– Sárga a mennyezeted, Marina! Pont, mint egy kollégiumban!
Nyina Petrovna a konyhám közepén állt, felnézett a plafonra, és még a kabátját sem vette le. Szombatonként mindig így érkezett. Elvileg csak „egy percre ugrott be”, aztán rendszerint sötétedésig maradt.
Én pedig már rég nem vitatkoztam vele.
Felesleges volt.
Tizenkilenc éve éltem a fiával, és ennyi idő alatt megtanultam, hogy Nyina Petrovna látogatásai mindig ugyanúgy zajlanak. Először végigsimította az abroszt, kisimított egy apró gyűrődést a szélén, aztán jött az első megjegyzés.
Most is pontosan így történt.
– Régi beázás – mondtam nyugodtan. – A felső szomszéd eláztatott minket. Meséltem már.
– Mesélted! És lefesteni persze senkinek nem jut eszébe.
A keze már megint az abroszon járt.
– Károly régen nagyon ügyes volt mindenben – tette hozzá. – Még a házassága előtt.
Károly. Az én férjem.
Tizenkilenc éve voltunk házasok.
És minden egyes szombaton ott ült a konyhámban egy asszony, aki mindent ellenőrizni jött. A padlót. A függönyöket. A levest. A lányomat. Engem.
Eleinte fájt.
Aztán megszoktam.
Vagy legalábbis ezt hittem.
– Anya, hagyd már – szólt ki Károly a folyosóról. – Miért beszélsz mindig erről a plafonról?
Mindig a folyosóról mondta.
Soha nem jött be a konyhába. Soha nem nézett az anyja szemébe. Csak ugyanarról a helyről ismételte ugyanazt a mondatot.
És én már azt is tudtam, hogy utána mi következik.
A lakás egyébként az én apámé volt.
Apám a gyártól kapta, és amikor meghalt, én örököltem. Két évvel az esküvőnk előtt. Nyina Petrovna ezt pontosan tudta.
Csak valahogy mindig kényelmesebb volt neki azt mondani, hogy „nálatok”, mint azt, hogy „Marinánál”.
Apám után maradt egy garázs is a szövetkezetben. Bérbe adtam egy szomszédnak havi másfél ezerért. Az a pénz minden hónapban ugyanoda került.
A kockás füzet utolsó oldalára.
A lányom, Dása tizenhét éves volt, végzős gimnazista. Aznap is az ablak mellett ült, telefonozott, és úgy viselte el a nagymamája szombati látogatását, mint az ember az esőt az ablak mögött.
Én letettem elé a teáját.
Nyina Petrovna közben leült.
– Nálam a hálószobában már harmadik éve nedves a fal – kezdte. – Beázik a tető! Bemegyek az irodába, és kinevetnek!
Én tudtam, hogyan működött az egész.
Könyvelőként dolgoztam egy hasonló hivatalban a szomszéd kerületben. Tudtam, hogy ha valaki nem jár be személyesen, nem telefonál, nem kopogtat újra és újra, akkor egy javításból könnyen többéves történet lesz.
Tavasszal kétszer is elmentem az ő hivatalukba.
Nem történt semmi.
Elmondtam neki.
De ő nem megoldást akart.
Csak valakit, akit hibáztathat.
– Elmentél – ismételte. – És?
– És ennyi történt.
– Károly, csináltassunk már valamit anyádnál! Plafont, tapétát… Az ablakokat is ki kellene cserélni.
Károly bejött, leült velem szemben, és megdörzsölte a térdét.
– Az ablakok már harmincévesek. Télen megfagy náluk.
– És miből cseréljük ki?
– Hát… valamiből csak.
Én csak néztem rá.
A polcon ott állt a kockás füzet.
Hat éve vezettem.
Minden egyes kiadás benne volt. Rezsi. Élelmiszer. Utazás. Autógumi. Nyaralás. Dása különórái.
És az utolsó oldal.
„Tanulás.”
Dása írta rá.
Hat éven át minden fizetésemből félretettem háromezer rubelt. A keddi és csütörtöki estéimet pedig pluszmunkával töltöttem. Két kis cég könyvelését végeztem otthon, miután mindenki lefeküdt.
Összegyűlt kétszáztizennyolcezer.
A képzés első éve száznyolcvanezerbe került volna.
A jogi karon mindössze tizennégy államilag finanszírozott hely volt.
Tizennégy.
Dása pedig nem akart mást, csak bejutni.
– Károly – kérdeztem halkan –, mennyibe kerülne anyádnál a felújítás?
– Százezer. Talán százötvenezer.
A csészét olyan óvatosan tettem le, mintha üvegből lenne.
– Nekünk összesen kétszáztizennyolcezerünk van.
Nyina Petrovna felnevetett.
– „Nekünk”? Azt akarod mondani, hogy Dása pénze?
– Igen.
– A pénz közös, Marina. Csak érdekes módon mindig a lányod nevén van.
Aztán Dására nézett.
– Dásenka, te pedig menj el dolgozni, mint minden rendes lány! Egy év alatt megtanulnád, mi a pénz értéke. Anyád meg úrinőt nevel belőled!
Dása felnézett.
Nem mondott semmit.
Csak felállt, és bement a szobájába.
Az ajtót olyan halkan csukta be, hogy attól nekem összeszorult a mellkasom.
Akkor valami megváltozott bennem.
Felálltam.
Levettem a polcról a kockás füzetet.
Kinyitottam az utolsó oldalon, és letettem az asztalra.
– Nézze meg, Nyina Petrovna.
Nem nézte.
Engem nézett.
– Hat év – mondtam. – Minden hónap. Minden rubel. Minden túlóra.
Csend.
– Harmincezret adok a javításra. Hétfőn leveszem és elviszem. De többet nem adok. Sem most, sem később. Ez az oldal Dásáé. És senki másé.
Nyina Petrovna lassan felállt.
– Te feltételeket szabsz nekem?
– Nem. Összeget mondok.
– Most már te vagy a ház úrnője?
– Nem. Csak az anyja vagyok annak a lánynak, akinek az életéről beszélünk.
Nyina Petrovna elment.
Károly pedig utána.
Én ott maradtam a konyhában.
Leültem a helyére.
A széke még meleg volt.
És akkor vettem észre, hogy mosolygok.
Életemben először nem kértem bocsánatot azért, hogy határt húztam.
Dása később kijött.
– Anya – mondta –, te elképesztő vagy.
– Miért?
– Azt hittem, megint hallgatni fogsz.
Aznap este elrejtett süteményt ettünk Károly elől, és éjfélig egy ostoba vígjátékot néztünk.
Másnap pedig elővettük egy bútoráruház katalógusát.
Találtunk benne egy konyhabútort tejszín színű frontokkal.
És egy keskeny mosogatógépet, amit a munkalap alá lehetett építeni.
– Ha felvesznek – mondtam Dásának –, ezt megvesszük.
– Megígéred?
– Meg.
Egy héttel később Károly megkért, hogy kapcsoljam hozzá a megtakarítási számlához.
„Csak vészhelyzet esetére” – mondta.
Én pedig megtettem.
Ha akkor tudtam volna, mire készül, soha nem adom meg neki a hozzáférést.
Augusztus nyolcadikán, ebédidőben nyitottam meg a bankszámlám kivonatát.
Csak azt akartam ellenőrizni, hogy átment-e Dása jelentkezési díja.
Aztán megláttam a tranzakciókat.
Tizenhat sor.
Ugyanaz a dátum.
Minden hónap ötödike.
Mindig tizenkétezer-ötszáz.
És ugyanaz a címzett.
Nyina Petrovna K.
Megkerestem az első utalást.
December.
A legutolsó augusztus ötödikén történt.
Három nappal korábban.
Összesen kétszázezer.
Kétszázezer.
A számlán pedig tizennyolcezer maradt.
Háromszor számoltam meg.
Nem változott.
Bezártam az alkalmazást.
Újra megnyitottam.
Ugyanaz.
A testem hamarabb megértette, mint az eszem.
Megfagyott a kezem.
Este kinyomtattam a kivonatot.
Károly a konyhában vacsorázott.
– Ez mi? – kérdezte.
– Nézd meg.
Megnézte.
– Ja. Anyámnak ment.
– Azt mondtad, harmincezer.
– Nem volt elég.
– Mutasd a számlákat.
– Milyen számlákat?
– Ablak. Konyha. Burkolat. Bármi.
Károly letette a villát.
– Te most ellenőrizni akarsz engem?
– A pénzemet akarom látni.
– Ez közös pénz!
– Hat évig én gyűjtöttem.
– Én is pénzt hozok haza!
Felálltam.
– Te nem hazahozod. Elviszed.
Csend.
– A pénz vissza fog kerülni – mondta végül.
– Mikor?
– Majd.
– Mikor, Károly?
– Anyám majd visszaadja a nyugdíjából.
Gyorsan kiszámoltam.
Ha havonta kétezret ad vissza, nyolc év.
Nyolc év.
Dásának addigra huszonöt éves lesz.
– Ki fogja visszaadni nekem azt a nyolc évet? – kérdeztem.
Károly rám nézett.
– Borzalmas nő vagy.
Aznap éjjel nem aludtam.
Hajnalra azonban már tudtam, mit kell tennem.
A bank nyitása előtt ott álltam.
Lezártam a közös megtakarítási számlát.
A maradék tizennyolcezret átutaltam egy új számlára, amely csak az én nevemen volt.
Amikor az ügyintéző megkérdezte, szeretném-e, hogy a férjem értesítést kapjon róla, nemet mondtam.
A bank lépcsőjén hívtam fel Károlyt.
– A számla megszűnt.
– Mit csináltál?
– Bezártam azt a lyukat, amelyből nyolc hónapja folyik a pénz.
– Te megőrültél?
– Nem. Megpróbálom megmenteni a lányunk tanulmányait.
– Anyámtól még nyugtát is akarsz?
– Igen.
– Ő az anyám!
– Én pedig Dása anyja vagyok.
Károly rám csapta a telefont.
Én pedig csak álltam a bank előtt.
És először nyolc hónap után úgy éreztem, hogy rendesen kapok levegőt.
Néhány héttel később Nyina Petrovna hetvenedik születésnapjára hívtak.
Nem akartam elmenni.
Mégis elmentünk.
A lakásba belépve azonnal megértettem mindent.
Új ablakok.
Új mennyezet.
Új burkolat.
És a konyhában ott állt a tejszín színű konyhabútor.
A munkalap alatt pedig ott működött a keskeny mosogatógép.
Pont az a típus, amelynek az oldalát hónapokkal korábban meghajtottam a katalógusban.
Amit Dásának mutattam.
„Ezt vesszük meg, ha felvesznek.”
Most ott állt Nyina Petrovna konyhájában.
Az asztalnál mindenki a felújítást dicsérte.
– Micsoda lakás! – áradozott Ljuba néni.
– A fiam csinálta – mondta büszkén Nyina Petrovna. – Ki más?
Aztán rám nézett.
És végigsimított az új abroszon.
– Károly, magyarázd el a feleségednek, hogy nem tartozom neki elszámolással!
Mindenki elhallgatott.
Károly lehajtotta a fejét.
Én pedig megszólaltam.
– És az ablakok? Miből lettek?
– A fiam pénzéből.
– A férjednek nincs külön családon kívüli pénze – mondtam. – Van egy családja. És van egy lánya.
– Jaj, már megint a lánya! – legyintett Alla. – Manapság mindenki bejut valahová, aki akar.
Aztán Ljuba néni Dásához fordult.
– Dásenka, ne álmodozz annyit az egyetemről. Menj dolgozni egy évre! Meglátod, milyen hamar elmúlik ez a nagy tanulási kedv.
Dása lehajtotta a fejét.
És bólintott.
Az a bólintás mindennél jobban fájt.
Felálltam.
– Akkor én is mondanék valamit.
Elővettem a táskámból a kockás füzetet és a bankszámla kivonatát.
– December ötödikétől augusztus ötödikéig tizenhat utalás történt. Mindegyik tizenkétezer-ötszáz. Összesen kétszázezer.
Csend.
– Ezt a pénzt hat évig gyűjtöttem. Dása tanulmányaira.
Nyina Petrovna arca elsápadt.
– Ez a konyha, ezek az ablakok, ez a mosogatógép – mind abból a pénzből lett, amit a lányomnak gyűjtöttem.
Károly felnézett.
– Marina…
– Ülj le.
És leült.
– Dása ma visszavette a jelentkezési papírjait, mert nem tudtuk befizetni az első részletet.
A szobában valaki halkan felsóhajtott.
– A pénzt vissza fogom szerezni – mondtam. – Ha kell, hivatalosan.
– Ez a család! – kiáltotta Nyina Petrovna.
– Pontosan – feleltem. – Ezért fáj ennyire.
Aztán felálltam.
– Dása, öltözz fel. Hazamegyünk.
Aznap este Károly azt mondta, hogy mindenki előtt béküljünk ki.
A következő szombaton pedig újra elmentem hozzájuk.
Nem tudtam, miért.
Talán azért, mert végre egyszer hallani akartam az igazságot.
A lakás tele volt vendégekkel.
Aztán Alla pohárral a kezében bejelentette:
– Hétfőn anyával elmegyünk a közjegyzőhöz. Rám íratja a lakást!
Mindenki tapsolt.
Én Károlyra néztem.
– Te tudtál erről?
Három másodpercig hallgatott.
Aztán kimondta:
– Tudtam.
Ennyi.
Nem kellett több.
Nyolc hónapon át a férjem tudta, hogy a lányunk tanulmányaira gyűjtött pénzből az anyja lakását újítják fel.
És azt is tudta, hogy a lakás végül a nővéréé lesz.
Felálltam.
Elővettem a füzetet.
– Akkor most mindenki hallgasson meg.
Felolvastam a dátumokat.
December.
Január.
Február.
Március.
Április.
Május.
Június.
Július.
Augusztus.
Tizenhat utalás.
Kétszázezer.
– És ez a pénz Dásáé volt.
Aztán Károlyra néztem.
– A lakás, amelyben élünk, az apám után maradt. Az én nevemen van. Hétfőig költözz ki.
– Marina, ezt nem gondolhatod komolyan!
– De.
– Tizenkilenc év után?
– Nem tizenkilenc év miatt küldelek el.
Vettem egy levegőt.
– Hanem azért, mert nyolc hónapon át tudtad, mit csinálsz, és közben végig a szemembe néztél.
Nem kiabáltam.
Nem sírtam.
Nem csaptam be az ajtót.
Csak elmentem.
Dása az utcán várt.
– Na? – kérdezte.
– Hétfőn visszamegyünk az egyetemre.
– És a pénz?
– Meglesz.
– Honnan?
– Majd megoldom.
És megoldottam.
Eladtam apám garázsát.
Kölcsönkértem a testvéremtől.
A hiányzó összeget előteremtettem.
Dása beiratkozott.
Károly pedig az anyjához költözött.
Pont abba a lakásba, amelynek a felújítását a lányunk jövőjére félretett pénzből fizették.
A darási szerződést Alla végül tényleg megkapta.
A pénz miatt pedig hivatalos útra tereltem az ügyet.
Még mindig ott van a kockás füzetben a dokumentumok között.
Néha ránézek.
És eszembe jut az a régi sárga plafon.
Az abrosz.
A szombati látogatások.
Az összes alkalom, amikor inkább hallgattam.
Dása azóta egyetemre jár.
Reggelente korán indul, panaszkodik a latinra, és néha azt mondja, hogy bárcsak ne kellene ennyit tanulnia.
Én pedig ilyenkor csak mosolygok.
Károly minden vasárnap felhív, és Dásáról kérdez.
A pénzről soha.
A rokonság nagy része nem beszél velem.
Alla azt mondja mindenkinek, hogy én tettem tönkre a családot a pénz miatt.
Ljuba néni letiltott mindenhol.
Nyina Petrovna pedig, amikor valaki előtt szóba kerül a nevem, állítólag csak végigsimít az abroszon, és témát vált.
Én pedig alszom.
Egész éjjel.
Reggelig.
Nyolc hónap után először.
És néha, amikor reggel Dása álmosan kisétál a konyhába, én ránézek, és arra gondolok: lehet, hogy nem tudtam mindent megadni neki, de legalább azt megtanítottam, hogy soha többé ne engedje, hogy mások döntsék el, mennyit ér az élete.
Mert azon a napon, amikor végre kimondtam, hogy „eddig és ne tovább”, nem egy családot romboltam szét, hanem visszakaptam a saját életemet.
