Három nappal a házavató előtt Galina Mihajlovna megjelent nálunk egy kockás noteszfüzettel, két tollal, és olyan arckifejezéssel, mintha nemrég ő kapta volna meg a lakás kulcsait, én pedig csak ideiglenesen őrizném őket.
A lakás még korántsem nézett ki beköltözöttnek. A folyosón kartondobozok sorakoztak, a hálószobában még hiányzott a szekrény, a konyhában pedig egymás mellett állt négy vadonatúj szék és két összecsukható darab a régi albérletből.
Galina leült az asztalhoz, kinyitotta a füzetét, és mindenféle bevezetés nélkül közölte:
– Mindent kiszámoltam, Lenocska. Ha keresztbe fordítjuk az asztalt a konyhában, tizenkét ember kényelmesen elfér. Tizennégy már szűkösebb, de egy estét csak kibírnak felnőtt emberek.
A kezemben megállt a tányér.
– Miféle tizennégy emberről beszél?
Galina rám nézett, mintha valami egészen nyilvánvalót nem értenék.
– Hát a rokonokról. Valja néni Viktor Pavloviccsal jön. Igor és a felesége is megerősítette. Szvetocska munka után érkezik. Nyikolaj Andrejevics természetesen ott lesz. Azt hiszem, ennyi éppen elég.
– De mi Szergejjel nem tizennégy embert terveztünk meghívni.
– Tudom. Ezért intéztem el én.
Szergej ekkor a kávéfőző dobozát bontogatta a pulton. Felnézett, de egyetlen szót sem szólt.
Én lassan letettem a tányért.
– Bocsánat, de mióta hív meg valaki vendégeket a mi lakásunkba anélkül, hogy megkérdezné a tulajdonosokat?
Galina arca megfeszült.
– Lenocska, ne csináljunk már hatalmi harcot egy családi összejövetelből. Segíteni próbáltam.
– A segítség általában azzal kezdődik, hogy megkérdezzük, szükség van-e rá.
– Ha mindent rátok várunk, az emberek akkor tudják meg, hogy lesz házavató, amikor már a saláták is az asztalon vannak.
Ránéztem Szergejre.
– Te erről tudtál?
Szergej zavartan megvonta a vállát.
– Anya csak gyorsan akart mindent elintézni. Ne akadj fenn minden szón.
Megint ugyanaz.
Ne akadj fenn.
Ne fújd fel.
Ne rontsuk el a kapcsolatokat.
Szergej ezt rendszerint akkor mondta, amikor az anyja már eldöntött valamit, és neki egyszerűbb volt engem meggyőzni arról, hogy fogadjam el, mint az anyjának azt mondani, hogy álljon meg.
A lakást én vettem.
Évekig gyűjtöttem rá. Fizetésből, prémiumokból, hétvégi munkákból. Szergej már az elején őszintén közölte, hogy anyagilag nem tud beszállni. Nem hánytorgattam fel neki. Nem ezért vettem meg.
Egyszerűen csak szerettem volna egy helyet, ahol végre én döntöm el, milyen függöny kerül az ablakra, mikor cserélek polcot, és kit engedek be az ajtón.
Ezért számított nekem annyira az első házavató.
A saját otthonomban.
A saját szüleimmel.
A saját barátaimmal.
Csakhogy kiderült, hogy a „saját” szó Szergej számára egészen mást jelent.
Galina tovább lapozott a noteszben.
– Egyébként Ludmila Szergejevna szerintem inkább ne jöjjön.
Megfagyott bennem valami.
– Tessék?
– A te anyád. Minek jönne? Úgysem ismeri ezeket az embereket. Feszengeni fog, és a hely is kevés. Majd egy másik hétvégén külön leültök vele.
Néhány másodpercig csak néztem rá.
Aztán Szergejhez fordultam.
– Ezt most komolyan gondolod?
– Mit?
– Azt, hogy anyád szerint az én anyám felesleges a saját lányának a házavatóján.
Szergej felsóhajtott.
– Len, anya szerencsétlenül fogalmazott.
– Nem a megfogalmazás érdekel. Az érdekel, hogy egyetértesz-e vele.
– Én csak azt mondom, hogy sokan leszünk. Ha már anya meghívta őket, kellemetlen lenne visszamondani. A te szüleiddel pedig találkozhatunk jövő héten.
Egy pillanatig csendben maradtam.
– Tehát egyetértesz.
– Nem ezt mondtam.
– De pontosan ezt mondtad.
Galina ekkor közbevágott:
– Látod, Szergej? Én segíteni próbálok, ő pedig úgy viselkedik, mintha el akarnám venni tőle a lakást.
Felé fordultam.
– Nem a lakásomat akarja elvenni. Csak eldönti, kit hívhatok meg bele.
– Látod? Már megint túlreagálod.
– Nem. Most először reagálok megfelelően.
Galina becsukta a noteszt.
– Szergej, beszélj a feleségeddel. Nekem nincs kedvem hallgatni ezt a hangnemet azok után, hogy két napot töltöttem a ti ünnepetek megszervezésével.
Felé toltam a noteszt.
– Akkor vigye magával. Még jól jöhet, ha legközelebb a saját otthonában rendez valamit.
A szeme összeszűkült.
– Nagyon vicces.
– Nem vicceltem.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Szergej még egy ideig némán állt.
Aztán rám nézett.
– Miért kellett így beszélned anyámmal?
Elnevettem magam, de nem volt benne semmi vidámság.
– Mert az anyád közölte, hogy az én anyám felesleges a saját házavatómon, te pedig öt perc alatt elmagyaráztad, miért kellene ezt elfogadnom.
– Én csak a helyzetet próbáltam kezelni.
– Nem. Te azt próbáltad elérni, hogy én engedjek, mert vele kellemetlen lett volna vitatkoznod.
– Te mindig mindent személyes támadásnak veszel.
– Nem mindent. Csak azt, amikor valaki más dönti el, ki lehet jelen a saját ünnepemen.
Szergej idegesen felállt.
– Jó. Akkor legyen így. Megoldjuk. Betesszük a plusz székeket. Elfér a te anyád is. Mindenki boldog lesz.
Megráztam a fejem.
– Nem.
– Mi az, hogy nem?
– A házavató elmarad.
Hosszú csend következett.
– Te ezt komolyan mondod?
– Igen.
– Egyetlen rosszul sikerült mondat miatt?
– Nem egy mondat miatt. Azért, mert rájöttem, hogy ez már nem az én ünnepem. Anyád összeállította a vendéglistát, meghívta a saját rokonait, majd eldöntötte, kit kell onnan eltávolítani. Te pedig nem azt kérdezted tőle, hogy ezt mégis hogyan gondolja, hanem engem próbáltál meggyőzni arról, hogy könnyebb lenne lenyelni.
– Anyám már mindenkit meghívott!
– Tudom.
– És most mit mondjak nekik?
– Az igazat. Hogy elmarad.
Aznap este lemondtam a házavatót.
Másnap anya felhívott.
Már az első mondatából tudtam, hogy Galina megelőzött.
– Lenocska, ne haragudj, de Galina Mihajlovna felhívott. Azt mondta, miattam vesztetek össze Szergejjel.
– Miattad?
– Azt mondta, kicsi a lakás, sok a vendég, és talán jobb lenne, ha én egy másik napon mennék.
Elmosolyodtam, bár anya nem láthatta.
– Milyen figyelmes. Még a kényelmedről is gondoskodott.
– Lenne egy kérdésem – mondta anya óvatosan. – Nem akarom, hogy miattam legyen családi háború.
– Pontosan ez a baj, anya. Te egész életedben azt csinálod, hogy ha valaki félretol, inkább te lépsz hátra, csak hogy másnak kényelmesebb legyen.
Csend lett.
– Mit szeretnél, mit csináljak?
– Semmit. Nem neked kell harcolnod. Nekem kell végre kimondanom, hogy nem vagy felesleges.
Anya hangja elcsuklott.
– És Szergej?
– Vele majd beszélek.
– Csak ne dühből dönts.
– Nem dühből döntök. Épp ellenkezőleg. Most először döntök úgy, hogy nem akarok senkit megnyugtatni a saját rovásomra.
Aztán feltettem neki egy kérdést:
– Szabadok vagytok jövő szombaton?
– Miért?
– Mert újra lesz házavató.
– Tessék?
– Az én házavatóm. Csak ezúttal én írom a vendéglistát.
A következő héten nem csináltam semmi különöset.
Nem szerveztem hadműveletet.
Nem üzentem vissza Galinának.
Nem magyarázkodtam Szergejnek.
Egyszerűen meghívtam azokat, akiket szerettem volna látni.
Anyát. Apát. Két közeli barátnőmet. Néhány kollégámat.
Ennyi.
Szergej közben minden este ugyanazokat az üzeneteket küldte.
„Még mindig haragszol?”
„Anya nagyon rosszul van.”
„Nem értem, miért kellett ebből ekkora ügyet csinálni.”
Én csak egyszer válaszoltam:
„Nem az a kérdés, hogy mikor haragszom már nem. Hanem az, hogy mikor érted meg, miért.”
A következő szombaton anya érkezett elsőként.
A kezében egy doboz házi sütemény volt.
Belépett, körbenézett, majd megállt.
– Tényleg megtartod?
– Igen.
– És Szergej?
– Ma nincs meghívva.
Anya szemöldöke felszaladt.
– Lena…
– Tudom.
– Ő mégis a férjed.
– Pont ezért fájt ennyire, amit csinált.
Anya letette a süteményt.
– Akkor mondd el, miért nem hívtad meg.
Leültünk egymással szemben.
– Mert egy héten keresztül egyszer sem kérdezte meg, mit szeretnék. Csak azt kérdezgette, mikor nyugszom meg. Azt akarta, hogy minden menjen vissza úgy, ahogy az anyja eldöntötte.
Anya hosszasan nézett rám.
– Tudod, mit gondolok?
– Mit?
– Ha egyszer leültök beszélni, ne az anyjáról beszélj órákig. Róla beszélj. Mert különben megint ő lesz a legfontosabb ember a házasságotokban, még akkor is, ha fizikailag nincs ott.
Megöleltem.
– Ezért is hívtalak.
– A sütemény miatt is hívtál?
– Az is sokat számít.
Nevetni kezdtünk.
A vendégek lassan megérkeztek.
Senki nem kérdezte, ki mennyit fizetett a lakásért.
Senki nem próbálta átrendezni a konyhát.
Senki nem hozott vendéglistát.
Az apám fél órán keresztül azon vitatkozott a barátnőmmel, hogy a konyhai székek mennyivel gyengébbek a régi, vidéki sámlinál.
Anya közben mellettem ült, beszélgetett, nevetett.
És csodák csodája, elfértünk.
Másnap reggel Galina hívott.
– Lena, ezt mégis hogy képzelted?
– Jó reggelt önnek is.
– Tegnap megint házavatót tartottál!
– Igen.
– Engem nem hívtál meg. Szergejt sem.
– Így van.
– És ezt normálisnak tartod?
– Igen.
– Ez már szándékos megalázás!
– Nem. Ez vendéglista.
– Te most gúnyolódsz velem?
– Nem. Pontosan ugyanazt az elvet alkalmazom, amit ön egy héttel ezelőtt tanított nekem.
Csend lett.
– Én csak azt mondtam, hogy kevés a hely!
– Én pedig most azt mondom, hogy kevés a hely azoknak, akik nem tisztelik, hogy én döntöm el, kit hívok meg.
– Szergej a fiam!
– Az én férjem. És amikor a házasságunkról van szó, neki kellene mellettem állnia, nem közöttünk.
– Ezt még meg fogod bánni.
– Lehet. De ha egyszer megbánom, az legalább az én döntésem lesz.
Dél körül Szergej is megérkezett.
Egyedül.
Belépett, körbenézett, meglátta az ajándékokat és a még el nem pakolt poharakat.
– A képek alapján jól sikerült a házavató – mondta keserűen.
– Igen. Jó volt.
– Különösen tetszett, hogy a saját lakásomról a közösségi oldalról értesültem.
– Nem a te lakásod.
Megfeszült az arca.
– Köszönöm a pontosítást.
– Te egy hete azt mondtad, hogy a helyhiány miatt valakinek ki kell maradnia.
– Tudom.
– Akkor most már érted, milyen érzés, amikor te vagy az a valaki.
Leült.
Sokáig nem szólt.
Aztán megszólalt:
– Igazad volt.
Nem néztem rá.
– Miben?
– Abban, hogy anyám nem dönthette volna el, hogy a te anyád jöhet-e. És én sem kérhettem volna tőled, hogy csak azért engedj, mert nekem kellemetlen lett volna vele összeveszni.
Ez volt az első mondat egy hét alatt, amelyben nem volt „de”.
Nem volt „anya csak segíteni akart”.
Nem volt „túlreagálod”.
Nem volt „ne csináljunk ebből ügyet”.
Csak egy beismerés.
– Miért értetted meg most? – kérdeztem.
Szergej lesütötte a szemét.
– Mert most én maradtam ki. És rájöttem, hogy ugyanez történt veled is. Csak neked nem volt más választásod, mint lenyelni.
A telefonja megcsörrent.
Galina volt.
Szergej ránézett a kijelzőre, majd lenémította.
– Mit fogsz mondani neki?
– Azt, hogy a döntéseinket mi hozzuk meg.
– És ha megsértődik?
Szergej rám nézett.
– Akkor megsértődik.
Először éreztem úgy, hogy talán tényleg megértette.
– Nem azt kérem tőled, hogy háborúzz vele – mondtam. – Csak azt, hogy ne az ő nyugalmát az én engedelmességem árán vásárold meg.
Bólintott.
– Megpróbálom.
– Nem. Ne próbáld. Csináld.
Elmosolyodott.
– Rendben.
Aztán körbenézett a konyhában.
– Egyébként tényleg elfért mindenki?
– Igen.
– Akkor tényleg nem a székekkel volt baj.
Megráztam a fejem.
– Soha nem a székekkel volt baj.
Az asztalon nem volt többé kockás notesz, nem volt előre megírt vendéglista, és ezúttal senki más nem döntötte el helyettem, ki ülhet az én otthonomban.
