– Elsejétől külön kasszán leszünk – mondta Valera, és letett elém egy füzetet a konyhaasztalra. – Anyám mindent leírt.
Kockás iskolai füzet volt, a borítóján egy rózsaszín masnis kiscicával. Zója Fjodorovna ilyenekbe írta a villanyóra állását, a kocsonya receptjét, meg azt, hogy kinek mikor van a névnapja. Most a házasságunk következő hónapját írta bele. Olyan erősen nyomta a tollat, hogy a következő lapon is ki lehetett tapintani a betűket.
„Rezsi fele-fele. Ennivalót mindenki magának vesz. A fizetését mindenki megtartja.”
Egy ügyfelem nadrágja feküdt előttem az asztalon. Reggelre kellett felhajtanom. A szabókrétát még mindig a kezemben tartottam.
– Melyik elsejétől?
– A jövő hétitől.
– És velem mikor akartad ezt megbeszélni?
Valera leült a sámlira. A kabátját sem vette le.
– Mit kell ezen megbeszélni? Havonta tízezret küldesz Okszanának. Az én pénzemből is. Anyám szerint ennek ideje véget vetni.
Ötvennégy éves voltam, huszonkét éve a felesége. Én egy ruhajavító műhelyben dolgoztam a pályaudvar melletti bevásárlóközpontban, ő villanyszerelőként a vízmű szivattyútelepén. A fizetésünk az én számlámra érkezett, mert én tartottam fejben, mikor kell befizetni a villanyt, és mennyit kell félretenni a következő hónapra. Ennyi éven át egyszer sem kérdezte, melyikünk pénzéből vettem vacsorát.
Okszana az első házasságomból született. Harminchárom évesen egyedül nevelte a hatéves Timosát, aki úgy nőtte ki a cipőit, mintha minden reggel nagyobb lábbal ébredne.
Valera tizenegy éves kora óta ismerte a lányomat. Ő tanította meg biciklizni. Egy vasárnap délután három órán át futott mellette az udvaron, egyik kezével a nyerget fogta, a másikkal a derekát. Amikor Okszana végre egyedül fordult be a ház sarkánál, Valera olyan büszkén nézett rám, hogy még most is pontosan látom az arcát.
Arról is tudott, hogy segítek neki az óvodai költségekben. Egészen addig egyetlen rossz szava sem volt miatta.
– Te kilencvenezernél is többet keresel – mondtam. – Én jó hónapban negyvenhatezret. Neked négyezer-ötszáz rubel egészen mást jelent, mint nekem.
– A számla kilencezer. A fele négyezer-ötszáz.
– És főzni kire fogok?
– Magadra. Majd én gondoskodom magamról.
Kitépte a lapot, és a kagylós mágnessel a hűtőre csapta. A füzetet az ablakpárkányra dobta. Csak akkor vettem észre, milyen erősen szorítom a krétát, amikor szétmorzsolódott az ujjaim között. Fehér por hullott az idegen nadrág szárára.
Két évvel korábban én intéztem Zója Fjodorovnának egy társkártyát a számlámhoz. Nyolcvanegy éves volt, a város másik végén lakott, és előfordult, hogy elfogyott a gyógyszere, mire eljutottunk hozzá. A kártyát többnyire a patikában és a pékségben használta. Tavasszal Valera kikapcsolta a vásárlási értesítéseket a telefonomon, mert az folyton csipogott a műhelyben, még akkor is, amikor tele volt a szám gombostűvel.
Aznap este eldöntöttem, hogy a kártyához egyelőre nem nyúlok. Zója Fjodorovnának másnap is szüksége lehetett kenyérre vagy gyógyszerre.
Kedden munka után mégis elvillamosoztam hozzá. Az utolsó emeleten lakott, lift nélkül. Mire felértem, annyira kifulladtam, hogy volt időm végiggondolni, hogyan kérdezzek rá a füzetre anélkül, hogy az első percben összevesszünk.
– Maga javasolta a külön kasszát?
– Tanácsot adtam a fiamnak – mondta, és elém tett egy csésze teát. – Nekem ugyan semmire sincs szükségem. Én már leéltem az életemet.
– Azt javasolta neki, hogy úgy éljünk, mint két albérlő?
– Azt, hogy ne hordd a pénzét annak az idegen lánynak. Valera elmondta, mennyit utalsz neki, meg hogy az óvodába is te fizetsz be.
– Okszana a lányom.
– Neked. És neki?
A csésze fülén tartottam az ujjam. Ha lehunyom a szemem, ma is hallom, hogyan kiabált Okszana az udvaron, amikor először tekert végig egyedül a járdán. „Nézd, Valera! Már elengedhetsz!” Vajon ő is emlékezett még rá?
Zója Fjodorovna közelebb tolta hozzám a lekvárt.
– Én mindkettőtöknek jót akarok, Larissza. Nézd meg, nekem mi kell. Egy kis kása, egy pohár kefir. Húst már régóta nem eszem.
A teát otthagytam. Az esernyőmet is, az előszobában. Mire észrevettem, hogy nincs nálam, már a villamosmegállóban álltam, és inkább hagytam, hogy elázzak.
Valera fizetésnapján először maradt néma a telefonom. Este érkezett tőle négyezer-ötszáz rubel. A közleménybe ennyit írt: „Rezsi.”
Szombaton üres táskával ment az anyjához, és telivel jött haza.
Két hét alatt a hűtőben is kialakult a rend. Valeráé lett a felső polc, rajta a mirelit pelmenyi, az akciós felvágott és egy repedt fedelű műanyag doboz. A doboz szombatonként üresen ment el, és fasírttal tele került vissza. Néha még bepárásodott a fedele, olyan meleg volt benne az étel.
A munkaruháját továbbra is az én szennyeskosaramba dobta. Kimostam, kiteregettem, és amikor leszakadt a zsebgombja, visszavarrtam. Észre sem vette. Én is csak akkor gondoltam bele, amikor a konyhaasztalnál ülve már elharaptam a cérnát.
Vasárnap borscsot főztem. Megszokásból a nagy fazékban, hogy egész hétre elég legyen. Valera a marhahúsleves illatára jött ki a konyhába. Felemelte a fedőt, és már nyúlt is a merőkanálért.
– Ezt magamnak főztem – mondtam.
– Jó. Mennyivel tartozom?
Azt hittem, tréfál. Már szedett is magának. Megmelegített mellé két fasírtot, leült, aztán megcsörrent a telefonom a kötényzsebemben. Száznegyven rubel. A közleményben egyetlen szó állt: „Borscs.”
– És az a két óra, amíg mellette álltam? – kérdeztem.
– Magadnak úgyis megfőzted volna. Neked ez semmiség. Ahogy a varrás is. Ülsz, húzogatod a cérnát. Arra megy el az a pár kopejka.
Ránéztem a télikabátjára az előszobafogason. Előző télen két este bontottam és varrtam újra a bélését, mert mindig azt mondta, hogy nincs még egy kabát, amiben olyan jól tudna mozogni munka közben. A levesébe most kenyeret mártogatott, és fel sem nézett.
Aznap este leültem számolni. Ha a keresetünkhöz igazítjuk a közös kiadásokat, neki nagyjából kétharmad jut, nekem egyharmad. A saját részem befizetése után magam döntenék arról, mennyit adok Okszanának. A mosóport és az anyjához vezető utak benzinköltségét is felírtam. Azt reméltem, ha ott lesz előtte minden tétel, végre beszélgetni kezdünk.
Valera sokáig nézte a lapot.
– Ezt honnan vetted?
– Kiszámoltam.
– Anyám szerint a fele-fele az igazságos.
– Nekem ugyanaz a négyezer-ötszáz kétszer akkora részt visz el a fizetésemből.
– Akkor vállalj több varrást. Ki akadályoz meg benne?
Azzal rátette a teásbögréjét a papírra. Amikor felemelte, az „összesen” szót már alig lehetett kiolvasni a barna karika alatt.
– Szólj anyádnak, hogy a társkártyát mostantól csak a patikában használja – mondtam, miközben felitattam a teát. – A többit fizesse a nyugdíjából.
– Egy nyolcvanegy éves asszonytól sajnálod a gyógyszert?
– A gyógyszerét továbbra is fizetem.
– Majd megmondom neki.
Fogta a kocsikulcsot, és kiment. A konyhaablakból láttam, ahogy beül a volán mögé, felkapcsolja a lámpát, és mindkét kezét a kormányra teszi. A motort be sem indította. A lámpa egy idő után kialudt, ő még mindig ott ült. Húsz percig álltam az ablaknál. Kétszer is elindultam az ajtó felé, aztán visszafordultam.
Amikor feljött, leült az előszobában, és lehúzta az egyik cipőjét. A másik a lábán maradt.
– Minden este felhív – mondta a lábtörlőt nézve. – Azt mondja, papucs vagyok. Hogy azt csinálsz velem, amit akarsz. Ötvennyolc éves vagyok, Lara, és még mindig azon kapom magam, hogy neki akarok bizonyítani.
Vártam.
– Egyedül nevelt fel. Dupla műszakot vállalt az iskolai menzán. Én a tálaló mögött írtam a leckét, ő meg szalvétába csomagolt nekem egy fasírtot, hogy a konyhafőnök meg ne lássa.
Megrándult a hangja. A vállára akartam tenni a kezem, de felállt, és bement a fürdőszobába. Megeresztette a vizet. Én kint maradtam az előszobában, a cipőjével a kezemben.
Még egy hónapig éltünk így. Aztán egy keddi ruhapróba közepén felhívott Okszana. Először azt hittem, Timosával történt valami. Úgy sírt, hogy alig értettem a szavait.
– Zója Fjodorovna felhívott. Azt mondta, mások pénzén élek. Hogy az utolsót is kihúzod Valerából miattam.
– Honnan tudja a számodat?
– Nem tudom, anya. Kérlek, többet ne küldj pénzt. Megoldom.
A háttérben Timosa a dinoszauruszos zokniját kereste. Mondani akartam Okszanának, hogy ne tegye le. Hogy attól még az anyja vagyok, hogy harminchárom éves. Mire megszólaltam volna, bontotta a hívást. Visszamentem a próbafülkébe, és az első gombostűt a saját ujjamba szúrtam.
Hazafelé a villamoson megnyitottam a banki alkalmazást. Ki akartam számolni, mennyit utaltam a lányomnak tavasz óta. Közben ráböktem a társkártyára, amelynek a költéseit hónapok óta nem néztem.
Patika. Pékség. Megint patika.
Aztán megláttam egy másik sort. „Húspavilon, központi piac.” Háromezer-ötszáz rubel. A következő szombaton ugyanott szinte ugyanannyi. Visszagörgettem. Hét szombat egymás után, attól a héttől kezdve, amikor Valera kitette a szabályokat a hűtőre. Az előző két évben egyetlen ilyen vásárlás sem volt.
Otthon elővettem a cicás füzetet, és az utolsó üres lapra felírtam mind a hét dátumot. Huszonnégyezer-ötszáz rubel. Több, mint a havi keresetem fele.
Éjszaka próbáltam más magyarázatot találni. Talán a szomszédasszonynak vásárolt. Talán a fasírtot mégis a nyugdíjából fizette. A konyhában kinyitottam a hűtőt. A felső polcon ott állt a repedt fedelű doboz, az alján két megmaradt fasírttal. Addig néztem őket, amíg a hűtő sípolni kezdett.
Reggel kinyomtattam a kivonatot, és elvittem Zója Fjodorovnához.
– Szombatonként kijár a piacra?
– Ki. Talán tilos?
– Húsért?
– Miféle húsért? Hiszen mondtam, hogy nem eszem.
Elé tettem a papírt. Feltette a szemüvegét, egy darabig nézte a sorokat, majd levette.
– Valerocskának veszem. A fiamnak. Nálad egész héten mirelit tésztán él.
– Az én kártyámmal fizet érte.
– Ő mondta, hogy azzal fizessek. Azt mondta, úgysem veszed észre, mert ki vannak kapcsolva az értesítések.
Az asztalon álló cukortartót áttette a másik oldalra, aztán vissza. Én meg arra gondoltam, milyen nyugodtan evett Valera a levesemből, miközben elmagyarázta, mennyit ér az időm.
Este még a kabátja is rajta volt, amikor megkérdeztem tőle:
– Te mondtad anyádnak, hogy az én kártyámmal vegye a húst?
– Én. Te meg havonta tízezret küldesz Okszanának. Anyámtól meg sajnálsz pár fasírtot?
– Az Okszanának küldött pénzről tudtál. Te még azt is megmondtad anyádnak, hogy az övéről nem fogok tudni.
– Holnap beszélek vele.
– Péntekig van időd szólni neki. Szombaton már nem fog működni a kártya.
– Úgysem tiltod le.
Péntek este fél tizenkettőkor Valera a tévé előtt szundikált. Az anyját még mindig nem hívta fel. A konyhában a telefonom fénye világította meg az asztalt, amikor beírtam a megerősítő kódot. Egyetlen üzenet jelent meg a képernyőn: „A kártyát letiltottuk.”
Szombaton kilenc előtt Valera éppen a cipőjét fűzte, amikor megcsörrent a telefonja. Kihangosította. A piac zsivaja úgy betöltötte az előszobát, mintha nyitva lett volna a bejárati ajtó.
– Valerocska, nem fogadja el a kártyát! Kétszer is odaérintettem. Már becsomagolták a húst. Mögöttem meg azt kérdezik, meddig tart még!
A férjem felnézett rám.
– Ott áll a pultnál, mindenki előtt!
– Két napod volt, hogy szólj neki.
Odaadtam neki a kivonatot. Végigolvasta a tételeket. Megfordította a lapot, aztán vissza, mintha a hátoldalon volna valami, amit még mondhatna.
– Anya, add vissza a húst – szólt végül a telefonba. – Megyek, és kifizetem.
Az egyik cipőfűzője kibomolva maradt. A csapkodását egészen a földszintig hallottam.
Egy óra múlva Zója Fjodorovna engem hívott.
– Harminc éve járok ahhoz a pulthoz, Larissza. Név szerint ismer minden eladó. Ma úgy álltam ott, hogy azt se tudtam, hova nézzek. A saját férjedtől sajnáltad az ételt?
– Maga írta le, Zója Fjodorovna. Ennivalót mindenki magának vesz.
Letette. Ott ültem a kihűlt teám mellett, és újra hallottam a hangját, ahogy a piacon azt mondja, már becsomagolták a húst. Elképzeltem, ahogy ott áll a kártyával a kezében. Egyenesen a szemébe tudtam volna mondani előző este. Ezt akkor is tudtam, amikor a telefonomat kijelzővel lefelé az asztalra tettem.
Valera este letette elém a piaci blokkot. Háromezer-nyolcszáz rubel.
– Drága lett a hús – mondta a papírt nézve.
Egy hónappal később, az előleg napján felvetette, hogy legyen újra közös kasszánk. Az anyja kártyáját pedig használjuk csak gyógyszerre. Úgy beszélt róla, mintha elég volna visszatenni mindent a régi helyére a hűtőben.
– Várj, felírom – mondtam.
Ugyanezt mondtam neki azon az estén is, amikor elém tette a füzetet. Most meg sem mozdultam az asztalnál.
– Maradjon, ahogy anyád leírta, Valera.
Azóta hetente háromszor visz ennivalót az anyjának, és éjszakai műszakokat vállal. A minap a konyhában egy patikai blokk fölé görnyedve találtam. Amikor meglátott, megfordította a papírt.
– A gyógyszerei is elég sokba kerülnek – mondta. – Ezt eddig nem tudtam.
A múlt héten ötezer rubelt kért kölcsön az előlegig. Átutaltam neki. Vasárnap az anyjánál ebédelt. A felső polc üresen maradt.
Okszana az utolsó utalásomat még aznap visszaküldte. Hetente egyszer telefonál. Van, hogy Timosa a háttérből bekiabál, hogy kiesett egy foga, vagy hogy megtalálta a dinoszauruszos zoknit. Olyankor közelebb szorítom a telefont a fülemhez. Okszana néha odahívja, néha elköszön, mielőtt megkérhetném rá. Azt máig nem tudom, kitől kapta meg Zója Fjodorovna a számát.
Nemrég összefutottam az anyósommal a villamosmegállóban. A menetrendet nézte, amikor megszólalt.
– A szemembe is mondhattad volna. Magam tettem volna le eléd azt a kártyát.
Mire válaszoltam volna, beállt a villamos. Ő az első ajtón szállt fel, én a hátsón.
Ma este a kis fazékban főztem borscsot. Míg rotyogott, levettem a cicás füzetet az ablakpárkányról. A hét szombati vásárlás alatt Valera kézírásával ott állt: „Kölcsönkértem Larisszától ötezer rubelt az előlegig.” Még alá is írta.
Huszonkét év után ez volt az első alkalom, hogy Valera saját kezűleg leírta, mivel tartozik nekem, és éppen az fért el egyetlen sorban, amit a legkönnyebb volt visszaadni.
