Huszonkét év házasság után elhagyott a szeretőjéért. Négy hónappal később két bőrönddel visszaállított, és megkérdezte, mit főztem vacsorára. Csakhogy amikor a szomszédom autójából kiszállt egy ismeretlen nő, a férjem arca halálfehérré vált…
Amikor azon a szombat délutánon megszólalt a csengő, éppen a frissen festett konyhaszekrények fogantyúit szereltem vissza. Kékek voltak. Mély, gyönyörű tengerkékek. Huszonkét évig vágytam erre a színre, de a férjem mindig azt mondta, hogy ízléstelen, és amíg ő él ebben a házban, szó sem lehet róla.
Most már nem élt itt.
Legalábbis én így tudtam.
A csengő újra megszólalt. Aztán harmadszor is, türelmetlenül, követelőzően.
Letettem a csavarhúzót, megtöröltem a kezemet, és az ajtóhoz indultam.
Amikor kinyitottam, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Gary állt előttem.
A férjem, aki négy hónappal korábban huszonkét év házasság után elhagyott egy másik nőért.
Két hatalmas bőrönd állt mellette, a vállán pedig ott lógott a golftáskája, amelyet az ötvenedik születésnapjára vettem neki. Azt a golftáskát három hónapig spóroltam össze, miközben ő később azt állította, hogy soha semmit nem tettem érte.
Most szélesen mosolygott.
– Debbie! Hát itt vagy! – kiáltotta, mintha csak a boltból érkezett volna haza. – Képzeld, Rachel kidobott. Úgyhogy visszaköltözöm!
Nem mozdultam.
Gary közben lehajolt az egyik bőröndért.
– Na, ne állj már ott úgy, mintha szellemet látnál! Segíts inkább ezekkel. Borzalmas napom volt.
– Várj egy pillanatot – mondtam halkan. – Te most azt mondtad, hogy visszaköltözöl?
– Persze. Hová máshová mennék?
Úgy nézett rám, mintha én kérdeztem volna valami ostobaságot.
– Rachel teljesen megőrült. Folyton ellenőrizgetett, kérdéseket tett fel, és tegnap este akkora jelenetet rendezett, hogy inkább eljöttem. Tudod, milyen vagyok. Nem bírom a drámát.
Majd megpróbált belépni mellettem.
Elálltam az útját.
– Gary, négy hónappal ezelőtt közölted velem, hogy már nem szeretsz.
– Jaj, Debbie, ne kezdjük elölről!
– Azt mondtad, hogy mellettem megfulladsz. Hogy Rachel megért téged. Hogy vele végre újra férfinak érzed magad.
– Mindenki mond olyasmit, amit később megbán.
– Azt is mondtad, hogy a házasságunk volt életed legnagyobb tévedése.
Erre már nem mosolygott olyan magabiztosan.
– Nézd, talán túlzásba estem. De most itt vagyok. Nem ez a lényeg?
Hosszan néztem a férfit, akinek huszonkét éven át mostam a ruháit, főztem a kedvenc ételeit, szerveztem a születésnapjait, és akinek még a beteg édesanyját is én ápoltam.
Négy hónappal korábban bármit megtettem volna azért, hogy újra itt álljon előttem.
Most azonban valami egészen mást éreztem.
Nem örömöt.
Nem megkönnyebbülést.
Hanem döbbenetet attól, milyen természetesnek tartja, hogy még mindig rendelkezhet az életem felett.
– Egyébként – folytatta, miközben benézett a vállam fölött – mit főztél vacsorára? Remélem, valami rendes ételt. Rachel folyton salátákkal etetett. Már teljesen elegem van belőlük.
Ekkor akaratlanul felnevettem.
Gary elégedetten elmosolyodott.
– Na látod! Tudtam, hogy nem fogsz örökké haragudni.
– Gary, te tényleg azt hiszed, hogy négy hónap után egyszerűen besétálhatsz, és megkérdezheted, mi lesz vacsorára?
– Debbie, huszonkét évig voltunk házasok!
– Érdekes. Amikor elmentél, ez a huszonkét év nem jelentett semmit.
– Mert akkor összezavarodtam!
– És most?
– Most már tudom, mit akarok.
– Nem, Gary. Most csak azt tudod, hogy Rachel nem akar téged.
Az arca megfeszült.
– Te mindig mindent kiforgatsz.
Ismerős mondat volt.
Huszonkét évig hallgattam.
Ha megbántott, túl érzékeny voltam. Ha elfelejtette a születésnapomat, túl nagy ügyet csináltam belőle. Ha későn ért haza, feleslegesen aggódtam. Ha megkérdeztem, mire költötte a pénzünket, ellenőrizni akartam.
Mindig én voltam a hibás.
Még akkor is, amikor ő csalt meg.
– Várj itt öt percet – mondtam végül.
Gary arca felderült.
– Tudtam, hogy meg fogsz enyhülni! Addig behozom a bőröndöket.
– Nem. A bőröndök maradnak kint.
Mielőtt válaszolhatott volna, becsuktam az ajtót.
A konyhába mentem, elővettem a telefonomat, és felhívtam Lindát, a szomszédomat.
– Linda, emlékszel, mit ígértél, ha Gary egyszer visszajön?
– Hogy melletted leszek, amikor elküldöd? – kérdezte.
– Igen.
– Csak nem ott van?
– A verandámon áll két bőrönddel, és azt akarja tudni, mit főztem vacsorára.
Linda néhány másodpercig hallgatott.
Aztán hangosan felnevetett.
– Ez a férfi tényleg nem normális!
– Azt mondja, a barátnője kidobta.
– A barátnője? Hogy hívják?
– Rachel.
Linda hirtelen elhallgatott.
– Debbie… milyen Rachel?
– Nem tudom. Sosem találkoztam vele. Miért?
– Mert a nővérem, Carol tegnap mesélt valamit. Az egyik barátnője szakított egy férfival, akiről kiderült, hogy végig hazudott neki. Azt állította, hogy két éve elvált, pedig még házas.
A szívem nagyot dobbant.
– És?
– A férfi Jamesnek nevezte magát.
Lassan leültem a konyhaszékre.
Gary teljes neve Gary James Miller volt.
– Linda…
– Ne mondj semmit. Felhívom Carolt, kérek egy fényképet. Addig ne engedd be!
Letette.
A telefonomat bámultam.
Valami azt súgta, hogy az a négy hónap, amelyről azt hittem, már minden fájdalmát ismerem, még tartogat számomra egy utolsó, kegyetlen meglepetést.
Közben Gary újra kopogott.
– Debbie! Ugye nem a semmiből készíted azt a vacsorát?
Kinyitottam az ajtót.
– Gary, szeretnék kérdezni valamit.
– Remek. Csak előbb hadd menjek be.
– Mit mondtál Rachelnek rólam?
A mosolya eltűnt.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, mit meséltél neki a feleségedről.
– Miért érdekel ez téged?
– Mert négy hónapja azt mondtad, ő mindent tud rólad. Kíváncsi vagyok, mennyit tudott belőlem.
Gary idegesen megvakarta a tarkóját.
– Azt mondtam, hogy nem működött a házasságunk.
– És azt is, hogy elváltunk?
– Debbie, ne kezdj el nyomozni!
– Válaszolj!
– Azt mondtam, hogy külön élünk.
Ekkor üzenet érkezett Lindától.
„Debbie, megnéztem a képet. Ő az. Gary az. Carol és Rachel most nálam vannak. Öt perc, és átmegyünk.”
Elolvastam egyszer.
Aztán még egyszer.
Gary figyelte az arcomat.
– Ki írt?
– Linda.
– Mit akar már megint az a pletykás nő?
– Azt hiszem, bemutatni valakit.
Gary szeme összeszűkült.
– Kit?
– Mindjárt meglátod.
A következő pillanatban megpróbálta felemelni a bőröndjét.
– Debbie, menjünk inkább be. Nem szeretem, ha a szomszédok beleszólnak a magánéletünkbe.
– Milyen különös. Amikor egy másik nőnek meséltél a magánéletünkről, ez egyáltalán nem zavart.
Öt perc múlva Linda autója megállt a ház előtt.
Három nő szállt ki.
Linda, a nővére, Carol, és egy sötét hajú, elegáns nő, aki láthatóan alig tudta visszatartani a könnyeit.
Gary meglátta őket.
A bőrönd fogantyúja kicsúszott a kezéből.
– A fenébe… – suttogta.
A sötét hajú nő egyenesen felénk indult.
– Szervusz, James!
Gary hátrált egy lépést.
– Rachel? Te… mit keresel itt?
– Én is pontosan ezt szeretném tudni! – csattant fel a nő. – Főleg azt, hogy mit keresel annak a nőnek a házában, akiről azt állítottad, hogy két éve elváltál tőle!
Ránéztem Rachelre.
– Én Debbie vagyok. Gary felesége. Huszonkét éve házasodtunk össze, és még mindig nem váltunk el.
Rachel arca elsápadt.
– De hát… ő azt mondta…
– Tudom. Hogy két éve elvált.
A nő lassan Gary felé fordult.
– Te aljas hazug!
Gary felemelte a kezét.
– Rachel, kérlek, nyugodj meg! El tudom magyarázni.
– Akkor magyarázd meg azt is, miért mondtad, hogy a feleséged eltiltott a tizenhét éves fiadtól!
Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok.
– A tizenhét éves fiunktól?
Rachel rám nézett.
– Igen. Azt állította, hogy van egy tizenhét éves fia, akit a volt felesége manipulál, és nem engedi találkozni vele.
Keserűen felnevettem.
– A fiunk, Michael, huszonnégy éves. Három éve saját lakásban él. Múlt vasárnap nálam ebédelt.
Rachel a szája elé kapta a kezét.
– Úristen…
De a legrosszabb még hátravolt.
– Azt is mondta – folytatta remegő hangon –, hogy az édesanyja súlyos beteg volt, te pedig nem voltál hajlandó segíteni neki. Hogy ő egyedül ápolta, miközben te a barátnőiddel szórakoztál.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le.
Gary édesanyja hat hónapon át kemoterápiára járt.
Minden csütörtökön én vittem kórházba. Én vártam vele az órákig tartó kezeléseken. Én mostam ki az ágyneműjét, amikor rosszul lett. Én főztem neki levest, amikor semmi mást nem bírt megenni.
Gary egyszer sem kísérte el.
Mindig dolgoznia kellett.
Most pedig megtudtam, hogy a szeretőjének azt mesélte, én hagytam magára a beteg anyját.
– Ezt mondtad rólam? – kérdeztem alig hallhatóan.
Gary lesütötte a szemét.
– Debbie, nem pontosan így…
– Hat hónapig én ápoltam az édesanyádat! – szakadt ki belőlem. – Hat hónapig! És te ezt mondtad rólam?
Rachel könnyei végigfolytak az arcán.
– Nekem azt mondta, hogy te kegyetlen vagy. Hogy egész életében csak kihasználtad.
Valami akkor végleg eltört bennem.
Nem a szívem.
Az már négy hónappal korábban összetört.
Hanem az utolsó illúzióm arról, hogy az a férfi, akit szerettem, legalább a közös múltunkat tiszteletben tartja.
– Rachel – kérdeztem halkan –, mikor kezdődött a kapcsolatotok?
A nő megtörölte a szemét.
– Március elején. Március nyolcadikán mondta először, hogy szeret.
A világ egy pillanatra elcsendesedett körülöttem.
Március nyolcadika.
A huszonkettedik házassági évfordulónk.
Aznap este két személyre terítettem.
Megfőztem Gary kedvenc citromos csirkéjét. Elővettem a legszebb poharainkat, gyertyát gyújtottam, és vártam.
Gary azt mondta, üzleti vacsorára megy.
Éjfél után érkezett haza.
Amikor megkérdeztem, milyen volt az este, csak annyit felelt:
– Fárasztó. Ne kérdezősködj már!
Én pedig még bocsánatot is kértem, amiért zavartam.
Most megtudtam, hogy azon az estén egy másik nőnek vallott szerelmet.
– Gary – mondtam csendesen –, emlékszel arra az estére?
Nem nézett rám.
– Debbie, kérlek…
– Én emlékszem. A vacsorádat félretettem a hűtőbe. Másnap reggel még meg is melegítettem neked.
Rachel felzokogott.
Gary azonban még mindig nem értette, hogy vége.
– Nézd, Debbie, hibáztam! De most már mindent tudsz. Kezdhetjük tiszta lappal.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Tiszta lappal?
– Igen! Rachel kidobott, és rájöttem, hogy te vagy az igazi. Huszonkét év nem múlhat el nyomtalanul.
– Mondd csak, Gary, ha Rachel nem dobott volna ki, most itt állnál?
Nem válaszolt.
– Ha még mindig lenne hol aludnod, eszedbe jutottam volna?
Csend.
– Ha lenne, aki megfőzi a vacsorádat, kimos rád, és fizeti a számláidat, visszajöttél volna?
Gary arca elvörösödött.
– Most már elég! Nem fogok itt állni, és hagyni, hogy három nő megalázzon!
Linda nyugodtan megszólalt:
– Négyen vagyunk, Gary.
Carol elfojtott egy nevetést.
Én azonban nem nevettem.
– Tudod, mi a legszomorúbb? – kérdeztem. – Hogy amikor megláttalak az ajtóban, egy pillanatra még mindig azt a férfit kerestem benned, akibe huszonkét éve beleszerettem.
Gary arca meglágyult.
Talán azt hitte, most végre megtörtem.
– Debbie…
– De az a férfi már nincs itt. Talán soha nem is létezett úgy, ahogy én hittem.
Gary ekkor dühösen megragadta a bőröndjét.
– Elegem van ebből! Bemegyek a saját házamba!
Elé álltam.
– Nem mész sehova.
– Ez az én házam is!
– Nem, Gary. Már nem.
Megdermedt.
– Miről beszélsz?
– Emlékszel, amikor elmentél, és azt mondtad, hogy nem akarsz semmit a régi életedből, csak pénzt, hogy újrakezdhesd?
– Igen, de…
– Emlékszel, hogy megállapodtunk a házban lévő tulajdonrészed kifizetéséről?
– Persze, de annak semmi köze ehhez!
– Nagyon is van.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam az ügyvédemtől kapott dokumentumot, és felé fordítottam a képernyőt.
– A tulajdonjog átruházása múlt hónapban lezárult. Megkaptad a pénzedet. Aláírtad az iratokat. A ház most már teljes egészében az enyém.
Gary döbbenten bámult rám.
– De hát… én nem gondoltam, hogy ez végleges!
– Azt sem gondoltad, hogy a házasságunk végleges kötelezettséget jelent.
– Debbie, ezt nem teheted velem!
– Nem én tettem, Gary. Te döntöttél így.
Ekkor észrevette az új zárat az ajtón.
– Lecseréltetted?
– Igen.
– Az én kulcsom már nem működik?
– Nem.
– És ezt miért nem mondtad el nekem?
Elmosolyodtam.
– Mert nem szoktam beszámolni az otthonom változásairól olyan embereknek, akik négy hónapja nem laknak itt.
Gary arcán először jelent meg valódi félelem.
Nem attól félt, hogy elveszít engem.
Hanem attól, hogy elveszíti a kényelmét.
– Debbie, kérlek! – mondta most már egészen más hangon. – Legalább egy éjszakára hadd maradjak. Holnap keresek szállást.
Néztem őt.
Ezt az embert, aki négy hónappal korábban a konyhaasztalunknál ülve azt mondta nekem:
„Ne sírj már, Debbie! Nem halt meg senki. Egyszerűen csak más életet akarok.”
Akkor könyörögtem neki.
Azt mondtam, próbáljuk megmenteni a házasságunkat.
Ő pedig kinevetett.
Most ugyanaz a férfi állt előttem, és egyetlen éjszakáért könyörgött.
– Gary – mondtam halkan –, amikor elmentél, három hétig alig tudtam enni. Minden este azt vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom. Minden autóhangra az ablakhoz rohantam, mert azt hittem, hazajöttél.
Lesütötte a szemét.
– Tudom, Debbie…
– Nem. Nem tudod. Mert ha tudnád, nem állnál itt, és nem kérdeznéd, mi lesz vacsorára.
Egy pillanatra elhallgattam.
– De tudod, mit? Valamit mégis köszönök neked.
Meglepődve nézett rám.
– Mit?
– Hogy elmentél.
– Tessék?
– Mert ha nem mész el, talán soha nem jövök rá, milyen régóta nem vagyok boldog.
Gary arca megfeszült.
– Te most azt akarod mondani, hogy nélkülem jobb neked?
– Pontosan ezt.
A szavak kimondása után különös nyugalom töltött el.
Nem azért, mert bosszút álltam.
Hanem mert végre igazat mondtam.
Rachel ekkor odalépett hozzám.
– Debbie, nagyon sajnálom. Ha tudtam volna, hogy még házas, soha nem kezdtem volna vele.
Megfogtam a kezét.
– Rachel, te is hittél neki. Ahogy én is.
A nő könnyes szemmel bólintott.
– Tudod, mi a legrosszabb? Hogy tegnap este, amikor elküldtem, még azt mondta, nélkülem tönkremegy az élete.
– Nekem négy hónapja ugyanezt mondta – feleltem. – Csak akkor éppen azt állította, hogy mellettem megy tönkre.
Linda a fejét csóválta.
Gary pedig úgy állt közöttünk, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami szégyenletes dolgon.
– Szóval most mindenki ellenem fordult? – kérdezte keserűen.
– Nem, Gary – válaszoltam. – Csak végre mindenki ismeri az igazságot.
A garázs felé mutattam.
– A többi holmid két dobozban van. Elviheted őket.
– Mindent összepakoltál?
– Mindent, ami a tiéd.
Gary néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Aztán felvette a bőröndjeit, és elindult a garázs felé.
Amikor az első dobozt kivitte az autóhoz, észrevettem, hogy a tetején ott van a régi, bekeretezett esküvői fényképünk.
Megállt, és rám nézett.
– Ezt is kidobod?
– Nem dobtam ki. A tiéd lehet.
– Neked már semmit sem jelent?
Hosszan néztem a képet.
A fiatal nő a fényképen ragyogó szemmel mosolygott. Hitt a szerelemben, a hűségben, az örökké tartó ígéretekben.
Szerettem volna megölelni azt a lányt.
És elmondani neki, hogy egy nap majd nagyon fog fájni minden.
De túl fogja élni.
– Jelentett – feleltem. – Nagyon sokat. De már nem akarok egy fényképen élni, miközben az igazi életem elmegy mellettem.
Gary nem szólt többet.
A dobozt betette a csomagtartóba.
A golftáskája azonban nem fért el.
Bosszúsan kivette, átrendezte a csomagokat, aztán újra próbálkozott.
Régen ilyenkor azonnal odamentem volna segíteni.
Most nem mozdultam.
Amikor végre minden befért, még egyszer felém fordult.
– Debbie, ezt egyszer még meg fogod bánni.
A régi énem talán megijedt volna ettől a mondattól.
Most csak annyit feleltem:
– Huszonkét évig attól féltem, hogy elveszítelek. Többé nem akarok félelemből élni.
Gary beszállt az autójába, és elhajtott.
Ezúttal nem rohantam utána.
Nem sírtam a kocsifelhajtón.
Nem könyörögtem.
Egyszerűen becsuktam az ajtót.
A saját ajtómat.
A saját házamban.
Aznap este Linda visszajött egy nagy szatyorral.
Sajtot, kekszet, szőlőt, alkoholmentes pezsgőt és egy apró, rózsaszín tortát hozott.
– Mit ünneplünk? – kérdeztem nevetve.
– Azt, hogy végre visszakaptad a verandádat!
Leültünk a kék konyhaszekrények alá, és tortát ettünk vacsorára.
Gary mindig utálta, ha édességet ettünk rendes étel helyett.
Most senki nem szólt ránk.
Linda éppen egy történetet mesélt, amikor hirtelen sírni kezdtem.
Letette a villáját.
– Debbie, mi történt?
Megráztam a fejem.
– Semmi rossz. Csak most jutott eszembe, hogy huszonkét év után először nem kell azon gondolkodnom, vajon Gary elégedett lenne-e a vacsorával.
Linda megfogta a kezem.
– És te elégedett vagy?
Körbenéztem a konyhában.
A kék szekrényeken.
A friss virágokon az ablakban.
A kis tortán az asztalon.
A házon, amelyet hónapokkal korábban még üresnek és idegennek éreztem.
– Igen – suttogtam. – Azt hiszem, most először igazán az vagyok.
Másnap reggel a fiam, Michael telefonált.
– Anya, apa felhívott tegnap este.
Összeszorult a gyomrom.
– Mit mondott?
– Hogy kidobtad, megaláztad, és már egyáltalán nem vagy az a nő, akit feleségül vett.
Keserűen elmosolyodtam.
– Lehet, hogy igaza van.
Michael néhány pillanatig hallgatott.
– Anya, tudod, mit válaszoltam neki?
– Mit?
– Hogy én viszont végre újra látom azt az anyát, akire gyerekkoromból emlékszem.
A torkom elszorult.
– Hogy érted?
– Emlékszel, amikor kicsi voltam, mindig énekeltél főzés közben? Aztán apa folyton rád szólt, hogy hagyd abba, mert idegesíti. Egy idő után már soha nem énekeltél.
A szememből könnyek csordultak ki.
– Emlékszem, kicsim.
– Linda tegnap küldött egy képet rólad. Nevetsz rajta, tortát eszel, és olyan boldognak tűnsz, amilyennek évek óta nem láttalak.
Nem tudtam megszólalni.
– Anya, büszke vagyok rád.
Amikor letettük a telefont, hosszú ideig ültem az ablak mellett.
Azt hittem, a történet itt véget ér.
De három nappal később egy különös boríték érkezett.
Nem volt rajta feladó.
Odabent egy régi fénykép lapult rólam.
Huszonöt éves voltam rajta, még Garyvel való megismerkedésem előtt. Egy tengerparton álltam, szélfútta hajjal, nevetve, mezítláb.
A kép hátoldalán egy mondat állt, amelyet annak idején én írtam oda:
„Egyszer saját vállalkozásom lesz, bejárom a világot, és soha nem hagyom, hogy bárki elvegye a szabadságomat.”
A fényképet az édesanyám küldte.
Mellé egy rövid levelet tett.
„Kislányom, amikor férjhez mentél, ezt a képet nekem adtad, mert azt mondtad, már nincs szükséged a régi álmaidra. Én megtartottam, mert tudtam, hogy egyszer még visszakéred őket. Most eljött az ideje. Szeretettel: Anya.”
A könnyeim ráhullottak a papírra.
Huszonkét éven át azt hittem, a legnagyobb veszteség az lenne, ha Gary elhagyna.
Most értettem meg, hogy sokkal nagyobb veszteség volt, amikor én hagytam el saját magamat.
Aznap délután elővettem a megtakarításaimról szóló kimutatást, és utánanéztem, hogyan indíthatnék egy kis könyvelőirodát a tanfolyam elvégzése után.
Aztán lefoglaltam egy tavaszi tengerparti utazást.
Egyetlen személyre.
Amikor a foglalás visszaigazolása megérkezett, ösztönösen arra gondoltam, vajon Gary mit szólna hozzá.
Aztán hangosan felnevettem.
Már nem kellett megkérdeznem.
Aznap este, miközben a konyhában teát készítettem, megszólalt a telefonom.
Gary neve jelent meg a kijelzőn.
Egy pillanatig néztem.
Aztán lenémítottam, és letettem a pultra.
Nem haragból.
Nem bosszúból.
Egyszerűen azért, mert már nem volt semmi, amit hallanom kellett volna tőle.
Kinyitottam az ablakot.
A hűvös esti levegő beáramlott a konyhába, megmozdította a függönyt, és magával hozta a kertben nyíló virágok illatát.
Halkan énekelni kezdtem.
Először bizonytalanul.
Aztán egyre bátrabban.
Senki nem szólt rám, hogy túl hangos vagyok.
Senki nem kérdezte, mikor lesz kész a vacsora.
Senki nem mondta, hogy nevetségesek az álmaim.
És abban a pillanatban megértettem, hogy Gary nem azért tért vissza, mert újra megszeretett.
Azért jött vissza, mert azt hitte, a nő, akit négy hónappal korábban összetört, még mindig ugyanott vár rá.
Csakhogy tévedett.
Az a nő már nem létezett.
A helyén valaki más állt.
Valaki, aki végre tudta, mennyit ér.
Mert Gary huszonkét év után azt hitte, hogy csak a feleségét hagyta el, pedig valójában egy olyan nőt szabadított fel, aki többé soha nem engedi, hogy bárki más döntse el helyette, mennyit ér az élete.
