Hét hét üzleti út után végre hazafelé tartottam. Már annak is örültem, hogy újra hallhatom a lift nyikorgását a házban.
A bőröndöm kerekei végigkopogtak a folyosón, én pedig fejben már az otthoni teendőket soroltam: kipakolni, lezuhanyozni, rendelni valami normális ételt, aztán végre lefeküdni a saját ágyamba. Másfél hónapnyi hotelszoba után a lakásom szinte üdülőhelynek tűnt.
A kulcs könnyedén elfordult a zárban.
Kinyitottam az ajtót — és azonnal megálltam.
Az előszobai cipős szekrényen egy akkora férficipő állt, hogy mellette az én csizmám gyerekcipőnek tűnt. A fogason egy idegen fekete dzseki lógott. A fal mellett szürke hátizsák hevert, a tükör alatt pedig egy futball-labdás kulcstartó feküdt.
A nappali felől férfihang hallatszott:
— Krisz, megint elraktad valahová a kábelemet? Tegnap még biztosan a tévé mellett volt. Ha elveszett, rendelj újat, jó? Este dolgoznom kell.
Lassan letettem a bőröndöt.
A konyhából Krisztina lépett ki. A kezében szendvicsekkel teli tányér volt, és úgy nézett rám, mintha én érkeztem volna váratlanul hozzájuk.
— Irén néni? Már visszajöttél?
A hangjában valódi meglepetés volt. Még a vállam fölött is kinézett a folyosóra, mintha valami magyarázatot várna, ami majd megoldja a helyzetet.
— Anya azt mondta, hogy sokáig leszel kiküldetésben. Azt hittük, még legalább két hétig távol leszel.
— Hét hét, Krisztina. Ez valóban hosszú kiküldetés. De most sokkal inkább az érdekel, miért találom magamat a saját lakásomban két idegen emberrel.
Krisztina letette a tányért.
— Irén néni, csak ne kezdjük rögtön. Ideiglenesen vagyunk itt. Anya azt mondta, minden rendben van, és te amúgy is szállodában laksz.
— Nem szállodában lakom. Kiküldetésben voltam. A kettő között van némi különbség.
Ekkor megjelent a nappali ajtajában Krisztina párja, Ádám.
Korábban mindössze kétszer találkoztam vele. Akkor udvariasan Irén asszonynak szólított, felajánlotta, hogy viszi a kabátomat, és alig szólt bele a felnőttek beszélgetéseibe.
Most otthoni nadrágban, pólóban és zokniban állt a nappalim közepén.
Végignézett rajtam, majd a bőröndön.
— Jó reggelt, Irén asszony. Beszéljük meg rögtön nyugodtan. Nem csináltunk semmi rosszat. Nem rongáltunk meg semmit, a szomszédokat sem zavarjuk, a rezsit is fizetjük. Nem történt semmiféle tragédia.
Figyelmesen ránéztem.
— Én hét hétig távol voltam. Hazajöttem, és olyan embereket találtam a lakásomban, akiknek nem adtam engedélyt arra, hogy beköltözzenek. És az első mondat, amit hallok, az, hogy nem történt tragédia. Talán kezdjük azzal, hogyan kerültek ide egyáltalán.
Krisztina nagyot sóhajtott.
— Anya adta a kulcsot. Volt nála egy tartalék.
— A tartalék kulcsot vészhelyzet esetére adtam neki. Ha elromlik egy cső, kiég egy biztosíték, vagy valami sürgős dolog történik. Nem azért, hogy ha valakinek kényelmesnek tűnik a lakásom, akkor beköltöztesse.
Krisztina összefonta a karját.
— Anya azt hitte, nem lesz kifogásod. Sok pénzt fizettünk albérletre, közben a lakás üresen állt. Csak átmenetileg költöztünk be, hogy tudjunk félretenni.
— És senkinek nem jutott eszébe megkérdezni azt az embert, akinek a lakása?
— Azt hittem, anya megbeszélte veled.
— És amikor kiderült, hogy nem?
Krisztina elhallgatott.
Ádám lépett közbe.
— Irén asszony, úgy beszél, mintha feltörtük volna az ajtót. A családtagja engedett be minket. Több mint egy hónapja itt élünk. Elköltöztettük a dolgainkat, átszerveztük a munkánkat. Nem lehet úgy tenni, mintha tegnap este másztunk volna be az ablakon.
— Valóban. Az ajtót nem törtétek fel. Helyettetek a kulcsom tette meg, amit kellett. De egy kérdésre még mindig nincs válasz: hol van az én beleegyezésem?
Ádám elmosolyodott.
— Már itt élünk. Most mit csináljunk? Forgassuk vissza az időt?
— Nem kell visszaforgatni. Elég összepakolni és elköltözni.
Krisztina úgy nézett rám, mintha most mondtam volna valami teljesen felfoghatatlant.
— Még ma?
— Igen.
— Ez komoly? Nem találhatunk néhány óra alatt új lakást!
— Nem is ezt kérem. Aludhattok szállodában, mehettek anyádhoz, vagy Ádám szüleihez. Sok lehetőség van. Egyetlen lehetőség nincs többé: hogy engedély nélkül itt éljetek.
Krisztina hangja elcsuklott a felháborodástól.
— Te most tényleg kidobod este az utcára a saját unokahúgodat?
— Ne használjunk nagy szavakat. Huszonhét éves vagy, van munkád, van párod, van családod. Nem fogsz az utcán aludni.
Ádám felemelte a kezét.
— Ne döntsünk most indulattól. Este visszajövünk, eljön Larissza, mindent nyugodtan átbeszélünk, és megállapodunk a határidőről.
— Milyen határidőről?
— A költözésünkről.
— Nem. A költözés időpontját ti határozzátok meg. A lakásban való tartózkodás határidejét pedig én. És az ma reggel lejárt.
Krisztina elővette a telefonját.
— Felhívom anyát. Ez nevetséges. Biztosan nem számított arra, hogy ekkora ügyet csinálsz néhány hétről.
— Én sem számítottam arra, hogy valaki engedély nélkül beköltözik hozzám.
Krisztina felém nyújtotta a telefont.
— Anya beszélni akar veled.
Nem vettem el.
— Van saját telefonom. Hívjon azon.
— Miért kell mindent ennyire megnehezítened?
— Krisztina, ti több mint egy hónapja az én lakásomban éltek úgy, hogy nem is tudtam róla. Hidd el, a nehézségi versenyben ma nem én vezetem a mezőnyt.
Néhány perccel később ők elmentek dolgozni.
Nem költözni.
Dolgozni.
Mielőtt becsukták volna az ajtót, Krisztina még visszanézett.
— Csak kérlek, ne nyúlj a dolgainkhoz. Este anya jön, és mindent megbeszélünk.
— A holmitokat nem fogom megérinteni. Ti fogjátok összepakolni.
— Azt mondtam, este mindent megbeszélünk.
— Én pedig azt mondtam, hogy már döntöttem.
Miután elmentek, felhívtam Larisszát.
Azonnal felvette.
— Irén, mielőtt előadást tartasz nekem a tulajdonjogról, beszéljük meg normálisan.
— Rendben. Kezdjük azzal, miért adtad oda a kulcsomat a lányodnak.
— Mert szükségük volt rá.
— Milyen szükséghelyzet történt? Beázott a lakás? Tűz ütött ki? Betörtek?
— Ne forgasd ki a szavaimat. Tudod, miről van szó.
— Nem tudom. Hét hétig másik városban voltam. Mondd el.
Larissza ingerülten felsóhajtott.
— Krisztináék albérlete megszűnt. A tulajdonos emelni akarta a bérleti díjat. Ők gyűjtenek az első lakásukra. Dolgoznak, próbálnak előrejutni. A te lakásod pedig üresen állt. Felajánlottam nekik, hogy lakjanak ott egy ideig.
— Te ajánlottad fel nekik az én lakásomat?
— Istenem, Irén, ne csinálj úgy, mintha egy banki széf lenne! Ez egy lakás. Ráadásul tágas, és éppen nem használtad.
— Ezért gondoltad, hogy használhatod helyettem?
— Nem én használtam. Krisztina.
— Ugyanaz a lényeg.
Larissza hangja megkeményedett.
— Pontosan ezért nem akartam először szólni neked. Tudtam, hogy belekapaszkodsz minden formalitásba. Ahelyett, hogy egyszer az életben emberileg segítenél, rögtön jön a „az enyém”, „nem engedtem”, „nincs hozzá jogod”.
Elmosolyodtam.
— Tehát előre tudtad, hogy talán nemet mondok, ezért nem kérdeztél. Nagyon kényelmes módja az engedélykérésnek.
— Ne játszd meg magad. Ők a családod.
— A család általában kér.
— A család segít, nem kér engedélyt minden apróságra!
— Akkor miért nem nálad laknak?
Csend lett a vonal másik végén.
— Mert tudod, milyen kicsi a lakásom.
— Értem. Neked kicsi, ezért nem alkalmas. Nekem nagyobb, ezért automatikusan mindenkié.
— Ne túlozz.
— Csak összefoglalom a logikádat.
Larissza ezután lassabban beszélt, szinte tanári hangon.
— Irén, gondolkodj már. Egyedül élsz. Nagy lakásod van. Folyton üzleti utakra jársz. Krisztina fiatal, szüksége van arra, hogy elinduljon az életben. A te lakásod most fontosabb neki, mint neked. Miért kell ebből elvi kérdést csinálnod?
És akkor megértettem.
Ez nem félreértés volt.
Nem rossz kommunikáció.
Nem az történt, hogy Krisztina félreértette az anyját.
Larissza valóban úgy gondolta, hogy ha valakinek nagyobb szüksége van valamire, akkor azzal már rendelkezhet is.
— A lányodnak lehet szüksége akár három lakásra is — mondtam. — Ettől egyik sem lesz automatikusan az övé.
— Micsoda nehéz ember vagy! Néha el sem hiszem, hogyan tudsz így élni, állandóan azt számolva, ki mivel tartozik kinek.
— Én meg azt nem értem, hogyan lehet valaki ennyire pontosan megszámolni más szobáit, négyzetmétereit és távollétét, majd engem vádolni számolgatással.
— Ők ma nem mennek sehová.
— Tessék?
— Mondtam nekik, hogy maradhatnak.
— Én pedig azt mondtam, hogy nem maradhatnak.
— Egy-két hét. Talán egy hónap. Ennyit kibírsz.
— És ha azt mondom, hogy nem?
— Akkor is maradnak. Majd találunk valami megoldást.
Letettem a telefont.
Néhány perccel később üzenet érkezett:
„Ne csinálj cirkuszt a gyerekek előtt. Én engedtem meg, hogy ott lakjanak. Családon belül nem kell minden aprósághoz engedélyt kérni.”
Elolvastam kétszer.
Aztán készítettem róla egy képernyőképet.
Elővettem a lakás iratait, majd felhívtam egy zárszerelőt.
Amikor megérkezett, megmutattam neki a tulajdoni papírokat és a régi kulcsokat.
— Elveszett a kulcs? — kérdezte.
— Rosszabb. Odaadtam valakinek, akiben bíztam.
A férfi bólintott, és nem kérdezett többet.
Negyven perc múlva már két új kulcsom volt.
A régi kulcs, amit Larisszának adtam, többé nem nyitotta az ajtót.
Este fél hétkor még alig pakoltam ki a bőröndömből. A holmijukhoz nem nyúltam. A dobozaik ott álltak, ahol hagyták őket, a ruháik a szekrényben lógtak, a konyhában pedig ott sorakoztak a saját élelmiszereik.
Aztán valaki megpróbálta elfordítani a zárban a kulcsot.
Egyszer.
Másodszor.
Harmadszor már erősebben.
Megszólalt a csengő.
A kukucskálón keresztül megláttam Krisztinát, Ádámot és Larisszát.
Kinyitottam az ajtót, de a biztonsági láncot nem vettem le.
— Mi történt a zárral? — kérdezte rögtön Larissza.
— Kicseréltem.
Krisztina közelebb lépett.
— Kicserélted a zárat, miközben a dolgaink bent vannak?
— Igen. Megszüntettem azoknak a bejutását, akiknek már nincs engedélyük bejönni. Most bejöhettek, összepakolhatjátok a holmitokat, és elmehettek.
— De reggel megbeszéltük, hogy este mindent átbeszélünk!
— Nem. Reggel te azt mondtad, hogy majd anyád megoldja. Én pedig azt mondtam, hogy a döntést már meghoztam.
Larissza meglökte kissé a lányát, és az ajtó elé állt.
— Irén, elég ebből az olcsó színházból. Nyisd ki az ajtót, beszéljük meg normálisan, ne játszd itt a hatalmas háziurat.
— Krisztina és Ádám bejöhetnek összepakolni. Te is bejöhetsz, ha segíteni akarsz nekik.
— És ha beszélni akarok?
— Akkor beszélhetünk a folyosón.
Larissza néhány másodpercig csak nézett rám.
— Te most meg akarod alázni Krisztinát?
— Nem. Be akarom fejezni azt a helyzetet, amit te kezdtél.
— Ő a saját unokahúgod!
— Larissza, Krisztina huszonhét éves. Nem ötéves. Pontosan tudja, mi a különbség aközött, hogy „anya megengedte” és aközött, hogy „a lakás tulajdonosa megengedte”.
Krisztina közbeszólt:
— Én megkérdeztem anyát! Azt mondta, minden le van beszélve.
Ránéztem.
— Aztán reggel te magad mondtad, hogy kiderült, nem beszélt velem.
Krisztina elhallgatott.
Ádám előrelépett.
— Irén asszony, menjünk be. A szomszédok már hallgatóznak. Nem kell ebből családi jelenetet csinálni az egész ház előtt.
— Ha ennyire zavar a feltűnés, akkor van egy egyszerű megoldás: összepakoltok és elmentek.
— Mi ma este nem megyünk sehova.
Ránéztem.
— Akkor rövid lesz a beszélgetés.
Levettem a láncot és kitártam az ajtót.
Mindhárman beléptek.
Krisztina rögtön leült a kanapéra. Ádám az ablak mellé állt, a kezét a zsebébe dugta. Larissza pedig levette a kabátját és felakasztotta, mintha nem egy idegen lakásába érkezett volna, hanem a saját otthonába egy családi megbeszélésre.
— Most már — mondta — fejezzük be ezt az őrületet, és beszéljük meg.
Én állva maradtam.
— Hallgatlak. De előre szólok: arról nem tárgyalok, hogy továbbra is itt éljenek-e. Csak arról beszélhetünk, hová költöznek.
Larissza leült a lányával szemben.
— Nem, Irén. Pontosan azt fogjuk megbeszélni, hogy maradhatnak-e. Mert ma este nem tudod csak úgy eltüntetni őket az összes holmijukkal együtt, és azt mondani, hogy mostantól az utcán éljenek.
— Nem kell eltűnniük. Van anyjuk, vannak barátaik, vannak szüleik, van munkájuk. Megoldják.
— Megint a papírok! — csattant fel. — Nem tudsz öt percig testvérként beszélni, csak mint valami közjegyző?
— Tudok. Testvérként reggel megkérdeztem tőled, miért nem szóltál. Azt mondtad, azért, mert tudtad, hogy nemet mondhatok. Ezzel a családi beszélgetés lényegében véget is ért.
Krisztina felállt.
— Te egyáltalán tudod, mennyibe kerül most egy albérlet? Nem azért jöttünk ide, mert kényelmes kedvünk volt. Lakást akarunk venni. Próbálunk félretenni. Te tényleg azt gondolod, hogy egy üres szoba fontosabb a saját unokahúgod jövőjénél?
— Krisztina, ugyanazt csinálod, mint az anyád. Nem azt kérdezed, segíthetek-e. Azt magyarázod, miért jár neked a segítségem.
— Mert család vagyunk!
— A család felhív és megkérdezi: „Irén néni, bajban vagyunk. Lakhatunk nálad egy hónapig?” Aztán megvárja a választ. Nem költözik be, nem pakolja tele a szekrényt, majd amikor a tulajdonos hazajön, előadást tart neki a családi értékekről.
Ádám eltolta magát az ablaktól.
— Rendben. Tegyük fel, hogy ön nem ért egyet. De van egy valóságos probléma: mi több mint egy hónapja itt élünk. A dolgaink itt vannak. Nem lehet egyszerűen kirakni minket csak azért, mert lecserélte a zárat. Ha hivatalosan akarja intézni, intézze hivatalosan.
Bólintottam.
— Végre valamiben egyetértünk.
Ádám arca megváltozott.
— Ezt hogy érti?
Elővettem a telefonomat.
— Pontosan úgy, ahogy mondtam. Ha önök önként nem mennek el, akkor hivatalos úton folytatjuk.
Larissza felállt.
— Irén, tedd el a telefont.
— Nem.
— Mondtam, hogy tedd el. Holnap meg fogod bánni.
— Ma már túl sokan próbálták megmondani, mit tegyek a saját lakásomban. Mára betelt a keret.
Krisztina rám nézett.
— Te tényleg rendőrt akarsz hívni? Rám? A saját unokahúgodra?
— Nem rád hívom a rendőrséget. Egy olyan lakásba hívom őket, ahol a tulajdonos egyértelműen megmondta, hogy az ott tartózkodásnak vége, az ott lévők pedig kijelentették, hogy nem mennek el.
Larissza hitetlenkedve nézett rám.
— Tudod, hogy fog ez kinézni? Az egész ház látni fogja. A szomszédok tudni fogják. Aztán majd mesélheted, hogyan vitette ki a rendőrség a saját testvéredet.
— Te voltál az, aki szerint nem kell bevonni másokat. Amikor odaadtad a kulcsot, valószínűleg arra számítottál, hogy majd engedek. Nem így történt.
— Bosszút állsz.
— Ha bosszút akarnék állni, sokkal több dolgot tehetnék, mint hogy megkérem őket, pakoljanak össze.
Ádám összefonta a karját.
— Hívja csak. Meglátjuk, mit mondanak.
— Rendben.
Tárcsáztam.
A beszélgetés után hirtelen megváltozott a hangulat.
Larissza már nem ült. Fel-alá járkált.
— Irén, mondd vissza. Még most abbahagyhatod ezt az egészet.
— Akkor hagyom abba, amikor Krisztina és Ádám elhagyják a lakást.
— De hová menjenek ilyen későn?
— Hozzád.
Larissza megállt.
— Tudod, hogy nálam alig van hely.
— Igen. Ezt ma már tökéletesen megjegyeztem. Nálad kicsi a lakás, ezért oda nem költözhetnek. Az enyém viszont akkora, hogy az engedélyem sem szükséges.
— Ne forgass ki!
— Szinte szó szerint idézlek.
Krisztina most már a kanapé szélén ült, és idegesen forgatta a gyűrűjét.
— Irén néni, legalább péntekig hadd maradjunk. Ma kedd van. Három nap alatt találunk valamit. Miért kell ezt rendőrségig vinni?
Ránéztem.
— Reggel azt mondtam, hogy ma költözzetek ki. Ti azonban nem lakást kerestetek, hanem dolgozni mentetek, majd este hárman visszajöttetek, hogy meggyőzzetek. Most három napot kérsz, mert látod, hogy ezúttal nem fogok meghátrálni.
— Mert nem gondoltam, hogy tényleg képes vagy erre.
— Pont ez a probléma. Egyikőtök sem gondolta, hogy a „nem” szó nálam valóban nemet jelent.
Megszólalt a csengő.
Ádám a bejárat felé nézett.
A folyosón két rendőr állt.
Beengedtem őket, bemutatkoztam, és azonnal elővettem a tulajdoni dokumentumokat.
Az egyik rendőr átnézte a papírokat.
— Ön a lakás tulajdonosa?
— Igen. Én vagyok az egyetlen tulajdonos.
— A jelenlévők rokonai?
— Krisztina az unokahúgom. Ádám a párja. Larissza a testvérem. Ő adta oda nekik az általam korábban nála hagyott tartalék kulcsot. Lakhatási engedélyt nem adtam.
Larissza azonnal közbevágott.
— Ne állítsuk be úgy, mintha bűnözők lennénk! Senki nem lopott semmit. A saját lányomnak adtam oda a kulcsot, mert a testvérem majdnem két hónapig nem volt itthon. Átmenetileg laktak itt. Családi ügy.
A rendőr felé fordult.
— Kérem, ne beszéljen közbe.
Larissza elhallgatott.
— Ön a lakás tulajdonosa?
— Nem.
— Be van jelentve ide?
— Nem.
A rendőr Krisztinához fordult.
— Ön be van jelentve?
— Nem.
— Van bérleti szerződésük vagy bármilyen írásos megállapodásuk a tulajdonossal?
Krisztina habozott.
— Nincs.
— A tulajdonos személyesen engedélyezte, hogy itt lakjanak?
Krisztina rám nézett.
— Nem.
Ádám közbeszólt.
— De több mint egy hónapja itt élünk. Minden holmink bent van. Senki nem mondta, hogy illegálisan vagyunk itt. Kaptunk egy kulcsot, bejöttünk, minden nyíltan történt.
Ránéztem.
— Ma reggel személyesen közöltem velük, hogy nem járulok hozzá a további ottlakásukhoz, és kértem, hogy vigyék el a holmijukat. Este visszajöttek, és azt mondták, hogy nem mennek el.
A rendőr Ádámra nézett.
— Ez így történt?
Ádám elhallgatott.
— Mi csak meg akartuk beszélni a határidőt.
— Tehát a tulajdonos azt mondta, hogy költözzenek ki?
— Igen.
— Van önöknek olyan dokumentumuk, amely alapján a tulajdonos tiltása ellenére jogosultak itt lakni?
Ádám megrázta a fejét.
— Nincs.
Larissza újra közbeszólt.
— De hát ez nevetséges! Az emberek nem tudnak egyik pillanatról a másikra eltűnni. Hová menjenek?
A másik rendőr nyugodtan válaszolt:
— A további lakhatásukról nem nekünk kell dönteni. Ha valaki úgy gondolja, hogy önálló joga van az ingatlan használatára, azt a megfelelő jogi úton rendezheti. A jelenlegi helyzetben azonban a tulajdonos felszólította önöket a lakás elhagyására, ezért a konfliktust nem érdemes tovább élezni.
Larissza rám nézett.
Talán azt várta, hogy most végre megenyhülök.
Nem mondtam semmit.
Krisztina törte meg a csendet.
— Ádám, pakoljunk össze. Nem akarom ezt tovább folytatni a rendőrök előtt.
Larissza élesen a lányára nézett.
— Sehová nem mész. Még beszélnünk kell.
Ádám megdörzsölte az állát.
— Larissza, miről beszéljünk? Új a zár. Irén nem enged minket maradni. Nincs semmilyen papírunk. Mit csináljunk? Minden este rendőrt várjunk?
— Most tényleg feladod?
— Nem feladom. Csak nem akarok harcot vívni egy olyan lakásért, ami nem az enyém.
— Senki nem beszél harcról!
— Akkor nincs más hátra. Összepakolunk.
A következő negyven percben a lakás lassan visszaváltozott az otthonommá.
Ádám összeszedte a ruháit, a töltőket és a dokumentumait. Krisztina a fürdőszobából hozta ki a kozmetikumait, a cipőit és a személyes holmijait.
Larissza segített neki, közben pedig időnként odavetett egy-egy mondatot, amelynek nyilván az volt a célja, hogy érezzem, milyen szörnyű ember lettem.
— Ki hitte volna, hogy egyszer idáig jutunk — mondta, miközben becipzározta a táskát.
Nem válaszoltam.
Néhány perc múlva újra megszólalt.
— A saját testvéred vagyok. Én a helyedben szégyellném magam.
Ránéztem.
— Az én helyemben nem lennél. Már elmondtad, miért: a te lakásod túl kicsi ahhoz, hogy ott éljen a lányod.
Larissza erősebben húzta meg a cipzárt.
— Milyen haragtartó lettél.
— Nem haragtartó vagyok. Csak nehéz elfelejteni egy mondatot, amit valaki ugyanazon a napon többször is felhasznál ellenem.
Krisztina kijött a fürdőből.
— Anya, kérlek, hagyd abba. Csak el akarok menni.
Larissza felé fordult.
— Látod, mire kényszerítettek?
Krisztina fáradtan nézett az anyjára.
— Senki nem kényszerít semmire. Egyszerűen tényleg meg kellett volna kérdeznünk Irén nénit. Te azt mondtad, minden rendben lesz. Nem lett.
Larissza arcáról egy pillanatra eltűnt minden kifejezés.
— Most már én vagyok a hibás?
— Nem mondtam, hogy csak te. Én is beleegyeztem. De ne tegyünk úgy, mintha semmi közünk nem lenne hozzá.
Ádám kivitte az utolsó bőröndöt az előszobába.
— Krisztinának igaza van. Fejezzük be.
Larissza keserűen felnevetett.
— Remek. Most már mindenki ellenem van.
— Senki nincs ellened — mondtam. — Csak először ma este mindenki a saját döntéséért kezd felelősséget vállalni, nem az enyémért.
Amikor minden holmi az előszobába került, Krisztina még egyszer végigment a lakáson.
— Szerintem minden megvan.
— Ha találok valamit, szólok.
Az ajtónál megállt.
— Tényleg azt hittem, anya megbeszélte veled.
— Tudom.
— Amikor kiderült, hogy nem, már sejtettem, hogy baj lesz.
— Akkor kellett volna felhívnod.
Krisztina bólintott.
— Tudom.
Ádám az utolsó bőrönddel már a lift előtt állt.
Indulás előtt megállt.
— Irén asszony, reggel túl sokat beszéltem. Az, hogy „már itt élünk, úgysem lehet mit tenni”, elég ostoba volt.
— Inkább magabiztos.
Keserűen elmosolyodott.
— Legyen az. De megértettem.
— Akkor rendben.
Larissza maradt utolsónak.
Az ajtóban kinyitotta a táskáját, elővette a régi kulcsot, és letette a komódra.
— Tessék. Vidd. Ha már a családban minden csak papírral és rendőrséggel működik.
Ránéztem a kulcsra, majd a testvéremre.
— Nem, Larissza. A családban korábban bizalommal működött minden. Én azért adtam neked ezt a kulcsot, mert azt hittem, ha egyszer baj történik, belépsz és segítesz. Te döntöttél úgy, hogy ez a kulcs felhatalmaz arra, hogy helyettem rendelkezz a lakásommal.
Elhallgatott.
— Nem a papírok változtatták meg ezt a kulcsot — folytattam. — Hanem te.
Larissza felhúzta a kesztyűjét.
— Ezt soha nem bocsátom meg neked.
— Akkor legalább arra emlékezz, miért történt.
Kilépett a folyosóra.
Krisztina már a lift mellett állt. Ádám két bőröndöt tartott a kezében.
A lift ajtaja kinyílt.
Larissza lépett be elsőként. Krisztina még egy pillanatig ott maradt.
— Szia, Irén néni.
— Szia, Krisztina.
Ádám bólintott.
Az ajtó bezárult.
Visszamentem a lakásba, és kulcsra zártam az ajtót.
A régi kulcs ott feküdt a komódon a zárszerelő csavarhúzója mellett.
Fogtam, és betettem a fiók mélyére.
Többé semmit nem nyitott ki.
És azon az estén először nem kellett senkinek elmagyaráznom, miért.
