Vadim a tágas nappali közepén állt, arcán olyan elégedett mosollyal, mintha éppen élete legnagyobb győzelmét jelentette volna be. Az esti fény puhán szűrődött be az ablakokon, megcsillant a drága bútorokon és az antik tárgyakon, amelyeket az évek során a felesége választott ki.
Ötvenéves volt, és úgy érezte, végre eljött az idő, hogy új életet kezdjen. Egy fiatalabb nővel. Új érzésekkel. Új tervekkel.
A negyvenöt éves Marianna csendben ült a bőrfotelben, kezében egy porceláncsészével. Nem sírt. Nem remegett. Nem kérdezte, ki az a nő, és mióta tart a viszony.
Vadimot ez valamiért bosszantotta.
Talán arra számított, hogy a felesége jelenetet rendez, könyörögni kezd, vagy legalább megpróbálja számon kérni.
Marianna azonban csak ivott egy korty kávét.
– Csak ne csináljunk jelenetet, Marianna – mondta Vadim szinte leereszkedően, miközben begombolta drága zakóját. – Felnőtt emberek vagyunk. Megismertem valakit. Talán már sejtettél is valamit… De igazából mindegy. Harmincéves, és komolyak az érzéseink egymás iránt. Nem akarok tovább kettős életet élni. Őszinte leszek veled: elválunk. Mától már nem vagyunk család.
Marianna lassan letette a csészét.
– Értem.
Vadim szemöldöke kissé megemelkedett.
– Ennyi?
– Mit szeretnél még hallani?
A férfi egy pillanatra elhallgatott, majd visszanyerte magabiztosságát.
– A lakás, ahogy te is nagyon jól tudod, már az esküvőnk előtt is az enyém volt. Nem akarok kegyetlen lenni, ezért nem küldelek el azonnal. Két napot kapsz. A hétvégén összepakolsz. Mi Oleszjával elmegyünk vidékre, hogy ne zavarjunk. Hétfő reggel visszajövünk. Addigra remélhetőleg már üres lesz a lakás.
Marianna nyugodtan nézett rá.
– Hétfőig?
– Igen.
– Rendben. Két nap elég lesz.
Vadim elégedetten bólintott.
Pontosan így képzelte el. Egy kis méltóságteljes szakítás, semmi könny, semmi botrány.
Úgy érezte, még nagylelkű is.
Azt persze elfelejtette, hogy az ő nagylelkűsége mindig addig tartott, amíg nem kellett érte pénzt adnia.
Tizenöt év házasság alatt számtalanszor emlékeztette Mariannát arra, hogy ő az, aki „befogadta” őt a saját lakásába.
Csakhogy amikor összeházasodtak, az a bizonyos büszkén emlegetett lakás egyáltalán nem úgy nézett ki, mint most.
Három üres szoba, csupasz betonfalak, egy régi matrac és néhány nélkülözhetetlen holmi.
Vadim akkor azt mondta, a lakás a lényeg, a berendezés pedig majd alakul.
Marianna azonban nem akart egy félkész épületben élni.
Jó ízlése volt, dolgozott, és saját jövedelemmel rendelkezett, ezért rövid idő alatt teljesen átalakította az otthonukat.
Új bútorok érkeztek. Elegáns, klasszikus konyhabútor, beépített gépek, minőségi parketta, drága lámpák, nehéz függönyök.
A lakás lassan otthonná vált.
Később Marianna beleszeretett a régiségekbe.
Antik órák, régi komódok, különleges tükrök, elegáns fotelek és más történelmi darabok kerültek a lakásba.
Vadim mindezt rendszerint csak egy vállrándítással intézte el.
– Ha neked tetszik, költs rá. Nekem ezek a múzeumi kacatok semmit sem érnek.
Most azonban hirtelen nagyon is értékesnek tűntek.
Még aznap felhívta az édesanyját, Aljovtyina Jakovlevnát.
– Anya, elválunk Mariannával. Nem lesz semmi gond, de azért gyere át hétvégén. Figyelj rá, nehogy elvigyen bármit a lakásból.
– Persze, kisfiam – felelte az asszony gondolkodás nélkül. – Mindig melletted állok.
Csakhogy az élet közbeszólt.
Szombat reggel Aljovtyina rosszul lett, hirtelen felszökött a vérnyomása, és mentőt kellett hívni hozzá. Az orvosok megtiltották neki, hogy elmenjen otthonról.
Vadim egyetlen biztos ellenőrzőpontja így kiesett.
A férfi ettől még nem aggódott különösebben.
A hétvégét Oleszjával akarta tölteni egy elegáns vidéki wellnesshotelben, és semmi kedve nem volt azzal foglalkozni, hogy Marianna mit csinál otthon.
Mielőtt elindult, még egyszer végignézett a lakáson.
– Tehát csak a saját ruháidat, kozmetikumodat és személyes dolgaidat vidd. Ne ess túlzásokba.
Marianna az ajtófélfának támaszkodva nézett rá.
– Mit értesz túlzás alatt?
– A beépített gépek maradnak. A sütő, a mosogatógép, a főzőlap, minden. Ezek a lakás részei. És az antik komódot se vidd el.
Marianna elmosolyodott.
– Azt a komódot, amit éveken át ócska kacatnak neveztél?
Vadim vállat vont.
– Oleszjának nagyon tetszik. Egyébként is azt mondja, csodálatos az ízlésem.
Marianna nem válaszolt.
– Rendben.
Vadim felkapta a bőröndjét.
– Tudtam, hogy értelmes nő vagy. Hétfőn majd zárat cserélek.
Azzal becsapta maga mögött az ajtót.
Teljes bizonyossággal hitte, hogy ő nyert.
Néhány órával később Marianna elővette a telefonját.
– Jó napot kívánok. Marianna vagyok. Tegnap beszéltünk. Igen, ugyanarra a címre kérem a kiszállást. Körülbelül egy óra múlva jó lenne. A lehető legnagyobb teherautót küldjék, kérem. És legyenek szerszámok is, mert komoly bontás várható.
Ezután felhívta a raktárt is, amelyet már korábban lefoglalt.
Nem akart kapkodva új lakást keresni. Egyelőre az édesanyjához költözik, a holmiját pedig biztonságos helyen tárolja.
Dél körül hat erős rakodómunkás érkezett, velük jött egy villanyszerelő és egy bútorbontással foglalkozó szakember.
A brigádvezető végignézett a lakáson.
– Nos, asszonyom, mivel kezdjük?
Marianna körbenézett.
– Mindennel.
A férfi elmosolyodott.
– Pontosabban?
– A konyhával. Teljesen szétszedik. A frontokat, a főzőlapot, a sütőt, a páraelszívót, a mikrohullámú sütőt és a mosogatógépet is. Utána jöhet a nappali és a hálószoba. Az antik tárgyakat különösen óvatosan csomagolják. Mindent több réteg buborékfóliába. És minden egyes darabot személyesen ellenőrzök.
A munkások nekiláttak.
A lakás rövid idő alatt hangos műhellyé változott.
Csavarhúzók zúgtak, szerszámok csörrentek, fólia sercegett, bútorokat mozgattak.
Marianna azonban egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy elhagyott, összetört asszony.
Nyugodtan állt a szoba közepén, telefonált, ellenőrizte a listát, és pontosan tudta, mit akar.
A függönyök lekerültek.
A képek eltűntek a falakról.
A drága csillárokat leszerelték.
A bútorokat szétszedték és levitték.
A nappali egyre üresebb lett.
A hálószobából eltűnt az ágy, a szekrények, a tükrök és az a bizonyos antik komód is.
A konyhában pedig lassan csak a falak, csövek és vezetékek maradtak.
Szombat estére a teherautó szinte teljesen megtelt.
A brigádvezető fáradtan törölte meg a homlokát.
– Asszonyom, egyetlen problémánk maradt. A kocsi teljesen tele van. Már így is alig tudjuk becsukni az ajtókat. Maradt még egy asztal és egy szék. Hozzunk még egy teherautót?
Marianna a konyhában álló masszív faasztalra nézett.
Mellette egyetlen szék árválkodott.
Néhány másodpercig gondolkodott, majd elmosolyodott.
– Nem kell.
– Biztos?
– Igen. Maradjanak.
A férfi kérdőn nézett rá.
Marianna a vállára vonta a kabátját.
– Tekintsék nászajándéknak az új boldog párnak. Valamin csak el kell kezdeniük a közös életet.
Még egyszer körbenézett.
Az egykor elegáns lakás most szinte teljesen üres volt.
Pont olyan, mint tizenöt évvel korábban.
Aztán becsukta maga mögött az ajtót.
—
Hétfő reggel ragyogó napsütés fogadta Vadimot.
Elegáns autójával begördült a ház elé, majd kiszállt, és látványosan kinyitotta Oleszjának az ajtót.
– Végre hazaértünk, drágám – mondta elégedetten.
Oleszja mosolyogva húzta maga után a bőröndöt.
Vadim behelyezte a kulcsot a zárba.
Elfordította.
Az ajtó kinyílt.
Oleszja lépett be először.
Néhány lépést tett, aztán hirtelen megállt.
Vadim majdnem nekiment.
– Mi van?
A nő lassan megfordult.
– Vadim…
A férfi belépett a nappaliba.
És megdermedt.
Se kanapé.
Se szekrény.
Se televízió.
Se képek.
Se függönyök.
A mennyezetről egy egyszerű villanykörte lógott.
Vadim gyorsan a hálószobába rohant.
Üres.
Az ágy eltűnt.
A szekrények eltűntek.
A tükrök eltűntek.
És természetesen az antik komódnak is nyoma veszett.
– Ne… – préselte ki magából.
Aztán a konyhába rohant.
Ott pedig még rosszabb látvány fogadta.
A drága konyhabútor helyén csak csupasz falak, vezetékek és csövek maradtak.
Középen ott állt az asztal.
Mellette az egyetlen szék.
Az asztalon pedig egy kulcscsomó.
Oleszja lassan odalépett.
– Azt mondtad, ez egy teljesen berendezett lakás.
Vadim nem felelt.
– Azt mondtad, minden itt van.
– Tudom.
– Akkor hol van minden?
A férfi csak bámulta az üres helyiséget.
Hirtelen minden értelmet nyert.
Marianna nem vitt el semmit abból, ami az övé volt.
Ő csak elvitte mindazt, amit saját pénzéből vásárolt.
A lakás falai, padlója és mennyezete valóban Vadimé maradtak.
Pontosan úgy, ahogy mindig is büszkén hangoztatta.
Csakhogy most már világosan látszott, mennyit is ér számára egy olyan otthon, amelyet évekig más ember teremtett meg.
Vadimnak alig maradt megtakarítása. A pénzét drága autókba fektette, azokat pedig gondosan az anyja nevére íratta. A következő fizetéséig még hetek voltak hátra.
Oleszja közben egyre ingerültebben nézte az üres szobákat.
– És most? – kérdezte. – Hol fogunk aludni?
Vadim lehunyta a szemét.
Hirtelen eszébe jutott Marianna utolsó mondata.
„Csak azt viszem magammal, ami az enyém.”
Akkor még azt hitte, hogy ez csupán egy nyugodt, jelentéktelen mondat.
Most már tudta, hogy figyelmeztetés volt.
Marianna nem rendezett jelenetet.
Nem könyörgött.
Nem sírt.
Nem próbálta meggyőzni a férjét arról, hogy maradjon.
Egyszerűen csak összepakolta azt, amiért éveken át dolgozott, amit a saját pénzéből vásárolt, és amit Vadim addig természetesnek vett.
Ő pedig megkapta azt, amit annyira féltve őrzött: a „saját” lakását.
Csak éppen visszakapta olyannak, amilyen valójában az övé volt, mielőtt Marianna belépett az életébe.
Üres falakkal, hideg padlóval, egy asztallal és egyetlen székkel.
És azon a hétfő reggelen Vadim először értette meg, hogy nem Marianna távozása tette üressé az otthonát, hanem az, hogy éveken át nem vette észre, ki teremtette meg benne mindazt, amit ő magától értetődőnek hitt.
