„A tenger elmarad” – mondta a férjem. Én pedig először életemben nem kértem engedélyt
– A tenger elmarad – mondta Leonyid anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából. – Anya jön.
A hálószoba közepén álltam, előttem a nyitott bőrönd.
A kezemben egy vadonatúj fürdőruha volt. Címkével.
Az első, amit hét év alatt vettem magamnak.
– Hogyhogy elmarad? – kérdeztem halkan, és óvatosan az ágyra tettem a fürdőruhát. – A jegyek megvannak. Ráadásul nem visszaválthatók. Kétszáznyolcvanezer rubel, Leonyid.
Leonyid megdörzsölte az orrnyergét, majd leült a kanapé szélére.
Mindig ezt csinálta, amikor a beszélgetés olyan irányt vett, ami nem tetszett neki.
– Mit csináljak? Anya már megvette a vonatjegyet. Holnapután itt lesz. Nem mondhatom neki, hogy forduljon vissza.
Hét éve voltunk házasok.
És ez alatt a hét év alatt egyszer sem voltam nyaralni.
Nem tengerparton.
Nem szanatóriumban.
Még egy közeli városba sem mentünk el egyetlen hétvégére.
Sehová.
Az első évben volt egy rövid nászutunk Szocsiba. Három napig tartott. Aztán Nagyezsda Pavlovna felhívott minket, hogy magas a vérnyomása.
Hazajöttünk.
A vérnyomása 130/80 volt.
Hetvennégy évesen.
Én ezt pontosan tudtam, hiszen gyógyszerész vagyok, és naponta látok hasonló értékeket.
Attól a naptól kezdve valahányszor elterveztünk egy utazást, valamiért mindig megjelent Nagyezsda Pavlovna.
Ez már a negyedik alkalom volt.
Mintha naptár szerint működne.
– Leonyid – ültem le mellé. – Négy hónapig spóroltunk erre az útra. Én pluszműszakokat vállaltam. Tizenkét órákat dolgoztam. Te is láttad, milyen állapotban estem haza.
– Láttam.
Még mindig a telefonját nézte.
– De anya fontosabb.
– Fontosabb… minél?
Most végre rám nézett.
– A tengernél, Rimmа. Anya egyedül van. Hetvennégy éves. Ezt nem érted?
Értettem.
Talán túlságosan is jól.
Nagyezsda Pavlovna ugyanis Voronyezsben élt a saját háromszobás lakásában. Minden nap átjárt hozzá a szomszédasszonya. Egyedül járt piacra, egyedül cipelte haza a bevásárlást, és minden ősszel húsz-harminc üveg befőttet tett el.
És mindig ugyanazzal a mondattal hívta fel a fiát:
„Kisfiam, úgy hiányzol. Elmegyek hozzátok egy hétre.”
Az az „egy hét” általában kettő lett.
A kettőből három.
Egyszer pedig egy egész hónap.
Akkor csak azért ment haza, mert a szomszédja telefonált, hogy elrepedt egy vízvezeték a lakásában.
– Én nem mondom le – jelentettem ki. – Menj te. Várd az édesanyádat. Én pedig elutazom.
Leonyid úgy nézett rám, mintha valami egészen erkölcstelen dolgot javasoltam volna.
– Hová mennél? Egyedül? A férjed nélkül?
– Szonjával.
– Nem.
Felállt.
– Nem, Rima. Egy család vagyunk. Vagy együtt megyünk, vagy sehogy.
És én megint engedtem.
Ahogy az előző három alkalommal is.
Visszatettem a fürdőruhát a szekrénybe.
Becsuktam a bőröndöt.
Feltoltam a szekrény tetejére.
Kétszáznyolcvanezer rubel egyszerűen elveszett.
Két nappal később pedig Nagyezsda Pavlovna megjelent az előszobánkban egy hatalmas kockás táskával és egy zacskó házi uborkával.
– Na, lássuk, mit műveltek itt – mondta, miközben végignézett a folyosón. – Ezeket a tapétákat már igazán le lehetne cserélni. Leonyid, te egyáltalán figyelsz a lakásra? Vagy a feleségeddel együtt teljesen elhanyagoljátok?
Én pedig már akkor tudtam:
megint elkezdődött.
Nagyezsda Pavlovna három hétig maradt.
Az első két nap alatt átrendezte az egész konyhát.
A lábasok másik szekrénybe kerültek.
A fűszerek másik polcra.
A vágódeszkák a mosogató alá.
– Így higiénikusabb – jelentette ki.
Én pedig napi tizenkét óra munka után hazaérve úgy éreztem magam, mintha egy idegen lakásba léptem volna be.
A harmadik napon egy serpenyőt kerestem.
– Nagyezsda Pavlovna, én megszoktam egy bizonyos rendet – mondtam óvatosan. – Nekem úgy kényelmes, ahogy eddig volt.
Az anyósom végigmért a szemüvege fölött.
– Te, Rima, a rendetlenséget szoktad meg. Ez nem rend, hanem káosz. Ki tesz egy serpenyőt a gabonafélék mellé?
– Én.
– Nekem pedig nem tetszik. És Leonyidnak sem. Ugye, Leonyid?
A férjem az asztalnál ült, és a telefonját nézte.
– Anya… hagyjuk.
**„Hagyjuk.”**
Mindössze ennyit kaptam.
Nem azt, hogy „Rimának ez a konyhája”.
Nem azt, hogy „Anya, ne pakold át a dolgait”.
Csak:
„Hagyjuk.”
Az ötödik napon az anyósom a függönyöket vette célba.
Azokat a függönyöket, amelyeket előző évben vettem.
Lenből készültek, mustársárga színben. Két hétig kerestem őket, mire megtaláltam a megfelelőt. Pont illettek a fotelhez és a díszpárnákhoz.
Nyolcezer rubelbe kerültek.
Amikor hazaértem, a függönyök összehajtva hevertek a fotelben.
Az ablakokon pedig egy fehér tüll lógott.
– Ez meg mi?
– Normális függöny – felelte Nagyezsda Pavlovna. – Nem ezek a rongyok. A mustársárga olyan, mint egy kórházban. Nem való lakásba.
Három másodpercig csak néztem rá.
Aztán levettem a tüllfüggönyt.
Összehajtottam.
Letettem a székre.
Elővettem a saját függönyeimet.
És elkezdtem visszatenni őket.
A kezem nem remegett.
**Ezúttal nem.**
– Mit csinálsz? – kérdezte az anyósom halkan.
– Visszateszem a saját függönyeimet.
– De én hoztam neked azt a tüllt!
– Köszönöm.
Megfordultam.
– De ez az én otthonom. A függönyt pedig én választom ki.
Csend lett.
Nagyezsda Pavlovna kiviharzott a szobából.
Néhány másodperccel később már telefonált.
– Leonyid, a feleséged megint tiszteletlen velem…
A férjem aznap korábban ért haza.
Az ajtót úgy csapta be, hogy Szonja megijedt a szobájában.
– Te meg mit műveltél?
– Feltettem a saját függönyeimet.
– Anyám sír miattad! Ő hozott nekünk valamit, te pedig még meg sem köszönted!
Ránéztem.
Érdekes volt.
Amikor az anyja jelen volt, Leonyid rendszerint meghúzta magát.
Most viszont kihúzta magát.
– Megköszöntem az uborkát. A lekvárt. A süteményt. De a saját lakásomban hadd döntsem már el, milyen függöny legyen!
– A mi lakásunk!
– Akkor miért mindig a te anyád dönt benne?
Nem válaszolt.
Csak megdörzsölte az orrnyergét.
Aztán bement az anyjához.
Aznap este Szonja odajött hozzám a konyhába.
– Anya…
– Tessék?
– Ő minden alkalommal felhívja a nagymamát.
– Micsoda?
– Minden nyaralás előtt.
A kezemben megállt a kanál.
– Mit mond neki?
– Hogy mikor indulunk. Hová megyünk. Mikor repülünk.
Aztán Szonja lesütötte a szemét.
– És utána a nagyi mindig megjelenik.
A vízforraló közben kattogni kezdett.
Én pedig hirtelen megértettem.
Nem véletlen volt.
Nem balszerencse.
Nem négy szerencsétlen egybeesés.
Ez rendszer volt.
Leonyid elmondta az anyjának.
Az anyja pedig minden alkalommal elintézte, hogy ne menjünk.
Aznap este elővettem a telefonomat.
És kiszámoltam.
Az első út: a nászutunk – 120 000 rubel.
A második: Törökország – 190 000.
A harmadik: Kalinyingrád – 50 000.
A negyedik: a tenger – 280 000.
Összesen:
640 000 rubel.
Ennyit veszítettünk el hét év alatt.
És akkor valami megváltozott bennem.
Nem történt nagy jelenet.
Nem sírtam.
Nem kiabáltam.
Csak egyszerűen megértettem:
ha én nem döntök a saját életemről, más fog helyettem.
Egy hónappal később meghívtam a barátnőmet, Valját vacsorára.
Kilenc éve dolgoztunk együtt a gyógyszertárban.
Leonyid elment focit nézni a barátaival. Szonja a szobájában tanult.
Mi pedig először hosszú idő óta nyugodtan leültünk a konyhában.
– Na? – kérdezte Valja. – Idén hová mentek?
Elmosolyodtam.
– Sehová.
– Megint?
– Megint.
Valja csak megrázta a fejét.
Aztán megszólalt a csengő.
Az ajtóban Nagyezsda Pavlovna állt.
Kockás táska.
Műanyag zacskó.
Házi uborka.
– Leonyid mondta, hogy egyedül vagy – közölte. – Gondoltam, benézek.
Egy hónap telt el.
És ő ezt úgy mondta:
**„Rég nem találkoztunk.”**
Bejött.
Meglátta Valját.
Leült.
Én teát töltöttem neki.
Tíz percig minden rendben volt.
Aztán Valja megkérdezte:
– Nagyezsda Pavlovna, maguk szoktak utazni?
Az anyósom arca felragyogott.
– Hogyne! Leonyid kétszer is elvitt Kiszlovodszkba! Masszázs, fürdők, hegyek! Csodálatos volt!
Majd rám nézett.
– És te, Rima? Te hol voltál mostanában? Egyetlen fényképet sem láttam rólad nyaralásról.
– Sehol – mondtam.
– Na látod! – fordult Valjához. – Fiatal, egészséges, mégsem akar sehová menni. Leonyid mindig mondja neki, de ő nem akar. Bezzeg én az ő korában már az egész Krím-félszigetet bejártam.
Valja rám nézett.
Én pedig ekkor először nem hallgattam.
– Nem azért nem utazom, mert nem akarok.
Nagyezsda Pavlovna szemöldöke felszaladt.
– Hanem?
– Mert minden alkalommal, amikor megvesszük a jegyeket, maga megjelenik.
Csend.
– Négyszer hét év alatt.
Letettem a csészét.
– A nászutunk. Törökország. Kalinyingrád. És idén a tenger.
Az anyósom keze megállt a levegőben.
– Te miről beszélsz?
– A számokról.
Elővettem a telefonomat.
– 640 000 rubel.
Valja nem szólt.
Nagyezsda Pavlovna elsápadt.
– Te engem hibáztatsz?
– Nem. Csak elmondom, mi történt.
– Leonyid!
Már tárcsázta is a fiát.
Húsz perccel később a férjem berontott.
– Te miért alázod meg anyámat mások előtt?
– Nem aláztam meg. Elmondtam a számokat.
– Milyen számokat?
– A 640 000 rubelt.
– Micsoda?
– Ennyit veszítettünk el az elmúlt hét évben az elmaradt utazások miatt.
Leonyid az anyjára nézett.
Nagyezsda Pavlovna keresztbe fonta a karját.
– Fiam – mondta hidegen. – Válassz. Én vagy ő.
Leonyid megdörzsölte az orrnyergét.
– Anya…
– Vagy én, vagy ez a nő.
Leonyid rám nézett.
– Rima. Kérj bocsánatot anyámtól.
Levettem a szemüvegemet.
Megigazítottam.
Aztán kimondtam:
– Nem.
– Akkor elköltözöm anyához.
– Rendben.
Megfagyott.
Láttam rajta, hogy más választ várt.
Talán azt, hogy könyörögni fogok.
Talán azt, hogy sírni kezdek.
De nem tettem.
Ő pedig felkapta a kabátját és elment.
Nagyezsda Pavlovna követte.
Az uborkás zacskót azonban az előszobában hagyta.
-Három nap múlva Leonyid visszajött.
Nem kért bocsánatot.
Nem beszéltünk.
Egy héttel később pedig elkezdett büntetni.
Nem kiabált.
Nem fenyegetett.
Csak nem szólt hozzám.
„Kész a vacsora?”
„Hol az ingem?”
„Vidd el Szonját.”
Ennyi.
Én pedig ekkor elkezdtem félretenni a pénzt.
Egy külön számlára.
Olyanra, amiről ő nem tudott.
Havonta negyven-hétezer rubelt.
Egy évig.
Nem vettem új ruhákat.
Nem jártam étterembe.
Nem költöttem feleslegesen.
Csak gyűjtöttem.
Mert tudtam:
egyszer el fogok menni.
Egy évvel később Szonja tizenhat éves lett.
Én pedig elkészíttettem neki az útlevelét.
Májusban megvettem a repülőjegyeket.
Kettőt.
Nekem és Szonjának.
Antalya.
Kilenc éjszaka.
Háromcsillagos szálloda.
Semmi luxus.
Csak tenger.
És ami a legfontosabb:
visszaváltható jegyek.
Tanultam a korábbi hibáimból.
Leonyidnak mégis azt mondtam:
– Menjünk mindannyian. Júniusban. Találtam egy jó ajánlatot.
Rám nézett.
– Rendben.
Két hétig úgy tűnt, tényleg működni fog.
Aztán négy nappal az indulás előtt későn ért haza.
Leült.
A telefonját pedig képernyővel lefelé tette az asztalra.
Én már tudtam.
– Rima – kezdte.
A gyomrom összerándult.
– Anya jön.
Nem kérdeztem, honnan tudja.
Csak azt:
– Mikor?
– Holnapután.
Két nappal az indulás előtt.
– Te felhívtad?
Elfordította a tekintetét.
Megmasszírozta az orrnyergét.
Nem kellett válaszolnia.
Felhívta.
Elmondta az anyjának.
Az anyja pedig megvette a vonatjegyet.
Megint.
– Hiányzom neki – mondta Leonyid. – Hetvenöt éves lesz.
– Hetvennégy – javítottam ki.
– Mindegy. Az anyám egyedül van.
Majd hozzátette:
– A tenger nem szalad el.
És akkor valami végleg eltört bennem.
Hét év.
Négy elrontott nyaralás.
640 000 rubel.
Tizenkét órás műszakok.
Repedezett kéz.
Elrakott bőröndök.
Címkés fürdőruhák.
És minden alkalommal ugyanaz:
„A tenger nem szalad el.”
Leonyid fellélegzett.
Azt hitte, megint engedtem.
– Na, látod. Tudsz te okos lenni – mondta. – Felhívom anyát, hogy hozzon saját ágyneműt.
– Rendben – feleltem.
Felálltam.
Bementem Szonjához.
– Pakolj.
Felnézett.
– De apa azt mondta…
– Tudom.
– Akkor?
– Mi holnapután elutazunk.
Szonja néhány másodpercig csak nézett rám.
Aztán elmosolyodott.
– Tényleg?
– Tényleg.
Visszamentem a konyhába.
Leonyid éppen az anyjával beszélt telefonon.
– Leonyid – mondtam.
Felnézett.
– Nem mondom le a jegyeket.
– Tessék?
– Én és Szonja elutazunk.
Felállt.
– Te komolyan beszélsz?
– Igen.
– És én?
– Te itthon maradsz.
– Anyámmal?
– Igen.
– Rima, ez nem normális!
– Hét éve nem voltam nyaralni.
– De anya…
– Anyád felnőtt nő. Van lakása. Van pénze. Van szomszédja. Van telefonja. És van fia, aki eddig minden alkalommal lemondatta velem a nyaralást.
– Ez tiszteletlenség!
– Négy elrontott nyaralás volt a tisztelet irántam?
Nem válaszolt.
A telefonból ekkor meghallottam Nagyezsda Pavlovna hangját:
– Leonyid! Mit mond?
Én pedig egyszerűen hátat fordítottam.
Aznap éjjel nem aludtam.
Nem azért, mert féltem.
Hanem mert még mindig hihetetlennek tűnt, hogy valóban megteszem.
Két útlevél.
Foglalás.
Biztosítás.
Transzfer.
Minden rendben volt.
Reggel egy rövid üzenetet hagytam a konyhaasztalon.
Leonyid bögréje mellé.
**„Leonyid! Szonjával elutaztunk. Tíz nap múlva jövünk. Te maradj, és fogadd anyádat. Nekünk szükségünk van erre a nyaralásra. Rima.”**
Felébresztettem Szonját.
Két bőrönd.
Két hátizsák.
Taxi.
Az ajtóban még egyszer visszanéztem.
Leonyid aludt.
– Mehetünk? – kérdeztem.
Szonja bólintott.
– Mehetünk.
A taxiban néhány percig egyikünk sem szólt.
Aztán Szonja megkérdezte:
– Anya… apa nagyon mérges lesz?
Az ablakon át néztem a szürke reggeli várost.
– Igen.
– És akkor?
Elmosolyodtam.
– Akkor mérges lesz.
– Ennyi?
– Ennyi.
A repülőgépen kikapcsoltam a telefonomat.
Csak akkor kapcsoltam vissza, amikor már a felhők fölött jártunk.
Tizenkét nem fogadott hívás Leonyidtól.
Három üzenet Nagyezsda Pavlovnától.
„Rima, te mit művelsz?”
„Hozd vissza a gyereket!”
„Ennek még lesz következménye!”
Nem válaszoltam.
Szonja mellettem ült és könyvet olvasott.
Én pedig kinéztem az ablakon.
És először hét év után nem éreztem bűntudatot.
Csak vártam.
A tengert.
A tenger meleg volt.
A víz sós.
A nap pedig pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem.
Szonja minden reggel mezítláb szaladt ki a partra.
Én pedig ültem a napágyon, és arra gondoltam:
**Miért vártam erre hét évig?**
—
Három héttel később értünk haza.
Lebarnulva.
Fáradtan.
Boldogan.
A hűtőben házi uborkás üvegek sorakoztak.
Nagyezsda Pavlovna keze nyoma mindenütt ott volt.
A konyhaasztalon pedig ott feküdt az a kis papír, amit induláskor hagytam.
Leonyid nem dobta ki.
A nappaliban ült.
Amikor meglátott minket, felállt.
Rám nézett.
Nem mondott semmit.
Aztán bement a hálószobába és becsukta maga mögött az ajtót.
Azóta a kanapén alszik.
Ha akar valamit, Szonján keresztül üzen.
„Mondd meg anyádnak, hogy dolgozom.”
„Kérdezd meg anyádtól, hol van a számla.”
„Mondd anyádnak, hogy…”
Nagyezsda Pavlovna pedig minden este telefonál.
Szonja egyszer azt mondta, a falon keresztül is hallotta:
– Kisfiam, nem tisztel téged. Ez nem feleség, hanem büntetés.
Én pedig nem válaszolok.
Nem vitatkozom.
Nem magyarázkodom.
Este lefekszem.
És alszom.
Nyugodtan.
Az éjjeliszekrényemen pedig ott van egy apró kagyló.
Szonja találta a tengerparton.
Leonyid szerint elárultam a családot.
Nagyezsda Pavlovna szerint otthagytam a férjemet egy üdülőhely kedvéért.
Én pedig egyre gyakrabban gondolok arra:
hét év alatt egyetlen napot sem kértem magamnak.
Most egyszer döntöttem.
Nem a férjem ellen.
Nem az anyósa ellen.
Hanem magamért.
És talán nem az volt a kérdés, hogy jogom volt-e elutazni.
Hanem az, hogy miért kellett ehhez egyáltalán bárkitől engedélyt kérnem.
Szerintetek túl messzire mentem azzal, hogy Szonjával egyszerűen elutaztam? Vagy hét év után végre jogom volt azt mondani: most én döntök?
