Maximot éjszaka, mélyen az álmaiban, hívta fel Tatjana, a szomszédja.
Hangja remegett, tele volt aggodalommal, miközben elmondta, hogy furcsa zajokat hallott a lakásából, amelyek arra utaltak, hogy valaki betört hozzá.
Elmondta, hogy hallotta, amint a lakása ajtaja váratlanul bezáródott, és bár először azt hitte, hogy csak képzelődik, most már biztos volt benne, hogy valami nincs rendben.
Megkérdezte, hogy hívjon-e rendőrséget.
Maxim összezavarodva és még álmosan próbált felfogni valamit az egészből. A szomszédja szavai homályosan jutottak el hozzá, miközben igyekezett kiugrani az ágyból.
Sonja, a felesége mélyen aludt, és nem mozdult, miközben Maxim halkan, gyorsan felkapta a kabátját. Túl késő volt már, hogy ilyen megrázó dolog történjen, de Maxim érezte, hogy nem halogathatja tovább a cselekvést.
Tatjana azt is elmondta, hogy nem biztos abban, hogy valóban betörésről van szó, vagy esetleg olyan rokonai érkeztek, akiknek kulcsuk van a lakásához.
Aggódott, hogy valaki feltörte az ajtót, hogy bejusson a lakásba, ami üresen állt. Maxim biztosította őt, hogy ő azonnal értesíti a rendőrséget, de valami mégis azt súgta neki, hogy talán nem teljesen ez történt.
Miután elhagyta a házat, egyre inkább arra gondolt, hogy nem volt igazán semmi, ami egy betörést jelezett volna. Talán csak félreértésről volt szó, de valami nem hagyta nyugodni.
Amikor megérkezett a lakása közelébe, már látta a rendőrautó kék villogó fényét, amely a sötétségen átvágott. Tatjana idegesen állt az ajtó előtt, és várta őt, a szemei tágra nyíltak a feszültségtől.
„Találtak valamit?” – kérdezte Maxim, amikor meglátta a rendőrség fényét.
„Még nem,” válaszolta egy idősebb rendőr komor arccal. „De úgy tűnik, hogy valaki kulcsot használhatott, hogy bejusson. Az ajtót nem törték be.”
Maxim szíve egy pillanatra megfagyott. Kulcs? De ki rendelkezhetett kulccsal a lakásához? Csak ő és a családja birtokoltak kulcsokat, és senki sem szólt neki, hogy be akarnák lépni a lakásba.
Elborzadt, ahogy a gondolataiban felmerült, hogy talán az anyja és az unokabátyja voltak azok, akik mindig is bele akartak szólni a nagymama és a lakás ügyeibe.
„Lehet, hogy a rokonai, akiknek van kulcsuk, jöttek,” mormogta a rendőr. „De ha valaki engedély nélkül jött be, az akkor is betörés.”
Maxim folytatta az utat a lakásához, de egy furcsa, kellemetlen érzés fogta el, amit nem tudott lerázni. Amikor odaért az ajtóhoz, egy pillanatra habozott. Be kellene lépnie? Vagy várjon inkább a rendőrségre?
De ekkor egy ismerős hang szólalt meg a lakásból: „Maxim, tényleg a te lakásod ez?” kérdezte az anyja, aki együtt volt az unokabátyjával a lakásban.
„Igen,” kiáltott Maxim, „én vagyok, és nekem van kulcsom. Miért vagytok itt?”
A válasz szinte azonnal érkezett. „Mert mindent elvettél, Maxim! Minden, ami nekünk járt, most már a tiéd!” Az anyja hangja dühösen, majdnem kétségbeesetten csengett.
„Te nem vagy az egyetlen, aki igényt tarthat erre a lakásra! Mi mindig gondoskodtunk a nagymamáról, és most, hogy már késő, elvetted mindent, ami a miénk!”
Maxim megdermedt. Az anyja szavai olyan erővel csapták meg, hogy az szinte megsebezte.
Tudta, hogy a kapcsolatuk sosem volt egyszerű, de most, hogy a lakásról volt szó, minden feszültség a felszínre tört.
Ő volt az, aki mindvégig a nagymamával foglalkozott, aki egyre gyengébben élt. Ő intézte el a gondozást, fizette a számlákat, és mindent megtett, hogy a nagymama jól érezze magát.
De az anyja és az unokabátyja, akik sosem voltak igazán ott, most úgy érezték, hogy el van hagyva, és most jöttek, hogy elvegyék az örökségük részét.
„Ez az én örökségem!” – mondta Maxim határozottan, bár tudta, hogy ezzel a vita még nem ért véget.
„Én gondoskodtam a nagymamáról, én voltam ott érte. Ti sosem törődtetek vele igazán, úgyhogy ne kezdjetek el engem vádolni.”
De az anyja nem hagyta annyiban. „Nem a nagymama miatt ápoltad őt, hanem azért, mert örökölni akartál tőle! Mindent elvettél, Maxim, és most az van, amit nekünk ígértél!”
Maxim tudta, hogy nem vehet részt tovább ebben a játszmában. Nem akarta, hogy mindent elveszítsen, amit kemény munkával szerzett meg.
Ő maga vette meg a lakását, mindent egyedül ért el, de most azt kellett volna megosztania – olyan emberekkel, akik sosem voltak igazán ott érte?
„Kinyitom az ajtót!” – kiáltott Maxim. „Ha nem jöttök ki, szét fogom törni!”
„Nem fogsz semmit szétrobbantani, Maxim!” – kiáltotta az anyja. „Ez nem a te otthonod, ez a mi örökségünk!”
Maxim mély levegőt vett, és megrázta a fejét. Tudta, hogy többé nem számíthat a családjára.
Az ő viselkedésük gusztustalan volt, és az örökséggel kapcsolatos beszélgetések csak még súlyosbították a helyzetet.
Eleged volt. De belül egy másik érzés is ott motoszkált: vajon tényleg meg kellene osztania mindent, amit elért? Vajon adnia kellene?
Sonja, aki végig csendben állt mellette, halkan odaszólt neki: „Nem muszáj mindent megosztanod, Maxim. Igazad van. Te gondoskodtál a nagymamáról, és amit megszereztél, megérdemelted.”
Maxim ránézett, és lassan bólintott. Nem fogja hagyni, hogy mindent elvegyenek tőle. De tudta, hogy még messze nincs vége ennek a harcnak. A családja nem adja fel könnyen.
