– Ebben a szobában lesz a gardróbom. Te pedig örülj, hogy az erkélyen egyáltalán meghúzhatod magad! – jelentette ki az anyósom, miközben már a nappalinkat méregette. Azt hitte, a válás után minden az övé és a fiáé lesz. Fogalma sem volt róla, hogy egy hónappal korábban olyan döntést hoztam, amely néhány perc múlva mindkettőjüket térdre kényszeríti…
Tamara Nyikolajevna úgy lépett be a nappaliba, mintha máris ő lenne a lakás egyedüli tulajdonosa.
A kezében sárga mérőszalagot szorongatott, amelyet határozott mozdulattal végighúzott a laminált padlón.
– Ezt a falat lebontatjuk! – jelentette ki parancsoló hangon. – Igor, írd fel! Három méter nyolcvan centiméter. Holnap szólsz a kivitelezőnek, hogy számolja újra az árat.
Igor, a hamarosan volt férjem, engedelmesen elővette a telefonját.
– Anya, de akkor hová tesszük a kanapét? – kérdezte bizonytalanul. – Hiszen sarokkanapét akartunk venni.
Az anyja úgy nézett rá, mintha valami elképesztő ostobaságot mondott volna.
– Sarokkanapé? Az csak gyűjti a port! Veszünk egy elegáns szófát, két fotelt, és végre rendesen fogadhatod a vendégeidet. Nem élhetsz örökké úgy, mint egy remete, különösen most, hogy ez a nő végre eltűnik az életedből!
Az „ez a nő” én voltam.
Szvetlana. Tíz éven át Igor felesége, annak a lakásnak a társtulajdonosa, amelyet most az anyósom olyan lelkesen rendezett át, mintha a végrendeletében örökölte volna.
A könyvespolc mellett álltam, és gondosan kartondobozokba pakoltam a könyveimet.
Nem kiabáltam.
Nem sírtam.
Még csak nem is tiltakoztam.
Pedig néhány hónappal korábban valószínűleg kétségbeesetten próbáltam volna megvédeni az otthonomat.
Most azonban már tudtam valamit, amiről ők ketten még csak nem is sejtettek semmit.
– A teherhordó falakat azért ne bontassák le – jegyeztem meg nyugodtan. – Komoly bírságot kaphatnak érte.
Tamara Nyikolajevna azonnal felém fordult.
– Ne oktass ki engem! Ez az én lakásom, és azt csinálok benne, amit akarok! Tíz évvel ezelőtt a saját megtakarításomból adtam az önerőt!
Lassan leragasztottam az egyik dobozt.
– Az önerő egy részét adta. A jelzáloghitelt viszont Igorral együtt fizettük tíz éven keresztül.
Az anyósom gúnyosan felnevetett.
– Ugyan már! Te fizetted? Ne nevettess! Az én fiam két munkahelyen dolgozott, hogy eltartson téged, te pedig csak az irodában üldögéltél, és papírokat tologattál!
Igor lesütötte a szemét.
– Anya, azért…
– Ne szakíts félbe! – csattant fel az asszony. – Szvetlana, inkább legyél hálás, hogy nem dobunk ki azonnal az utcára! A loggia szigetelt. Odarakunk neked egy kis kanapét, és ott alhatsz, amíg nem találsz albérletet.
Egy pillanatra megálltam.
Tíz év.
Tíz év munka, lemondás, túlóra, elhalasztott nyaralás és gondosan kiszámolt kiadás.
Még gyermeket sem vállaltunk, mert mindig attól féltünk, hogy nem tudjuk majd fizetni a törlesztőrészleteket.
És most ez az asszony azt közölte velem, hogy örüljek egy helynek az erkélyen.
– Rendben – feleltem halkan.
Tamara Nyikolajevna meglepetten pislogott.
– Mi az, hogy rendben?
– Azt mondtam, rendben. Folytassák csak a tervezést.
Igor láthatóan megkönnyebbült.
– Látod, anya? Meg lehet ezt beszélni normálisan is.
Majd hozzám fordult.
– Szveta, örülök, hogy végre belátod. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Elválunk, és mindenki megy a maga útján.
Ránéztem.
Valaha szerettem ezt a férfit.
Emlékeztem, hogyan fogta a kezemet, amikor először néztük meg ezt a lakást. Hogyan ígérte, hogy itt fogunk megöregedni. Hogyan terveztük meg a leendő gyerekszobát.
Most pedig ott állt az anyja mellett, és természetesnek vette, hogy az erkélyre száműznek.
– Igazad van, Igor – mondtam. – Mindenki megy a maga útján.
A hangomban volt valami, amitől a férjem zavartan összeráncolta a homlokát.
De nem kérdezett semmit.
Ez volt az egyik legnagyobb hibája.
Soha nem kérdezett, amikor igazán fontos lett volna.
Az anyósom közben újra elővette a mérőszalagot.
– Ezeket a függönyöket is kidobjuk! – jelentette ki. – Borzalmasan vidéki ízlésed van, Szvetlana. Végre modern otthonunk lesz.
Elmosolyodtam.
– Biztos vagyok benne, hogy emlékezetes lesz a felújítás.
Átmentem a konyhába.
A lakás szinte teljesen kiürült. A polcokon már nem álltak a kedvenc bögréim, a falakról eltűntek a közös fényképek, a fiókokból kiszedtem minden személyes holmimat.
Csak egy kék kerámiabögre maradt az asztalon.
Az, amelyet még az első házassági évfordulónkra kaptam.
Igor utánam jött, és becsukta az ajtót.
– Szveta, most komolyan. Miért kell anyámat folyton idegesítened?
– Mivel idegesítettem?
– A hitellel meg ezekkel a régi dolgokkal. Már megbeszéltük, hogy a lakás nálam marad.
– Te beszélted meg az anyáddal.
– Ugyan már! Nincs gyerekünk, minek neked ekkora lakás? Keresel egy kisebbet, és kezdhetsz új életet.
– Pontosan ezt tervezem.
Igor elégedetten bólintott.
– Na látod! Végre értelmesen beszélünk.
Aztán hozzátette:
– Egyébként anya szerint a mosogatógépet is itt kellene hagynod. Mégiscsak a lakás tartozéka.
– Azt én vettem a saját prémiumomból.
– Ne legyél kicsinyes, Szveta.
Mielőtt válaszolhattam volna, kivágódott az ajtó.
Tamara Nyikolajevna állt ott, egyik kezében a mérőszalaggal, a másikban egy összehajtott papírral.
– Pontosan! Ne legyél kicsinyes! – harsogta. – Összeírtam, mi marad itt. A hűtő, a tűzhely, a mosógép, a televízió és természetesen a mosogatógép is.
– Milyen alapon? – kérdeztem.
– Azon az alapon, hogy ezek családi dolgok!
– Értem.
– És még valami! – emelte fel fenyegetően az ujját. – Ha én akarnám, akár lakbért is követelhetnék tőled az elmúlt tíz évre! Itt éltél, mindent használtál, és még hálás sem vagy!
Néhány másodpercig csak néztem.
Aztán váratlanul elnevettem magam.
Nem hangosan.
Csak úgy, ahogyan az ember akkor nevet, amikor már pontosan tudja, hogyan fog végződni egy történet.
– Mi olyan vicces? – kérdezte sértetten az anyósom.
– Semmi. Csak eszembe jutott valami.
Igor idegesen megmozdult.
– Mi?
Letettem a kék bögrémet.
– Igor, emlékszel arra az ajánlott levélre, amelyről egy hónappal ezelőtt beszéltem neked?
A férjem vállat vont.
– Miféle levélre?
– A postai értesítésre. Mondtam, hogy fontos.
– Ja, az? Nem mentem érte. Biztos valami büntetés vagy reklám volt.
– Nem reklám volt.
Az anyósom türelmetlenül felsóhajtott.
– Most tényleg postai levelekről fogunk beszélgetni? Nekem még a hálószobát is le kell mérnem!
Nem vettem róla tudomást.
– Igor, az a levél hivatalos értesítés volt arról, hogy el kívánom adni a lakásban lévő tulajdoni hányadomat.
A férjem arca megváltozott.
– Micsoda?
– A lakás fele az enyém. Ezt a tulajdoni lap is igazolja. Először neked ajánlottam fel megvételre, hogy megtarthasd az egész ingatlant.
Tamara Nyikolajevna felhorkant.
– Ugyan már! Ez a lakás az én fiamé!
– Nem. A lakás fele az enyém.
– Én adtam az önerőt!
– És ezt tíz éve minden alkalommal elmondja. Attól még a tulajdoni lap nem változik meg.
Igor a konyhaasztal szélébe kapaszkodott.
– Szveta, mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy hivatalosan felajánlottam neked a részemet. Nem válaszoltál. Nem tárgyaltál. Még a levelet sem vetted át.
– Mert nem tudtam, hogy fontos!
– Szóltam neked.
– De hát… – kezdte, majd elhallgatott.
Az anyósom ekkor már egészen vörös volt.
– És akkor mi van? Ki az az őrült, aki megvenné egy lakás felét? Mit gondolsz, sorban állnak az emberek, hogy egy idegennel lakjanak együtt?
Egy pillanatig csendben maradtam.
Aztán kimondtam azt a mondatot, amelyre már hetek óta vártam.
– Nem kell sorban állniuk. Már eladtam.
A konyhában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra ketyegését.
Igor kezéből kicsúszott a telefon.
A készülék tompán koppant az asztalon.
– Mit csináltál? – suttogta.
– Eladtam a részemet.
– Kinek?!
Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a csengő.
Egyszer.
Aztán másodszor, hosszabban.
Elmosolyodtam.
– Úgy látom, megérkeztek.
Igor utánam indult, de a lába mintha a padlóhoz ragadt volna.
Kinyitottam a bejárati ajtót.
Három férfi állt a küszöbön.
Elöl egy negyvenes éveiben járó, széles vállú férfi, sötétkék kabátban. Mögötte két fiatalabb, akik hatalmas kockás utazótáskákat és egy tekercs vastag védőfóliát cipeltek.
– Jó napot, Szvetlana Nyikolajevna! – köszönt a férfi mély hangon. – Ahogy megbeszéltük, megérkeztünk.
– Jó napot, Rasid. Fáradjanak be.
A férfi biccentett, majd intett a társainak.
– Gyertek, fiúk!
Igor ekkor ért az előszobába.
– Állj! Kik maguk? Mit keresnek itt?
Rasid nyugodtan elővett egy irattartót.
– Rasid Karimov vagyok. Megvásároltam Szvetlana Nyikolajevna tulajdoni hányadát ebben a lakásban.
Igor csak bámult rá.
– Ez valami vicc?
– Nem szoktam ingatlanvásárlással viccelődni – válaszolta Rasid. – A szerződést aláírtuk, a vételárat kifizettem. A tulajdonjog bejegyzéséről is megvannak a papírjaim.
Tamara Nyikolajevna ekkor tört elő a konyhából.
– Micsoda?! Milyen tulajdonjog?! Takarodjanak ki a lakásomból!
Rasid udvariasan ránézett.
– Asszonyom, ez most már részben az én lakásom is.
– Rendőrt hívok!
– Nyugodtan. Megmutatom nekik is az iratokat.
Az anyósom a mellkasához kapott.
– Igor! Csinálj már valamit!
De Igor nem mozdult.
Csak engem nézett.
– Szveta… ezt nem tehetted meg velem.
Ez a mondat majdnem megnevettetett.
– Érdekes, Igor. Amikor az anyád az erkélyre akart költöztetni, akkor nem jutott eszedbe, hogy valamit nem tehettek meg velem?
– De hát mi család voltunk!
– Pontosan. Voltunk.
A két fiatal férfi közben bevitte a táskákat a nappaliba.
Tamara Nyikolajevna utánuk rohant.
– Hé! Hová mennek azokkal a mocskos cipőkkel?! Most takarítottam!
Az egyik férfi zavartan megállt.
Rasid azonban nyugodtan válaszolt:
– Fiúk, vegyétek le a cipőt. Nem akarunk veszekedést az első napon.
Ez valamiért még jobban feldühítette az anyósomat.
– Első napon?! Miféle első napon?!
– Beköltözünk – felelte Rasid egyszerűen.
– Kik?!
– Én és néhány munkatársam. A tulajdonrészem használatáról természetesen egyeztetnünk kell a másik tulajdonossal. Addig is szeretnénk megbeszélni, hogyan osztjuk meg a helyiségek használatát.
Tamara Nyikolajevna szája tátva maradt.
– Munkatársak? Hányan?!
Rasid a társaira pillantott.
– Egyelőre hárman vagyunk itt. Később még néhányan jönnének, ha meg tudunk állapodni.
Igor olyan hirtelen fordult felém, hogy majdnem nekiütközött az ajtófélfának.
– Szveta, kérlek, mondd, hogy ezt nem gondoltad komolyan!
– Miért? Te mondtad, hogy mindenki kezdjen új életet.
– De nem így!
– Hogyan kellett volna? Az erkélyen?
A férjem nem válaszolt.
Tamara Nyikolajevna közben leült az előszobai padra.
A kezéből kiesett a sárga mérőszalag.
A műanyag tok hangosan koppant a padlón.
Néztem a tárgyat.
Azt a mérőszalagot, amellyel néhány perccel korábban még az én életemből akartak kimérni egy apró sarkot.
Lehajoltam, és felvettem.
– Tamara Nyikolajevna, ezt itt felejtette.
Az asszony rám emelte a tekintetét.
Most először nem volt benne fölény.
Csak döbbenet.
– Te… ezt szándékosan csináltad? – kérdezte rekedten.
– Nem. Először megpróbáltam tisztességesen rendezni a dolgot. Igor megvehette volna a részemet. Akár részletfizetésről is beszélhettünk volna.
– De miért nem mondtad el nekünk?!
– Elmondtam. Csak egyikőtök sem hallgatott meg.
Igor lassan leült a konyhaajtó melletti székre.
– Mennyiért adtad el?
Megmondtam az összeget.
Az arca még sápadtabb lett.
– Ennyiért? Én is kifizettem volna!
– Egy hónapod volt rá, hogy ezt közöld velem.
– Honnan lett volna nekem ennyi pénzem?
– Pontosan ez az, Igor. Neked nem volt pénzed megvenni a részemet, de arra már készen álltál, hogy kiszoríts a saját otthonomból.
Az anyósom hirtelen felállt.
– Visszacsináljuk! Visszavásároljuk! Igor, azonnal beszélj ezzel az emberrel!
Rasid a nappali ajtajában állt, és hallotta az utolsó mondatot.
– Ha ajánlatot szeretnének tenni, meghallgatom – felelte. – De nem azért vettem meg, hogy másnap ugyanannyiért továbbadjam.
Tamara Nyikolajevna úgy nézett rá, mintha személyesen ő lenne felelős az összes szerencsétlenségéért.
– Maga tönkreteszi a családunkat!
Rasid elkomolyodott.
– Asszonyom, én egy ingatlanrészt vásároltam. Hogy az önök családjában mi történt korábban, ahhoz semmi közöm.
Ekkor először éreztem igazán, hogy vége.
Nemcsak a házasságomnak.
Annak az egész életnek, amelyben folyton magyarázkodnom kellett, miért van jogom a saját pénzemhez, a saját véleményemhez és a saját otthonomhoz.
Felvettem a kék bögrémet, és az utolsó kartondobozba tettem.
Igor felkapta a fejét.
– Te most elmész?
– Igen.
– De hát… azt mondtad, nem költözöl ki!
Ránéztem, és elmosolyodtam.
– Azt mondtam, nem hagyom, hogy az erkélyre száműzzetek. Ez egészen más.
– És hová mész?
– A saját lakásomba.
Tamara Nyikolajevna felnevetett, de a nevetése inkább kétségbeesett köhögésre hasonlított.
– Miféle saját lakásba?
– Abba, amelyre már letettem a foglalót. A saját megtakarításomból és az eladott tulajdonrészem árából.
Igor hitetlenkedve meredt rám.
– Te már lakást is vettél?
– Igen.
– Mikor?
– Amikor te az anyáddal arról beszélgettél, hogy milyen kanapé férne el az erkélyen.
Tamara Nyikolajevna hirtelen elhallgatott.
Aztán egészen más hangon szólalt meg.
– Szvetlana… talán elhamarkodtuk ezt az egészet.
Nem feleltem.
– Tudod, én mindig is úgy tekintettem rád, mint a lányomra – folytatta, és még egy könnycseppet is megpróbált előcsalogatni.
Lassan becsuktam a dobozt.
– Érdekes. Az előbb még lakbért akart kérni tőlem tíz évre visszamenőleg.
– Jaj, hát az ember mérgében mond ezt-azt!
– Én viszont már nem haragszom.
Igor reménykedve felemelte a fejét.
– Akkor talán még beszélhetnénk…
– Nincs miről.
Odamentem az ajtóhoz.
Rasid félreállt, hogy elférjek a dobozokkal.
– Szvetlana Nyikolajevna – szólított meg –, egyébként a nappali méreteit már lemértük. A helyiség használatáról szeretnék mielőbb megegyezni Igorral.
Bólintottam.
– Sok sikert hozzá.
A férfi ezután Igor felé fordult.
– Holnap elhozzuk az ágyakat is, hogy lássuk, mi férne el. Emeletes ágyakra gondoltam. Hat darab is elférne itt, ha megfelelően rendezzük be.
Igor szeme elkerekedett.
– Hat?!
– Nyugalom, egyelőre csak tervezünk – mondta Rasid. – A közös használatot előbb rendeznünk kell.
Tamara Nyikolajevna a falnak támaszkodott.
– Hat emeletes ágy… az én gyönyörű nappalimban…
Ránéztem a kezemben tartott sárga mérőszalagra, majd visszanyújtottam neki.
– Erre még szüksége lesz.
– Mire? – suttogta.
– Hát a tervezéshez. Most már nemcsak a gardróbszekrényeket kell lemérnie.
Igor hirtelen felállt.
– Szveta, várj! Nem akarom, hogy így váljunk el!
Megálltam a küszöbön.
– Igor, mi már akkor elváltunk egymástól, amikor hagytad, hogy az anyád a saját lakásomban vendégként kezeljen.
– Hibáztam – mondta halkan.
– Tudom.
– Nem tudnál megbocsátani?
Néhány pillanatig néztem az arcát.
Valaha mindent megadtam volna azért, hogy ezt a mondatot halljam tőle.
Most azonban már semmit sem jelentett.
– Megbocsátottam, Igor. De ez nem jelenti azt, hogy vissza is akarok térni.
Kiléptem a lépcsőházba.
Mögöttem Tamara Nyikolajevna kétségbeesett hangja visszhangzott:
– Igor! Hívd fel az ügyvédet! Azonnal! És mondd meg annak az embernek, hogy semmiféle emeletes ágyat nem engedek ide!
Rasid mély, nyugodt hangja válaszolt:
– Akkor üljünk le, és beszéljük meg a lehetőségeket.
Az ajtó lassan becsukódott.
A lépcsőházban megálltam egy pillanatra.
Nem éreztem győzelmi mámort.
Nem akartam senkit tönkretenni, és nem örültem annak sem, hogy Igor most kénytelen szembenézni a döntései következményeivel.
Csak megkönnyebbültem.
Mert tíz év után először nem mások elvárásaihoz igazítottam az életemet.
A ház előtt egy taxi várakozott.
A sofőr segített berakni a dobozaimat, majd megkérdezte:
– Hová megyünk?
Elővettem a telefonomat, és megmutattam az új lakásom címét.
– Haza – feleltem.
Ahogy az autó elindult, még egyszer visszanéztem az épületre.
A harmadik emeleti ablak mögött Tamara Nyikolajevna alakját láttam. Vadul gesztikulált, Igor pedig mellette állt, kezében a telefonjával.
Talán ügyvédet hívtak.
Talán azon vitatkoztak, hogyan vásárolhatnák vissza a tulajdonrészt.
Vagy talán Tamara Nyikolajevna most mérte fel először igazán, mennyit ér az a bizonyos gardróbszoba.
Én azonban már nem akartam tudni.
A táskámban megszólalt a telefonom.
Igor hívott.
Egy pillanatig néztem a kijelzőt, majd lenémítottam.
Odakint az őszi napfény aranyszínűre festette a házak homlokzatát.
Az új lakásomban még nem voltak függönyök. A nappaliban csak néhány doboz állt, a hálószobában pedig egy matrac várt rám.
De az egész az enyém volt.
Ott senki sem fogja megmondani, hová tehetem a könyveimet, milyen kanapét vehetek, vagy melyik sarokban szabad aludnom.
És amikor este először ittam teát a régi kék bögrémből, megértettem valamit, amit tíz év házasság alatt soha nem mertem kimondani.
Az otthon nem az a hely, ahol valaki kegyesen megenged egy sarkot neked, hanem az, ahol többé senkitől sem kell engedélyt kérned ahhoz, hogy önmagad lehess.
