– Gél, a szárítót ne keresd. Elvittem Zlatkához.
A konyha közepén álltam egy lavórnyi felszeletelt fehér almával. Az ujjaim ragadtak a gyümölcslétől, a kamrában pedig üresen ásított a polc. Két vödör almát hoztunk a nyaralóból, és szombatig fel kellett volna dolgoznom őket. A nappaliban közben torkaszakadtából üvöltött a fociközvetítés.
– Mikor vitted el? – kérdeztem a nyitott ajtón át.
– Dél körül ugrottam át. Nála beindult a gombaszezon, nincs min szárítania. – Vitalij még csak hátra sem fordult, csupán pöccintett egyet a kontrolleren. – A húgomnak nagyobb szüksége van rá.
Ezt a mondatot hat éve hallgattam. Azóta, hogy Zlata elvált, és visszaköltözött az anyjához egy kétszobás lakásba, tizenegy holmi vándorolt át a mi házunkból hozzá. Mikrohullámú sütő, pléd, robotporszívó. Az elsőt, a multicookert, még én adtam oda önként. Akkor tényleg sajnáltam a szerencsétlen helyzetét, és nem hiányzott az a gép. Csakhogy utána már senki nem kérdezett meg.
– Vitalij, legalább szólhattál volna. Az alma szombatig nem fog elállni.
– Ugyan már, egy szárító miatt ekkora ügyet csinálsz? Majd megszárítod a sütőben! – A férjem gólt lőtt, és elégedetten felhorkant. – A családban minden közös. Minek számolgatod, mid van?
Próbáltam én már nem számolgatni. Három évvel korábban csak annyit kértem tőle, hogy bármit akar elvinni, előtte szóljon. Erre elmesélte az egészet az anyjának. Emma Kornyejevna egész este kicsinyesnek nevezett.
Én pedig hallgattam. A lányunk akkor még velünk lakott, befejezte az iskolát, és szégyelltem előtte veszekedni egy porszívó miatt. Mi az a porszívó huszonhét év házassághoz képest?
Csakhogy a holmik továbbra is elvándoroltak, a köszönetet pedig mindig Vitalij kapta.
– Bezzeg magadnak vettél egy nyolcvanhatezer rubeles játékszert – tette hozzá. – Én még egy szót sem szóltam.
– Az nem játékszer. Abból dolgozom.
– Dolgozol? Kötvényeket nyomkodsz a számítógépeden, aztán úgy csinálsz, mintha üzletasszony lennél!
Biztosítási ügynök vagyok. Hatszáz ügyféllel dolgozom, öt biztosítótársasággal állok kapcsolatban, és az egész irodám elfér ebben az egy laptopban. Adatbázis, kalkulációk, ügyfélfiókok, szerződések. Februárban vettem, egy nagyobb üzlet után kapott jutalékomból.
Júliusban hetvenegyezer rubelt kerestem. Vitalij a raktárban nyolcvanötezret kapott.
De szerinte az én keresetem csak aprópénz volt, amit harisnyára meg hajcsatra költhettem.
A vásárlásom után egy héttel levett hatvanhétezer rubelt a közös nyaralási számlánkról, és hazahozott egy játékkonzolt. Azt mondta: neked játék, nekem játék. A dobozt felrakta a szekrény tetejére, nehogy baja essen.
A saját játékára különösen vigyázott.
Tavasszal meglátogatott minket a bátyám, Sztyepan, a fiával, Fedjával. A fiú tizenhárom éves, és már második éve gyűjtött ugyanilyen konzolra. Úgy nézte a gépet, mintha valami csoda volna. Vitalij húsz percre a kezébe adta az egyik kontrollert, aztán azonnal elvette tőle.
– Összemaszatolod.
– Egyébként – szólalt meg a férjem, továbbra is a képernyőt bámulva –, Zlatka beiratkozott egy lakberendezői tanfolyamra. Szeptember tizenötödikén kezd. Kell neki egy normális laptop, mert a régi nem bírja a programot.
A kés a kezemben megállt az alma fölött.
– És?
– A tiéd tökéletes lesz neki. Te úgyis otthon ülsz, a biztosítási dolgaidat a telefonodról is elintézed.
A sebembe belecsípett az almalé, a fülemben pedig úgy zúgott minden, mintha a kommentátor közvetlenül a fejembe költözött volna.
Zlata korábban egy varrótanfolyamot egy hónap után hagyott ott, a műszempilla-képzést kettő után. A varrógépemet pedig eladta az interneten. Most lakberendező akart lenni.
Letettem a kést, megtöröltem a kezemet, és a fülem mögé simítottam a hajam. A hátam magától kiegyenesedett, ahogy mindig, amikor nehéz ügyféllel kellett beszélnem.
Bementem a nappaliba, és megálltam a férjem meg a televízió között.
– Állj arrébb, Gél! Tizenegyest rúgnak!
– Holnap estig visszahozod a szárítót. Te magad. És még valami: a laptopom az irodám. Ahhoz ebben a házban senki nem nyúlhat.
– Miféle iroda? Neked a kanapé az irodád!
Nem válaszoltam. Elővettem a telefonomat, felhívtam a sógornőmet, és kihangosítottam a hívást.
– Szia, Zlata. Holnap szükségem lesz a szárítóra. Vitalij munka után elmegy érte.
– Jaj, Gélácska, de hát tele van a három tálca vargányával! Még nedvesek!
– Akkor a sütőben befejezed a szárítást. Holnap kérem vissza.
Bontottam a hívást.
A hátam mögött felüvöltött a közönség. Vitalij kihagyta a tizenegyest.
– Te most tényleg felhívtad a húgomat? – kérdezte úgy, mintha kínaiul kezdtem volna beszélni.
Hat év alatt egyszer sem hívtam fel őt magamtól. Mindig a férjemet kértem meg, vártam, emlékeztettem, aztán végül vettem valami újat.
Vitalij szó nélkül kiment az erkélyre cigarettázni.
Én visszamentem az almához. A kezem gyümölcsillatú volt, a halántékom lüktetett, és hirtelen rájöttem valamire: nem féltem.
Csak furcsa volt, hogy talán egyetlen telefonhívás is elég lehet.
Másnap a szárító visszakerült a helyére. Idegen gombaszag áradt belőle, úgyhogy kétszer is elmostam a tálcákat. Estére viszont már édes almaillat lengte be a lakást.
Vitalij két napig nem szólt hozzám. Éjszakánként demonstratívan játszott, néha hajnali egyig.
Én pedig rendezgettem az almaszeleteket, és azt gondoltam, talán ez a győzelem.
Másfél hét telt el.
Egy ügyféltől értem haza, és a bejáratnál megláttam Zlata szandálját. A szobámból billentyűkopogás hallatszott.
A sógornőm az íróasztalomnál ült, és két ujjal gépelt. Mellette egy tányéron ostya hevert, a morzsák pedig egyenesen a billentyűzetre hullottak. A szobában tömény, édeskés parfümillat terjengett.
– Gélácska, szia! Csak óvatosan használom. Vitalik megengedte, hogy kitöltsem a tanfolyam jelentkezési lapját. Telefonon olyan kényelmetlen.
A férjem az ajtóban álldogált, kezében a kontrollerrel. Elégedettnek látszott. Segített a húgának, és közben nekem is megmutatta, ki az úr a háznál.
Közelebb léptem.
Három ügyféllel találkoztam aznap, fájt a lábam, és legszívesebben csak lezuhanyoztam volna. De előző éjjel egyig dolgoztam egy autóflotta biztosítási ajánlatán. Tizennégy Gazella, három biztosítótársaság, kötelező biztosítás és casco mindegyik járműre. Reggel sietve indultam el, ezért nyitva hagytam a táblázatot.
Másnap kilenckor vártak vele.
A képernyőn már nem volt ott a fájl.
– Zlata, hová lett a táblázatom?
– Melyik? Jaj, annyi ablak volt nyitva, és úgy akadozott minden! Bezártam őket. Az egyik megkérdezte, hogy mentse-e, én meg a „nem” gombra nyomtam, mert féltem, hogy lefagy.
Megnyitottam a mappát. A fájl két nappal korábbi állapotát mutatta, üres oszlopokkal, egyetlen számsor nélkül.
Megnéztem a lomtárat, az ideiglenes fájlokat és az e-mailjeimet is.
Semmi.
Négyórányi munkám eltűnt egyetlen kattintással.
– Gélácska, hát honnan kellett volna tudnom, hogy az olyan fontos? Ráírhattad volna!
– Bezárta és kész! Mi ebben a tragédia? – szólt közbe Vitalij. – Újra bepötyögöd a kis számaidat.
– Ez egy szerződés kalkulációja, amiből kilencvenezer rubelt keresek. És hatszáz ember személyes adatai vannak a gépemen, amelyekért én felelek. Te ideengedtél valakit a munkámhoz.
– Kit érdekelnek a te útlevélszámaid? És mióta idegen a húgom? Miért őrzöd ezt a vacakot úgy, mintha aranyból lenne? A tárgyaknak a családot kell szolgálniuk!
Ránéztem.
– Melyik családot, Vitalij?
Nem válaszolt.
Zlata sértődötten beleharapott egy ostyába.
Két évvel korábban egyszer már felajánlottam a férjemnek, hogy adjunk a húgának havonta ötezer rubelt. Legyen biztos segítsége, csak ne hordjon el több holmit a házunkból.
Vitalij akkor felháborodott.
– Mi vagyok én, valami segélyosztó?
Segélyt adni neki megalázó volt, az én dolgaimat szétosztani viszont természetesnek számított.
– Gél, ne haragudj – mondta Zlata békülékeny hangon. – Még szokom a programot. Vitalik azt mondta, a tanfolyam után úgyis az enyém lesz a laptopod.
A férjem felé fordultam.
Ő hirtelen nagyon érdekesnek találta a mennyezeti lámpát.
– Vitalij, ez igaz?
– És akkor mi van? A húgom tanulni akar, új életet kezd. Te meg telefonról is megoldasz mindent.
Az ujjaim úgy elhidegültek, mintha novemberben kesztyű nélkül állnék az utcán.
Akkor értettem meg, hogy az almás lavór fölötti beszélgetés valójában nem kérdés volt. Már akkor eldöntötték helyettem, mi történik a tulajdonommal.
A képernyőn ott virított Zlata jelentkezési lapja. A „Miért szeretnék lakberendező lenni?” mező tele volt írva.
A fülem mögé simítottam a hajam, lehajoltam, és bezártam az ablakot.
– Te megőrültél?! – sikított fel Zlata. – Fél órája írom!
– Valami megkérdezte, én meg a bezárásra nyomtam. Féltem, hogy lefagy.
– Vitalik!
– Fél óra, Zlata. Nekem négy óra munkám veszett oda. Most pedig állj fel az asztalomtól.
Felállt. Reszketett a szája, a szempillafestéke elkenődött.
Leültem a székbe, lesöpörtem a morzsákat, és mindkettőjük szeme láttára beállítottam egy tizenkét karakteres jelszót.
– Normális vagy te egyáltalán? – Vitalij végre belépett a szobába. – Nézd már, sír!
– A laptopomat senkinek nem ígéred oda. Sem tanfolyamra, sem születésnapra. Nem a tiéd, hogy elajándékozd.
Zlata felkapta a táskáját, és becsapta maga mögött az ajtót.
Vitalij utána ment, majd tíz perc múlva dühösen tért vissza.
– Elérted, hogy sírjon! Egy vacak táblázat miatt. Nem szégyelled magad?
– De. Azt szégyellem, hogy ennyi évig hallgattam.
Amikor végre egyedül maradtam, még egy percig ültem a székben, és hallgattam, ahogy a laptop ventilátora halkan zúg.
Kegyetlen voltam?
Talán.
Csakhogy ebben a házban senki nem hallotta meg a szavaimat. A bezárt ablakot viszont mindenki észrevette.
Kávét főztem, és éjjel fél háromig újraépítettem a táblázatot. Égett a szemem, keserű volt a kávé, a számok összefolytak előttem.
Lefekvés előtt beállítottam a felhőmentést. Mostantól minden fájl tízpercenként automatikusan elmentődött.
Másnap reggel az autóflotta tulajdonosa végignézte az ajánlatot, majd csak ennyit mondott:
– Mind a tizennégyet kérem.
Hétfőn utalt, kedden lejártak a régi biztosítások, így egyetlen napom maradt az ügyintézésre.
Hazafelé a marsrutkában úgy mosolyogtam, mint egy kamaszlány.
Este felhívott Sztyepan. Elmeséltem neki a történteket, mire úgy nevetett, hogy nekem is nevetnem kellett.
– Már rég meg kellett volna tenned, húgocskám. Még azt hittem, nekem kell elbeszélgetnem a férjeddel.
Vitalij két napig csak a televízióval beszélt.
Csütörtökön aztán odavetette, anélkül hogy rám nézett volna:
– Szombaton anyám hetvenötödik születésnapja lesz. Nálunk tartjuk. És ne kezdj semmi cirkuszt a vendégek előtt.
Csütörtökön kezdtem főzni. Két este és a teljes szombat délelőtt a tűzhely mellett telt.
Fokhagymás sült hús, kocsonya, háromféle saláta, káposztás pite.
Délután négykor hatan ültünk az asztalnál: mi ketten, Emma Kornyejevna, Zlata, valamint Froszja néni a férjével.
Az anyósomra nem haragudtam különösebben. Hetvenöt éves az ember csak egyszer lesz, és nem akartam elrontani a napját.
Zlata viszont a jelentkezési lapos eset óta úgy nézett át rajtam, mintha ott sem lennék.
Az asztalnál fokhagyma és kapor illatozott, a poharak összekoccantak, Froszja néni hangosan dicsérte a pitémet.
Aztán Emma Kornyejevna felállt, és magasba emelte a poharát.
– Szeretnék a fiamra koccintani. Az én Vitalikom aranyat ér! A húgát soha nem hagyta cserben. Még a multicookert is elvitte neki, fogat csináltatott neki, és azt a robotporszívót is odaadta. Nem minden testvér ilyen!
Mindenki bólogatott.
Én salátát rágtam, de nem éreztem az ízét.
A multicookert én vettem a prémiumomból. A porszívót az első nagyobb jutalékomból. A fogászati kezelésre is az én kártyámról ment a pénz.
Egyetlen rubelt sem kaptam vissza.
Arra is emlékeztem, hogyan dugtam el a porszívót két évvel korábban a télikabátok mögé. Vitalij megtalálta, majd ugyanennél az asztalnál mesélte el, milyen nevetségesen viselkedtem.
Akkor mindenki nevetett.
Rajtad kívül – emlékeztettem magam.
– Ugyan, anya – szerénykedett Vitalij, és a szék hátsó lábaira billent. – Mi összetartunk. A család az család.
– Nekem viszont nincs min tanulnom – sóhajtott Zlata. – A régi gépem már nem viszi a programot.
– Megoldjuk, Zlatka. Van nálunk egy fölösleges laptop. Gél úgyis csak a biztosítási papírjait nyomkodja rajta, meg pasziánszozik.
Az asztal körül felnevettek.
– Egész éjjel kattogtatja – folytatta Vitalij. – A mi kis üzletasszonyunk. Aprópénzt keres magának.
– És mennyi mostanában az aprópénz? – kérdezte vidáman Froszja néni.
– Jaj, Froszja néni, hát semmi különös – legyintett Zlata. – Harisnyára való.
Mind az öt szempár rám szegeződött.
Várták, hogy elpiruljak, felálljak, és kihozzam a következő fogást.
Korábban mindig ezt tettem. Visszamentem a konyhába, és mosolyogva hoztam a tálat.
Az arcom égett, a villát pedig úgy éreztem a kezemben, mintha súlyzó lenne.
Csakhogy most már mögöttem állt az álmatlan éjszaka, a tizenkét karakteres jelszó és az ügyfél, aki azt mondta: „Mind a tizennégyet kérem.”
Tényleg most is hallgatni fogok?
Letettem a villát. A kést, a kanalat és a poharat egyenes vonalba rendeztem.
– A harisnyára való júliusban hetvenegyezer rubel volt, Froszja néni. Ha pedig már az ajándékokat számolgatjuk, számoljunk tisztességesen. A multicooker kilencezerbe került. A varrógép huszonháromezer volt, amit Zlata később eladott. A robotporszívó huszonhatezer. A fogaira negyvenezret adtam, a szempillás tanfolyamára pedig harmincezret.
Úgy beszéltem, mint amikor egy ügyfélnek magyarázom el a biztosítás feltételeit.
– Ez összesen százhuszonnyolcezer rubel, Emma Kornyejevna, és csak a nagyobb tételeket soroltam fel. Mindent én fizettem. A fia valóban aranyat ér. Csakhogy az arany az én pénzemből készült.
Az asztalnál olyan csend lett, hogy a konyhából áthallatszott a csöpögő csap.
– Na, ilyet sem hallottam még – mordult fel Froszja néni férje, és letette a villáját.
– Gélácska, hát miért kell ezt számolgatni? – hebegte az anyósom. – Hiszen rokonok vagyunk!
– Én nem kértem semmit! – csattant fel Zlata. – Vitalik magától hozta el a dolgokat!
Felugrott, és kirohant az előszobába.
Froszja néni a szalvétájába köhögött, de a válla egészen más okból rázkódott.
Vitalij széke hangosan csattant a padlón, amikor mind a négy lábára ereszkedett. Az arca vörös foltokban égett.
Aztán váratlanul felnevetett, és felemelte a kezét.
– Jó, jó, feladom! Kiszámoltad, ügyes vagy. Senki nem nyúl a laptopodhoz. Dolgozz egészséggel! Anya, igyunk rád!
Összekoccintotta a poharát az anyjáéval, nekem pedig bort töltött, majd megszorította a vállamat.
– Kicsit elszaladt velem a ló, Gél. Felejtsük el.
– Na, látjátok? – könnyebbült meg Emma Kornyejevna. – Minden rendben. Kibékültetek.
És én hittem neki.
Azt gondoltam, talán végre olyan nyelven beszéltem, amelyet a férjem is megért. Vagy csak annyira szerettem volna, hogy így legyen, hogy inkább elhittem a saját reményemet.
A konyhában kinyitottam a sütőt. Forró levegő csapott az arcomba. A sült hús kérge sötétarany színben fénylett, a fokhagyma illata betöltötte a helyiséget.
Ott álltam a sütőkesztyűvel a kezemben, és éreztem, hogy a hátamból lassan elszáll a feszültség.
Kimondtam, amit kellett. Mindenki előtt.
És nem szakadt le a plafon.
– Már rég meg kellett volna tenned, Gélácska – súgta Froszja néni, amikor bejött tiszta tányérokért. – Százszor mondtam Emmának: nem a sajátját osztogatja a fia.
Legszívesebben megöleltem volna.
Életemben először valaki az én oldalamon állt ennél az asztalnál.
A nyitott ajtón keresztül láttam, hogy Vitalij az előszobában suttog valamit Zlatának. A sógornőm a szemét törölgette.
Vigasztalja, gondoltam.
Áttettem a húst egy tálra.
És akkor meghallottam azt a hangot, amelyet már jól ismertem.
Valaki éppen a laptopom táskájának cipzárját húzta össze.
Kiléptem a konyhából, a forró hússal a kezemben.
Vitalij az előszoba közepén állt. A vállán ott lógott a szürke táska, benne a laptopommal. Zlata már kabátban volt, a töltőt pedig egy külön zacskóban szorongatta.
– Vitalij. Tedd vissza.
A férjem a nappali felé pillantott. Az anyja, Froszja néni és a férje mind minket figyeltek az asztal mellől.
Vitalij ekkor levette a válláról a táskát, és a húgára akasztotta, olyan gondosan, mintha kitüntetést adna át neki.
– A húgomnak nagyobb szüksége van rá. Te majd elboldogulsz nélküle! – vigyorgott. – Szeretsz számolni, nem? Akkor számolj: százhuszonnyolcezer meg nyolcvanhatezer.
Most már értettem, mit jelentett az előbbi nagyvonalú békülés.
Nyilvánosan megneveztem az összegeket, ő pedig úgy döntött, nyilvánosan fizet vissza nekem.
Reggel a fotel mögé rejtettem a laptop táskáját. Azt hittem, az anyja születésnapján nem mer majd ilyen messzire menni.
Tévedtem.
– Az ügyfeleim adatai vannak rajta. Hétfőn be kell fejeznem az autóflotta biztosítását.
– Majd telefonról bepötyögöd. A jelszót pedig később megadod Zlatának.
– Gélácska, én tényleg vigyázni fogok rá – cincogta a sógornőm, és a könyökével magához szorította a táskát.
– Gél, ülj le, kérlek – szólt közbe Emma Kornyejevna. – Ne az én születésnapomon rendezzetek jelenetet. A családban marad a tárgy!
– Jaj, megjött a taxi! – Zlata rápillantott a telefonjára. – Anya, még egyszer boldog születésnapot!
A taxit tehát előre megrendelték, amíg én a húst szedtem ki a sütőből.
Zlata már ki is surrant az ajtón, rám sem nézve. Vitalij felkapta a töltős zacskót, és utána indult.
A forró tál égette a tenyeremet a kesztyűn keresztül is. Odavittem az asztalhoz, és az anyósom elé tettem.
A húsból gőz szállt fel. Fokhagyma és mustár illata lengte be a szobát, de senki nem nyúlt a villájához.
Mit tehetek most?
Van felhőmentésem. A legfrissebb másolat ott van. A jelszót senkinek nem fogom elárulni.
Elvitték a gépet, de a munkámat nem.
És talán a férjem bizonyosságát is elveszítette, hogy én mindent szó nélkül lenyelek.
Fussak a taxi után? Kapjam el a táskát, és rángassam vissza a válláról a vendégek előtt?
Hat éve mindig akkor veszítettem, amikor könyörögni kezdtem azért, ami az enyém volt.
Könyörögni többé nem akartam.
A fülem mögé simítottam a hajam, és elővettem a telefonomat.
– Sztyopa, otthon vagy?
– Itthon. Mi történt, Gél?
– Gyere át hozzánk. Van egy ajándékom Fedjának. Nagy doboz, úgyhogy autóval gyere.
– Mi történt?
– Majd itt elmondom.
– Rendben. Körülbelül negyven perc.
Letettem a telefont, odahúztam egy sámlit a televízióhoz, leemeltem a szekrény tetejéről a poros dobozt, és leültem elé.
A játékkonzol háza sima és hűvös volt.
Kihúztam az egyik kábelt, aztán a másikat. A két kontroller a helyére került a dobozban.
– Gél, mit csinálsz? – rémült meg az anyósom.
– Összecsomagolom, Emma Kornyejevna. Hiszen a családban minden közös.
Amikor a doboz tetejét lehajtottam, Froszja néni abbahagyta a rágást.
Vitalij akkor ért vissza, amikor már ragasztószalaggal zártam le a kartont. A szalag hangosan recsegett a csendben.
– Mit művelsz?! Tedd vissza, ahonnan elvetted!
– Hívd fel a húgodat. Forduljon vissza a taxi. A laptop az asztalra, a konzol vissza a televízió alá.
– Én nem veszem vissza az ajándékot a húgomtól!
– Akkor én sem veszem vissza az ajándékot az unokaöcsémtől.
– Miféle unokaöcsédről beszélsz?
– Fedjáról. Hiszen te magad mondtad: neked játék, nekem játék. És a családban minden közös.
Vitalij három másodpercig csak bámult rám. Aztán felhorkant, és visszaült az asztalhoz.
– Blöffölsz – mondta hangosan, hogy mindenki hallja. – Ehhez nincs bátorságod. És kinek adnád oda? Anya, szedjünk még a húsból!
– Igaza van a fiamnak – bólogatott Emma Kornyejevna. – Hagyd kihűlni, Gélácska. Gyere, egyél!
Kivittem a dobozt az előszobába, majd visszaültem az asztalhoz.
A következő percek úgy vánszorogtak, mint egy végtelen várakozás az orvosi rendelőben.
Vitalij hangosan mesélt a raktárról, hátradőlt a székén, és folyton az ajtót figyelte.
A hús kihűlt. A zsír fehér rétegként kezdett megszilárdulni a tálon.
Én a pitét szeleteltem, de már az ujjaimat sem éreztem.
Mi van, ha Sztyepan dugóba kerül?
Mi van, ha az utolsó pillanatban mégis meghátrálok?
Fél hét után néhány perccel megszólalt a csengő.
Sztyepan lépett be. Magas volt, széles vállú, a munkakabátjáról eső és benzin szaga áradt.
– Boldog születésnapot, Emma Kornyejevna! – köszöntötte az anyósomat. Aztán rám nézett. – Ez az?
– Ez.
– Akkor vigyük.
A bátyám a dobozért nyúlt, majd megtorpant.
– Ez nem Vitalijé?
– Az volt. Ma ebben a házban annak adjuk a dolgokat, akinek nagyobb szüksége van rájuk.
Vitalij olyan hirtelen ugrott fel, hogy a széke felborult.
– Sztyopa, ne nyúlj hozzá! Az az enyém!
A bátyám rám nézett.
– A bátyámnak nagyobb szüksége van rá – mondtam a férjemnek. – Te majd elboldogulsz nélküle.
Sztyepan felemelte a dobozt.
– Ha vissza akarod kapni, Vitalij, egyetlen ember szavára visszahozom. Gél szavára.
A férjem nem mert az anyja előtt összeverekedni a sógorával.
Az ajtó becsukódott.
Attól a pillanattól, hogy Zlata a taxival elvitte a laptopomat, pontosan egy óra telt el.
– Szégyen! – fakadt sírva az anyósom. – Az én születésnapomon!
– Szerintem ez most egy-egy, Emma – felelte Froszja néni, és végre vett magának egy szelet húst.
Vitalij rekedten fordult felém.
– Felfogod, mit tettél? Az anyám előtt! Egy vacak elektronikai eszköz miatt!
– Ma nem egy vacak eszközt adtál oda. A munkámat adtad oda vele együtt.
A vendégek hamar elmentek.
Froszja néni búcsúzáskor megszorította a karomat. Vitalij bezárkózott a hálószobába.
Én elmosogattam. A forró víz égette az ujjaimat, de belül üres voltam és furcsán csengő.
Igazam volt?
Nem találtam rá választ.
Este kilenckor üzenetet kaptam Sztyepantól. Fedja ott ült a konzollal, kerek szemekkel, és még mindig azt hitte, hogy valami tréfa áldozata lett.
„Azt hiszi, mindjárt visszakérjük” – írta a bátyám.
Fél tíz körül Vitalij telefonja megszólalt. Zlata hívta.
Az ajtón keresztül hallottam, ahogy a férjem egyre hangosabban kérdezi:
– Hogyhogy nem tudod a jelszót?
Aztán kilépett a folyosóra.
– Mondd meg a jelszót!
– Hozd vissza a laptopomat, és megmondom.
Eltelt egy hónap.
A születésnapot követő vasárnap elmentem a boltba, és vettem egy új laptopot kilencvenkétezer rubelért.
A közös nyaralási számlánkról fizettem, ugyanarról, amelyről Vitalij annak idején levette a pénzt a játékkonzolra. Hiszen minden közös, nem igaz?
A számla az én nevemen volt. Még aznap megszüntettem a férjem hozzáférését.
Estére visszaállítottam az adatbázist a felhőből, hétfőn pedig mind a tizennégy biztosítási szerződést elintéztem.
A régi laptopot Zlata állítólag elvitte egy szerelőhöz. A férjem szerint másfél ezer rubelért újratelepítették rajta a rendszert, és ezzel együtt eltűnt a jelszó meg az egész adatbázisom.
A lakberendezői tanfolyamot két hét után abbahagyta.
Most sorozatokat néz azon a gépen.
Vitalij a nappaliban alszik, szemben az üres tévéállvánnyal. Csak a számlákról beszélünk, meg arról, hogy ki vegyen kenyeret.
Emma Kornyejevna nem hív fel. A fián keresztül üzente meg, hogy belerángattam a gyereket a családi viszályba, és hogy ilyen születésnapot nem érdemelt.
Fedjával kapcsolatban talán igaza van.
Sztyepan őszintén elmondta, hogy a fiú már majdnem végigjátszotta a játékot. A kontrollerrel a kezében alszik el. A bátyám bármelyik nap visszahozza a dobozt, de csak akkor, ha én kérem.
Vitalijnak is megmondta.
Tehát nekem kell elvennem a konzolt a gyerektől, ha vissza akarom szerezni.
Egy hónap alatt viszont egyetlen tárgy sem tűnt el a házból.
A szárító ott áll a kamrapolcon, és biztosan tudom, hogy holnap is ott találom majd.
Tegnap este Vitalij megállt a szobám ajtajában.
– Add vissza a konzolt. Akkor beszélhetünk.
– Hozd vissza a laptopomat. Még aznap este visszakerül a konzol a televízió alá.
– Nem fogom elvenni a húgomtól. Én már szavamat adtam neki.
Nekem arra a laptopra már nincs szükségem.
Arra van szükségem, hogy a férjem életében legalább egyszer maga hozza vissza azt, amit ő vitt el.
Mert most már nem az a kérdés, melyikünk adja vissza előbb a másik holmiját, hanem az, hogy Vitalij képes lesz-e végre megérteni: a házasságban nem azé minden, aki hangosabban mondja, hogy a családé.
