Három nappal a fizetésem előtt Oleg megint megkért, hogy utaljak neki 18 700 rubelt az autóhitelére.
Már megnyitottam a banki alkalmazást, amikor a családi csoportba üzenet érkezett az anyjától:
„Olezska, köszönöm a polcot! A kiszállítást is. Nagyon aranyos vagy.”
Néhány másodpercig csak néztem a képernyőt. Aztán felnéztem a férjemre.
Oleg nyugodtan ült a konyhaasztalnál, és úgy várta az utalást, mintha a két dolognak semmi köze sem lenne egymáshoz.
– Anyukádnak polcot vettél?
– Igen. Nem volt olyan drága. Régóta szüksége volt rá.
– És az autóra nincs pénzed?
Oleg összehúzta a szemöldökét.
– Natasa, ne kezdd már megint. Anyának egy hónapja megígértem. Az autórészlet viszont most esedékes. Tudod, hogy elhalasztották a kifizetésemet.
Végül átutaltam a pénzt.
Később sokszor eszembe jutott az a pillanat. Nem azért, mert átutaltam 18 700 rubelt, hanem mert én magam nyomtam meg a gombot, miközben valahol mélyen már tudtam, hogy a házasságunk pénzügyi mérlege régóta nem stimmel.
Hatodik éve voltunk házasok, és korábban szinte soha nem veszekedtünk a pénz miatt. Én bérszámfejtőként dolgoztam egy nagykereskedelmi cégnél. Oleg néhány évig egy szerelőcsapattal járt munkákra, aztán elkezdett magánmegrendeléseket vállalni.
Vett hitelre egy használt furgont, rengeteg szerszámot, és állandóan azt mondta, hogy hamarosan teljesen a saját lábára áll.
Ősszel állítólag két nagy megrendelése is meghiúsult. Megbeszéltük, hogy néhány hónapig én fizetem a lakást és az élelmiszert, ő pedig az autóhitelét és a rezsi egy részét.
A lakás albérlet volt. A szerződés az én nevemen szerepelt, Oleg pedig társbérlőként volt feltüntetve. A bérleti időszak március végén járt le.
Az első hónapban minden rendben ment.
A másodikban Oleg segítséget kért az autórészlethez, mert egy ügyfél késett a fizetéssel.
A harmadik hónapban ismét én utaltam neki.
Aztán már a rezsi is az én kártyámról ment.
Oleg pedig időnként hazahozott egy zacskó gyümölcsöt vagy egy flakon mosószert, és csak annyit mondott:
– Én is veszek dolgokat.
Csakhogy a lakbér 38 ezer volt, télen a rezsi meghaladta a hétezret, az élelmiszer pedig körülbelül 25 ezerbe került havonta.
Oleg bevásárlásai ritkán érték el a kétezret.
Nem is maga az összeg bosszantott a legjobban.
Hanem az, hogy minden segítség „utoljára” kellett.
Csak péntekig.
Csak amíg az ügyfél fizet.
Csak ezt az egy hónapot.
Én pedig mindig elhittem.
Mert Oleg tényleg dolgozott.
Reggel elment, este hazajött, cipekedett, telefonált, alkudozott, határidők miatt idegeskedett. Kívülről tényleg úgy tűnt, hogy egyszerűen rossz időszakot fogott ki.
Csak valamiért a pénz mindig pontosan a közös otthonunktól maradt el.
Az első komolyabb veszekedésünk egy szupermarketben tört ki.
Heti bevásárlást intéztünk. Oleg betett a kosárba egy drágább kávét, sajtot és egy készlet csavarhúzófejet.
A pénztárnál hirtelen félrelépett.
– Kifizeted? Holnap utalnak az egyik munkámért.
Kifizettem.
A parkolóban viszont észrevettem, hogy Oleg egy csomagautomatához megy. Kinyitotta az egyik rekeszt, és kivett belőle egy nagy dobozt.
Egy akkumulátor volt a szerszámgépéhez.
– Mennyibe került?
– Natasa, ne kezdj már megint számolgatni.
– Mennyi?
Sóhajtott.
– Majdnem kilencezer.
– Az akkumulátorra van pénz, az élelmiszerre nincs?
Oleg betette a dobozt a csomagtartóba.
– Ha nem veszem meg, nem tudok dolgozni. Ha nem dolgozom, nem keresek.
– Akkor miért én tudom meg mindig utoljára, hogy mire van pénzed?
Rám nézett.
– Mert úgy beszélsz velem, mintha könyvelő lennél, nem a feleségem.
Aznap este elővettem egy papírt.
Felírtam mindent.
Lakbér.
Rezsi.
Élelmiszer.
Autó.
Kötelező kiadások.
A végösszeg meghaladta a nyolcvanezer rubelt.
– Áprilistól tegyünk mindketten fix összeget a közös költségekre – mondtam. – A többi maradjon mindenkinek a saját pénze.
Oleg a papírra nézett.
– Most már lakótársak vagyunk?
– Nem. Pont ezért szeretném végre érteni, hogyan élünk.
– Minden egyes megrendelésemet meg kell mutatnom?
– Ha én fizetem helyetted az autóhiteledet, miközben te ugyanazon a napon szerszámot veszel, akkor igen, kérdezni fogok.
Oleg félretolta a papírt.
– Én a munkámba fektetek.
– Mennyit teszel félre?
Egy pillanatra elhallgatott.
– Nem sokat.
– Mennyit?
– Natasa, nem akarok itthon könyvelést vezetni.
Felállt, a tányérját a mosogatóba tette, és elment.
Másnap ő vett élelmiszert.
Én pedig úgy döntöttem, nem erőltetem.
Nagyon szerettem volna elhinni, hogy a férjem csak büszke, és hamarosan minden rendeződik.
Februárban elmentünk Oleg anyjához, Lidija Pavlovnához.
Oleg segített neki a ház körül. Polcot szerelt, csapot cserélt, nehéz dolgokat cipelt. Ezt soha nem róttam fel neki.
Tea közben az anyja egyszer csak megkérdezte:
– És a műhelyhelyiséget tavasszal mégis kiveszed?
Oleg olyan gyorsan nézett rá, hogy azt lehetetlen volt nem észrevenni.
– Anya, majd később.
Letettem a csészémet.
– Milyen helyiséget?
Kiderült, hogy Oleg kinézett magának egy kis műhelyt. Áprilistól ki lehetett volna bérelni.
– Azt mondtad, alig van pénzed.
– A műhelyre még nincs.
– De anyukád már tud róla?
Lidija Pavlovna rögtön közbeszólt:
– Natasa, hát nem ostobaságra költi. A férfi saját vállalkozást akar. Később még örülni fogsz neki.
Hazafelé megkérdeztem Olegot, miért tud az anyja többet a terveiről, mint én.
– Mert veled minden pénzről szóló beszélgetés kihallgatássá változik.
– Talán azért, mert az utóbbi hónapokban a te terveid árát én fizettem ki.
– Én meg később mindent a családba hozok.
Megállapodtunk, hogy márciustól negyvenezer rubelt utal a közös költségekre, az autót pedig maga fizeti.
Ő mondta ki az összeget.
És az elején tényleg működött.
Átutalta a negyvenezer rubelt. Vett élelmiszert. Kifizette a rezsit. Elküldte a bizonylatokat.
Én pedig fellélegeztem.
Még bűntudatom is lett amiatt, hogy ennyire gyanakvó voltam.
Eltöltöttünk együtt egy nyugodt hétvégét. Az utazásunkról beszélgettünk. Oleg azt mondta, nem siet a műhellyel, előbb tartalékot gyűjt.
Azt hittem, végre vége a pénz körüli problémáknak.
Kevesebb mint két hétig tartott.
A hangüzenet szerdán, délután 14:17-kor érkezett.
Azt hittem, Lidija Pavlovna küldött valamit, amit Olegnak kell továbbítanom.
A munkahelyemen voltam, ezért bedugtam a fülhallgatót.
Elindítottam.
Először csak a televízió hangja hallatszott.
Aztán az anyja hangja:
– Oleg, csak ne idegesítsd fel. Amíg ő fizet, húzd ki valahogy. Még egy hónap, és meglesz a pénz a műhely kauciójára. És azt se mondd meg neki, mennyit tettél félre, mert megint elkezdi majd számolgatni.
A felvétel húsz másodpercnél is rövidebb volt.
Háromszor hallgattam meg.
Negyedszer már nem is a szavakat figyeltem.
Hanem azt próbáltam felfogni, mióta beszélnek rólam úgy, mintha én nem lennék a saját életemben.
Néhány perccel később üzenet érkezett.
„Natasa, bocsánat, nem neked akartam elküldeni.”
Csak ennyit válaszoltam:
„Értem.”
Oleg este nyolc körül ért haza.
Letette az élelmiszeres zacskót a konyhaasztalra.
– Miért vagy ilyen csendben?
Elindítottam a hangfelvételt.
Végighallgatta.
Levette a kabátját, felakasztotta, majd visszajött a konyhába.
– Anya elszólta magát.
– Mennyi van nálad?
Sokáig hallgatott.
Aztán kimondta:
– Kétszáznyolcvanezer.
Nem szóltam.
Nyolc hónap alatt ötször utaltam neki pénzt az autójára.
Én fizettem szinte az egész lakhatásunkat.
A bevásárlások nagy részét.
És neki közben kétszáznyolcvanezer rubelje volt félretéve.
– Ez munkapénz – mondta. – A műhelyre gyűjtöttem.
– Te pénzt kértél tőlem az autóra úgy, hogy közben majdnem háromszázezer rubel volt a számládon?
– Ha hozzányúlok, soha nem nyitom meg a műhelyt.
– Az én pénzemhez viszont hozzá lehet nyúlni?
– De te megoldottad.
Olyan természetesen mondta ki, hogy attól lett igazán rossz érzésem.
– Mit jelent az, hogy „amíg ő fizet, húzd ki”?
– Anya mondta. Nem kell komolyan venni.
– És azt, hogy ne mondd meg, mennyid van?
– Nem kértem tőle, hogy ezt mondja.
– De az összeget tudta.
Oleg felsóhajtott.
– Mert támogat engem. Te meg minden ötletben először azt nézed, mennyibe kerül.
– Mert az elmúlt hónapokban a te ötleteid nekem kerültek pénzbe.
Ekkor felemelte a hangját.
– Nem szórtam el! Azt akartam, hogy legyen saját műhelyem, és később többet keressek. Nekünk!
Ránéztem.
– Ha ez tényleg nekünk szólt, akkor miért csak te és az anyád tudtatok róla?
Erre már nem válaszolt.
Másnap Oleg átutalt nekem hatvanezer rubelt.
A közleményben ez állt:
„Amit helyettem fizettél. Este beszéljünk nyugodtan.”
Este tényleg beszéltünk.
Elismerte, hogy nem volt korrekt.
Azt mondta, azért nem akart a megtakarításához nyúlni, mert félt, hogy a műhely újra csak álom marad.
Az anyjával pedig egyszerűen megszokásból beszélt meg mindent.
Majdnem elhittem.
Úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt a házasságunknak.
Oleg fizeti az autót.
A háztartási költségeket felezzük.
A műhelyt pedig csak akkor kezdi el, ha a saját részét már befizette a közös kasszába.
Két nappal később a lakás tulajdonosa, Szvetlana Szergejevna írt nekem:
„Natasa, jó napot. Oleg azt mondta, biztosan maradnak még egy évre. Előkészíthetem az új szerződést ugyanilyen feltételekkel?”
Este megkérdeztem Olegot:
– Te már megmondtad neki, hogy maradunk?
Tovább szedte a tányérjára a hajdinát.
– Igen. Miért?
– Mert erről nem beszéltünk.
– Natasa, ugyan már. Hová mennénk? Jó ez a lakás, az ára is megfelelő.
– A szerződés az én nevemen van. Miért döntöttél helyettem?
Letette a kanalat.
– Nem vettem meg a lakást nélküled. Csak szóltam neki, hogy maradunk.
És akkor végre megértettem.
Nem csak a pénzről volt szó.
Oleg egyszerűen hozzászokott ahhoz, hogy az én pénzem, az én aláírásom és az én beleegyezésem automatikusan ott van a saját tervei mögött.
Megírtam a tulajdonosnak, hogy az én nevemre nem kötök új szerződést.
A jelenlegi szerződésből négy hét maradt.
Ha Oleg maradni akar, tárgyaljon ő.
Szvetlana Szergejevna röviden válaszolt:
„Rendben. A hónap végén leolvassuk az órákat, és átadjuk a kulcsokat. Oleggal külön beszélek.”
Nem volt nagy jelenet.
Nem volt ajtócsapkodás.
Nem volt bőrönd az előszobában.
Még majdnem egy hónapig egy lakásban éltünk.
Csakhogy ezúttal Oleg fizette a lakbér felét és a rezsi felét. Bevásárolt. Saját maga utalta az autóhitelét.
És ami nyolc hónapon keresztül lehetetlennek tűnt, hirtelen teljesen egyszerű lett.
Csak addig volt lehetetlen, amíg én megoldottam helyette.
Egy héttel a szerződés lejárta előtt Oleg beszélt a tulajdonossal, majd feldúltan ért haza.
– Kauciót kér, ha csak az én nevemre írjuk az új szerződést.
– Beszéld meg vele.
– A pénzem a műhelyre van félretéve.
Kimondta, majd elhallgatott.
Végül nem maradt a lakásban.
A megtakarításából már kifizette a műhely első havi díját és a kauciót, ezért úgy döntött, az anyjához költözik.
Én pedig kerestem egy kis egyszobás lakást a munkahelyem közelében.
Megnéztem néhányat.
Elolvastam a szerződést.
Kifizettem a kauciót.
Aztán elkezdtem átköltöztetni a dolgaimat.
Az utolsó estén már csak néhány holmi maradt.
Oleg műanyag ládákba pakolta a szerszámait.
Én leszedtem a ruháimat a vállfákról.
A konyhában két tányér, egy vízforraló és egy reggelire szánt élelmiszercsomag maradt.
Lidija Pavlovna is eljött segíteni a fiának.
Már az előszobában voltunk, amikor rám nézett.
– Nem gondoltam volna, hogy egyetlen hangfelvétel miatt idáig jutsz.
– Én sem gondoltam volna.
Oleg kivitt egy ládát a kocsihoz.
Visszajött a másodikért.
Mielőtt elindult volna, elővette a telefonját.
– Natasa, hétfőn esedékes az autóhitelem. Az ügyfél csak szerdán fizet. Át tudnád utalni még egyszer? Azonnal visszaadom.
Lidija Pavlovna ott állt mellette.
Korábban ilyenkor magyarázkodni kezdtem volna.
Elmondtam volna, hogy nekem is vannak kiadásaim.
Felsoroltam volna a számlákat.
Bizonygattam volna, hogy nem tudom.
Most azonban már nem kellett semmit bizonyítanom.
– Nem, Oleg. Fizesd ki te.
Elrakta a telefonját.
Felvette a ládát.
És kiment.
Másnap reggel leolvastam Szvetlana Szergejevnával a mérőórákat, átadtam neki a saját kulcsomat, és elindultam az új lakásomba.
Oleg később, miután az utolsó holmiját is elvitte, külön adta le a saját kulcsait.
Aznap délután egyetlen rövid üzenetet kaptam tőle:
„Kifizettem az autót.”
Elolvastam.
És ezúttal nem utaltam semmit, nem magyarázkodtam, nem kérdeztem, mikor fizet az ügyfél — csak letettem a telefonomat, mert végre megértettem, hogy attól a naptól kezdve nem az volt a dolgom, hogy megmentsem őt a saját döntései következményeitől.
