át – mondta. – Denis előtt úgy nézek ki, mint egy idióta.
– Te előtte nem miattam nézel ki idiótának.
– Jól van már, Veronika!
– Hanem?
Artjom nem válaszolt.
Mert mindketten tudták, mit válaszolna.
Pontosan úgy lett volna, ahogy Veronika mondta.
Elutalja.
Aztán majd később közli:
„Kicsit kölcsönvettem, ne haragudj.”
Veronika odatolta elé a cukortartót.
– Tessék. Tegyél bele.
Artjom ránézett.
Aztán az üres bögréjére.
Majd újra a cukorra.
Gépiesen kivett egy kockát, és beledobta a teájába.
Veronika nézte.
Nagy darab férfi volt.
Széles vállakkal, erős karokkal.
Mégis úgy ült ott, mintha hirtelen kisebb lett volna.
– A Denisszel való dolgaidat pedig intézd el magad – mondta Veronika. – Hiszen te tudsz a legjobban gazdálkodni.
Artjom felkapta a fejét.
Egy pillanatig úgy tűnt, válaszol.
Aztán felállt, megfordult, és kiment a konyhából.
Most nem az erkélyre ment.
Nem is a folyosóra telefonálni.
Bement a szobába.
Veronika hallotta, ahogy megnyikordul alatta a kanapé.
Aztán bekapcsolta a tévét.
Sport.
Kommentátor.
Fütty.
Artjom mindig sportot nézett, amikor nem akart gondolkodni.
Vagy amikor azt akarta, hogy mindenki azt higgye, őt már nem érdekli semmi.
Veronika befejezte a teáját.
Elővette a telefonját.
Megnyitotta a Denisszel folytatott beszélgetést.
Elolvasta az utolsó üzenetet:
„Bocsánat, azt hittem, tudsz róla. Ha kell, megvárom, ne sürgesd magad.”
Veronika sokáig nézte a mondatot.
Aztán beírta:
„Denis, Artjommal beszéld meg. Ez kettőtök ügye.”
Még egyszer elolvasta.
A végére odaírta volna:
„Semmi személyes.”
De kitörölte.
Mert itt minden személyes volt.
Elküldte.
A szobából továbbra is hallatszott a meccs.
Veronika zsebre tette a telefont.
Odament az ablakhoz.
Lenézett az udvarra.
Gyerekek játszottak a játszótéren.
Egy nő babakocsit tolt.
Egy férfi melegítőben tacskót sétáltatott.
Teljesen átlagos szombat volt.
Semmi különös nem történt.
Veronika még fél percig állt az ablaknál.
Aztán elfordult.
Kinyitotta a hűtőszekrényt.
Kivette a csirkemellet, a hagymát és a fagyasztott zöldbabot.
Ebédet fog főzni két emberre.
Mert család.
De az ötvenezer rubel ott marad a saját számláján.
Mert a család nem azt jelenti, hogy az egyik embernek joga van a másik pénzéhez.
A család azt jelenti, hogy megkérdezed.
Veronika feltette a serpenyőt a tűzhelyre, bekapcsolta a lángot, és először életében nem érezte szükségét annak, hogy engedélyt kérjen hozzá.
