– Egész nyáron nem fogok Timoskával ülni. Úgyhogy keress dadust, Lida. Én nem erre szerződtem.
Az anyósom ezt a híd előtti lámpánál mondta, egyenesen maga elé nézve. A csomagtartóban a paradicsompalántás ládák halkan összekoccantak, a gyújtáskulcson pedig ott lógott egy műanyag eper.
Tavaly tavasszal ő ajándékozta nekem.
„Hogy ne veszítsd el a kulcsot a kerti kocsihoz.”
Zöldre váltott a lámpa.
Nem indultam el azonnal. A mögöttünk álló autó türelmetlenül rádudált.
– Nina Arkagyevna, februárban, Sztasz születésnapján maga azt mondta: „Menj csak dolgozni, én elülök vele óvodáig.” Én erre alapoztam. Június elsején állok munkába.
– Azt mondtam, hogy segítek.
Megigazította az ölében a vetőmagos zacskót.
– Segíteni az, amikor beteg vagy, vagy orvoshoz kell menned. Nem az, hogy heti öt nap, reggeltől estig.
– Akkor miért nem mondta ezt két hónappal ezelőtt?
– Megkérdeztél?
Nem válaszoltam.
– Te csak közölted velem. Mindenki előtt, az asztalnál, pohárral a kezedben. Én még levegőt sem vettem, Sztasz már azt kiabálta, hogy „hurrá”.
Igaza volt.
És ettől csak még rosszabbul éreztem magam.
Keményebben váltottam sebességet, mint kellett volna.
– Rendben. Közöltem. De maga nem tiltakozott. Most meg június elseje van, és már alig találok normális dadust.
– Értem.
Az ablak felé fordult. Odakint még kopárak voltak az erdősávok.
– Hatvannegyediken vagyok, Lida. Ezt a nyarat november óta várom.
Egy darabig egyikünk sem szólt.
Aztán én törtem meg a csendet.
– Én meg harmadik éve járom minden hétvégén ezt az utat. Tavasszal és ősszel magát viszem ki és hozom haza. Nyáron bevásárolok. Egyszer mondtam, hogy nem érek rá?
– De hát nem kértél érte semmit – nézett rám őszinte értetlenséggel. – Azt hittem, szívből csinálod.
A „szívből” szó úgy ütött meg, mintha valaki véletlenül nekem jött volna.
A „Lnyivod” kertszövetkezetig már nem beszéltünk.
A telken avar és a szomszéd tábortüzének füstje szaga keveredett. Én cipeltem be mind a hat ládát az üvegházhoz, miközben ő kinyitotta a kis házat és egerekről panaszkodott. Aztán vizet hordtam a hordóból, mert a hosszú út után meg kellett öntözni a palántákat, ő pedig a térde miatt nem emelhetett vödröt.
A kerítés túloldalán Zója Iljinyicsna, a szomszédasszony integetett a kertészkesztyűjével. Ő mindenkiről többet tudott a Lnyivodban, mint az elnök.
– Vasárnap hatkor – mondta az anyósom a verandáról. – És pénteken hozd el az uborkáimat is, ott maradtak nálad az ablakpárkányon.
– Elhozom.
Otthon Sztasz a serpenyőből kanalazta a hajdinát. Timofej végre elaludt, ezért úgy mozogtunk a konyhában, mintha templomban lennénk.
Elmondtam neki, mi történt.
– Anya nem köteles rá vigyázni – mondta.
Óvatosan ejtette ki a mondatot, mintha vékony jégen lépkedne.
– Nem is mondom, hogy köteles. Azt mondom, hogy tudta, mire készülök, és hallgatott.
– De te sem kérdezted meg rendesen.
– Sztasz, most kit könnyebb megvédened?
Letette a villát. Megnyitotta a telefonján a daduskereső oldalát, és elém fordította.
– Nézd. Tapasztalt. Referenciákkal. Ráadásul a közelben lakik.
Az utat hazafelé végig az ilyen hirdetéseket olvastam.
Timofejnek szeptembertől volt helye az óvodában. Augusztusban lett volna hároméves. Vagyis három hónapot kellett megoldani.
Egy teljes napos dadus Kostromában harmincezer rubel körül kért havonta.
Az én fizetésem vezető cukrászként negyvenhatezer volt.
Tizenhatezer maradt volna.
Ennyiért álljak hajnali hatkor a sütő mellett, és közben egy idegen nő etesse a fiamat kásával?
– Akkor talán szeptemberig ne menj vissza dolgozni? – kérdezte halkan Sztasz. – A helyedet hároméves koráig elvileg tartják.
– Az én helyemet igen. Oleg Viktorovics viszont csak június elsejéig vár. Ha nem megyek, felveszi azt a lányt a főiskoláról, aki most nálunk gyakornok. Szeptemberben pedig visszakapom ugyan az állásomat, de már nem vezető cukrászként. És a jelzáloghitelt senki nem fizeti helyettünk. A támogatás tavaly télen elfogyott.
– Értem. De mit csináljak?
– Beszélek vele.
– Anyát nem tudod meggyőzni.
– Tudom. Ezért nem a lámpánál fogok vele vitatkozni. Leülünk rendesen.
Írtam neki:
„Nina Arkagyevna, kilencedikén üljünk le nyugodtan és beszéljük meg. Timofejjel jövök, viszek pitét.”
Egy perc múlva jött a válasz:
„Gyere. Csak káposztásat ne. És az uborkát se felejtsd el.”
Az uborkapalánták tizenkét műanyag pohárban sorakoztak az ablakpárkányomon.
A serpenyőt mostam, néztem őket, és arra gondoltam, hogy talán nem is kellene elvinnem.
Május kilencedikén füst ült a Lnyivod felett a grillezők miatt.
Timofej egy műanyag vödörrel száguldozott a veteményesek között, az anyósom pedig percenként felállt a padról.
– Timofej! Az hagyma! Ne taposd! Hányszor mondjam?
Timofej természetesen nem hallotta.
Két év és kilenc hónaposan ő leginkább saját magára és a szomszéd traktorjára figyelt.
Felvágtam az almás pitét, teát töltöttem a termoszból, és elővettem azt, amit egész héten próbáltam összerakni.
– Nina Arkagyevna, legyen így. Heti három nap Timofejjel dadus lesz. Kedden és csütörtökön pedig maga. Reggel héttől délután ötig. És én ugyanannyit fizetek magának erre a két napra, mint a dadusnak.
A csésze olyan erővel koppant az asztalon, hogy a tea kifröccsent.
– Te pénzt akarsz adni nekem az unokámért?
– Nem az unokájáért. Az idejéért. Maga mondta, hogy nem alkalmazott. Én pedig olyan megoldást próbálok találni, ahol mindenki tudja, mire vállalkozik.
– Mindenki tudja…
Lassan ismételte meg a szót.
– Tehát most felbérelsz engem?
– Nem. Megállapodást ajánlok.
– És ki fogja locsolni a kertemet? Júniustól itt lakom egész nyáron.
– Hétfő este kiviszem, csütörtökön pedig hazahozom.
– Még jobb. Akkor mostantól úgy viszel, mint egy csomagot.
A kerítés fölött megjelent Zója Iljinyicsna kalapja.
– Nina, minden rendben?
– Persze, Zója! – kiáltotta az anyósom. – A menyem most éppen bérbe akar venni nagymamának. Órabérben. Mindjárt kiírja a kerítésre: „Hatvanéves nagymama kerestetik, negyven év tapasztalattal.”
Zója visszahúzódott a ribizlibokrok mögé.
Az arcom égett.
– Nem bérbe akarom venni magát – mondtam csendesen. – Olyan megoldást keresek, ahol senki nem tartozik senkinek.
– Nekem amúgy sem tartozol semmivel.
Felállt, a kezével megtámaszkodott az asztalon.
– Te viszel, mert akarsz. Ha nem akarsz, ne vigyél. Én nem kényszerítettelek.
Ebben a pillanatban Timofej beleült a hagymába.
Pontosan középre.
Aztán hangosan nevetett.
Az anyósom felsikoltott, és odarohant. A harmadik lépésnél megbicsaklott a beteg lába, de így is lehajolt, kiemelte a gyereket a hagyma közül, megpuszilta a fejét, és közben valamit motyogott arról, hogy „kis malac”.
Néztem, ahogy a fiamat tartja.
És hirtelen már fogalmam sem volt, melyikünknek van igaza.
Aznap éjjel nem tudtam elaludni.
Sztasz kabátjában ültem az erkélyen, és újra meg újra végiggondoltam mindent.
Az anyósom végül is nem volt köteles rám vigyázni. Nem volt köteles az unokájával tölteni az egész nyarat. A törvény nem írta elő. Az élet sem.
Én döntöttem úgy, hogy visszamegyek dolgozni.
Én jelentettem be mindenkinek.
Talán tényleg úgy csináltam, mintha egy félmondatból szerződést lehetne kötni.
Elővettem a telefonomat, és írtam Oleg Viktorovicsnak:
„Oleg Viktorovics, sajnálom, de megváltoztak a körülmények.”
Néztem.
Kitöröltem.
Újra beírtam.
Megint kitöröltem.
Végül kikapcsoltam a telefont.
Hajnali kettőkor Sztasz kijött az erkélyre. Nem mondott semmit. Letett mellém egy bögre kamillateát, majd visszament aludni.
Mindig ezt csinálta, amikor nem tudta, mit mondjon.
Másnap felhívtam a harmadik dadust a listáról.
Aljona Szergejevna szombaton tízkor, percre pontosan érkezett.
Ötvennyolc éves volt, harminc évet dolgozott a Raduga óvodában, rövid ősz haja volt, és egy vászontáskában mesekönyveket hozott.
Timofej először a lábam mögé bújt.
Tíz perccel később már a térdén gurította a dömpert.
– Élénk gyerek – mondta az asszony a földön ülve. – Jó. Én az élénkeket szeretem. A túl csendesektől félek.
– És ha nem akar enni?
– Akkor nem éhes.
Megvonta a vállát.
– Ha éhes lesz, enni fog. Maga pedig ne aggódjon. Harminc csoportom volt. Mindegyik gyerek felnőtt.
Megállapodtunk.
Június elsején kezd.
Amikor bezártam mögötte az ajtót, kiszámoltam, mennyi marad a fizetésemből benzinre, élelmiszerre és a hitelre.
Nem sok.
De maradt.
Május utolsó csütörtökén felhívott az anyósom.
A hangja olyan vidám volt, mintha a kilencedike meg sem történt volna.
– Lida, pénteken korábban el tudsz jönni? Be kell mennem a körúti építőáruházba. Venni akarok pár dolgot. És van egy hírem is. Útközben elmondom.
A hír az építőáruház pénztáránál várt rám.
Egy összecsukható ágy.
Egy szúnyogháló.
És egy lila gyerekbicikli fehér kosárral.
– Ez kinek lesz? – kérdeztem, pedig már tudtam.
– Polinának.
Az anyósom kifizette, de nem nézett rám.
– Artjom egész nyárra idehozza. Hatodikán, a hajnali vonattal. Hat húszkor érkezik. Te kijössz értünk az állomásra, kiviszel minket, vasárnap pedig Artjomot visszaviszed a vonathoz. Csak hétvégére jön.
A bicikli nem fért be a csomagtartóba.
A parkolóban álltunk, a felemelt csomagtérajtó mögött, én pedig a kormányt fogtam, mintha attól félnék, hogy a bicikli egyszer csak magától elgurul.
– Tehát Polinát egész nyáron lehet fogadni. Timofejt pedig heti két napig nem?
– Polina kilencéves. Magának főz reggelit. Egyedül lefekszik. Még a kertben is segít. A te fiad viszont olyan, mint a higany. Láttad.
– Maga azt mondta, hogy a térde miatt nem bírja. Hogy a kora miatt nem tudja.
Leült a csomagtartó szélére.
Sokáig nézte a lila biciklit.
Aztán halkan megszólalt.
– A térdem tényleg fáj.
Felnézett.
– És félek, Lida.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyet hallottam tőle.
– Tavaly nyáron Polina eltűnt a tónál. Tíz percre. Talán még annyi sem volt. Én végigrohantam a parton, kiabáltam, kerestem. A lábam alig tartott. Ő meg a bokrok mögött békákat fogdosott. Nyolcéves volt, és úgy úszott, mint a hal. De azóta is álmodom róla.
Lenézett a kezére.
– Timofej viszont nem hallgat senkire. Én pedig nem tudok utána futni. Ha történik valami, nem bocsátanám meg magamnak.
– Akkor miért nem mondta ezt áprilisban?
Elhallgatott.
– Miért kellett azt mondania, hogy „nem erre szerződtem”?
– Mert ha azt mondom, hogy félek, azt gondolod, hogy megöregedtem.
Keserűen elmosolyodott.
– Sztasz is azt gondolná. És ha valaki öregnek számít, akkor már nem kell a nyaraló sem. Zója fiának is ez volt a véleménye. Tavaly azt mondta neki: „Anya, neked ez már sok, adjuk el.” Alig tudta megakadályozni.
Egy pillanatra meg akartam ölelni.
Azt akartam mondani: semmi baj, megoldjuk.
De ő már újra a régi hangján folytatta:
– Polinát viszont elhozni öt perc. Van autód, minek fizessünk taxit. Artjom amúgy is küld pénzt a gyógyszereimre. Nem úgy, mint egyesek.
– Az autó az enyém – mondtam.
Nem válaszolt.
A biciklit végül egy kötéllel rögzítettük a csomagtartóhoz. Az egész úton csilingelt a kátyúkban.
Az anyósom az ablakon bámult kifelé.
Csak a kapunál mondta:
– Sztasznak ne mondd el a tavat.
Nem állt szándékomban.
De Sztasz már tudta.
Ebből akkor jöttem rá, amikor egyetlen kérdést sem tett fel.
– Anya kérte, hogy ne mondjam el – ismerte be. – Hogy ne idegeskedj előre.
– Előre? Mi előtt?
Megvonta a vállát.
– Hát… előttük.
– Akiket majd az állomáson felveszek?
– Lida, csak egyszer menj ki értük.
Aztán eszébe jutott valami.
– Vagy add oda a kulcsot Vagyiknak. Beírod a biztosításba. Öt perc az alkalmazásban.
Nem válaszoltam.
Bementem a szobába, kihúztam a komód alsó fiókját, és elővettem az autó papírjait.
Az adásvételi szerződés az én nevemen volt.
Még az esküvőnk előtt vettem.
Én fizettem a hitelt, amikor még a Mira utcában béreltem szobát.
A biztosítás pedig korlátozott volt.
Egyetlen név szerepelt rajta.
Az enyém.
Nem azért vettem elő a papírokat, hogy veszekedjek.
Csak tudni akartam, pontosan mire mondhatok nemet.
Visszamentem a konyhába.
– Hívd ide pénteken este nyolcra Vagyikot. Anyádat is. A kocsi mellett fogunk beszélni. Mindannyian.
Sztasz elmosolyodott.
– Akkor beírod Vagyikot?
– Akkor beszélünk.
Június elsején hajnali ötkor keltem.
Hatkor már a sütő mellett álltam.
Hétkor Aljona Szergejevna becsöngetett.
Oleg Viktorovics pedig aznap egy új kötényt adott nekem, rajta a felirattal:
„Vezető cukrász”.
Az első adag eklerre sem szólt egy szót sem.
Június negyedikén munka után bementem egy fénymásolóba az egyik buszmegállónál.
Kinyomtattam egyetlen lapot.
Négyrét hajtottam.
Betettem a kesztyűtartóba, az elsősegélydoboz mellé.
Péntek este kilenc körül hárman álltak az autóm mellett.
Az anyósom bézs steppelt mellényt viselt, pedig meleg volt.
Sztasz egy szatyorban konzervdobozokat hozott a nyárra.
Vagyik pedig idegesen forgatta a telefonját.
– Nos? – kérdezte az anyósom köszönés helyett. – Holnap hatkor az állomáson?
– Nem.
Mindhárman rám néztek.
– Holnap nem megyek. Vasárnap sem. És többet nem én viszlek ki a nyaralóba.
Csend lett.
– Lida, de megbeszéltük…
– Azt beszéltük meg, hogy beszélünk.
– Akkor add a kulcsot Vagyiknak. Beírod a biztosításba, öt perc.
– Én óvatosan vezetek – szólalt meg gyorsan Vagyik. – Tizenkét éve van jogsim, soha nem volt balesetem.
– Vagyik, nem erről van szó.
A hangom nyugodt maradt.
– Nem írlak be a biztosításba. Ha így vezetsz, megbüntethetnek. Ha pedig történik valami, nem akarom, hogy te kerülj bajba.
Vagyik Sztaszra nézett.
Aztán zsebre tette a telefonját.
– Én… inkább hazamegyek.
– A pénz miatt? – kérdezte az anyósom. – Ennyi az egész? A dadusod miatt?
– Nem.
Kinyitottam a kesztyűtartót.
Elővettem a négyrét hajtott papírt.
Felé nyújtottam.
Nem vette el.
Így hát a motorháztetőre tettem.
– Ez a busz menetrendje. Hét negyvenkor indul az állomásról, elmegy a Lnyivod elágazásáig. Onnan két kilométer séta. Zója Iljinyicsna mondta, hogy ő egész életében így járt ki. Vasárnap négy tizenötkor indul vissza.
Az anyósom továbbra sem nyúlt hozzá.
Akkor levettem a kulcscsomóról a műanyag epret.
Pontosan oda tettem, a menetrend tetejére.
– Május kilencedikén maga azt mondta nekem: „Ha nem akarsz, ne vigyél. Én nem kényszerítettelek.”
Ránéztem.
– Meghallottam, Nina Arkagyevna.
Hosszú ideig egyikünk sem mozdult.
Végül felvette a papírt.
Még egyszer összehajtotta, gondosan, mint a villanyszámlákat, és betette a mellényzsebébe.
Az epret ott hagyta a motorháztetőn.
– Sztasz, gyere – mondta.
Elindult a szomszéd épület felé, kissé sántítva.
Sztasz sokáig nézett utána.
Aztán rám nézett.
– Te érted, mit tettél most?
– Igen.
– Hatvannegyedik évében van. Fáj a térde. Csomagokat cipel. Gyereket vigyáz.
– Tudom.
– Nem – mondta. – Nem érted.
Aztán elindult az anyja után.
Másnap reggel Artjom, Polina és Nina taxival mentek ki az állomásról.
Artjom fizette.
A nyár pedig így telt.
Szombatonként Sztasz reggel hét negyvenkor felszállt a buszra két táska élelmiszerrel.
Vasárnap este lebarnulva, fáradtan és többnyire hallgatva érkezett haza. Letette a szatyrokat, majd hosszú ideig állt a zuhany alatt.
Mi Timofejjel hétvégénként a parkba mentünk.
A rakpartra.
Hintáztunk.
Aztán megint a parkba.
Aljona Szergejevna pedig valódi főnyereménynek bizonyult.
Timofej „Aljának” hívta, és esténként lelkesen mesélte, hogyan etették a kacsákat a Volgánál.
Augusztus tizennegyedikén Timofej hároméves lett.
Nina nem jött el.
Sztaszon keresztül küldött neki egy nagy sárga dömpert és egy képeslapot.
A saját kézírásával ennyi állt rajta:
„Timofejnek Babától.”
Rólam egy szó sem.
Zója Iljinyicsna pedig – Sztasz szerint – már az egész Lnyivodnak elmesélte, milyen menye van Ninának.
Augusztus utolsó vasárnapján Sztasz egy vödör málnával érkezett haza.
– Anya küldi. Timofejnek.
Letette az asztalra.
Aztán hozzátette:
– Rólad azt mondta, neked ne adjak.
Megmostam a málnát.
Sztasz leült a hűtő melletti kis székre. Ugyanoda, ahol még májusban ült.
– Tudod… – mondta. – Egész nyáron ezen a buszon ültem. Majdnem két óra oda, aztán gyalog a főúttól. És útközben mindig azt gondoltam: igazad van.
Elhallgatott.
– Aztán anya kijön a kapuba, sántít, mosolyog, és arra gondolok: neki is igaza van.
A málnát egy szűrőbe öntöttem.
– És nem tudom, mit kezdjek ezzel.
Ránéztem.
– Elmondta a tavat?
– El.
Bólintott.
– Harminchat éve ismerem az anyámat, és fogalmam sem volt, hogy fél valamitől.
Timofej közben már két kézzel nyúlt a málnás tál felé.
A műanyag eper azóta is a kesztyűtartóban fekszik, az elsősegélydoboz mellett.
Mindig beleakad a kezem, amikor szalvétát keresek.
Kidobni valamiért nem tudom.
Nina egész nyáron egyszer sem hívott fel.
Timofej pedig néha elalvás előtt megkérdezi:
– Mikor megyünk Babához hagymát taposni?
Én pedig mindig ugyanazt felelem:
– Majd.
Ő pedig többnyire már a válasz végét sem hallja.
Mert néha nem az a kérdés, hogy kinek volt igaza, hanem az, hogy két ember mennyi szeretetet képes még megőrizni abból, amit egymásnak kimondatlanul is elrontottak.
