– Pakoljanak össze, és kifelé! Az idő elkezdődött.
Ruszlana átlépte saját garzonlakása küszöbét, és abban a pillanatban úgy érezte, menten megfullad. Az orrát tömény, olajos halszag csapta meg, amelybe valami olcsó mosópor émelyítő illata keveredett.
Még tegnap friss festék és új laminált padló illata lengte be a lakást. Ma viszont úgy bűzlött az egész, mint egy lepukkant pályaudvari szálló, ahol az ember már a kilincshez sem mer hozzányúlni.
Az előszobában három hatalmas sporttáska terpeszkedett. Olyan pattanásig voltak tömve, hogy a cipzárjuk is alig bírta a terhelést. Mellettük egy pár kitaposott férfibakancs hevert, mintha valaki egyszerűen csak lerúgta volna őket a lábáról, aztán elfelejtett volna többé tudomást venni róluk.
A konyha felől egy testes, virágmintás köntöst viselő nő bukkant elő. Ruszlana szeme azonnal megakadt a kezében tartott hófehér törülközőn.
Azon a törülközőn, amelyet tegnap este hajtogatott gondosan a fürdőszobába, hogy majd a leendő bérlője használja.
A nő éppen azzal törölgette a zsíros serpenyőt.
– Maga meg kicsoda? – kérdezte sértődötten, végigmérve Ruszlanát, mintha az utóbbi valami kéretlen házaló lenne.
– Mi éppen pihenünk az utazás után. Rada azt mondta, estig senki sem fog minket zavarni.
Ruszlana néhány másodpercig csak nézte.
Reggel Klára, a szomszédasszony hívta fel, és mellékesen megjegyezte, hogy valami rokonság költözik a még üres garzonba. Azt is elárulta, hogy a lakás kulcsát Artúr adta oda az anyjának. A felesége tudta nélkül.
„Jó, ha van egy tartalék” – mondogatta a férje, valahányszor valami olyasmit tett, amihez valójában semmi joga nem volt.
Ruszlana lassan kifújta a levegőt.
– Én vagyok ennek az ingatlannak a tulajdonosa – mondta, minden szót külön hangsúlyozva. – Maga pedig éppen most teszi tönkre a tulajdonomat.
A nő kezében megállt a törülköző. Egy pillanatig valóban úgy tűnt, zavarba jött, de ez az érzés gyorsan elillant. Csípőre vágta a kezét, és felháborodottan felhorkant.
– Miféle tulajdonos? Ez Artúr lakása! Az ő anyja adta ide a kulcsot. Mi vidékről jöttünk, orvosi vizsgálatra kell mennünk, a szálloda meg egy vagyonba kerül. Rada megengedte, hogy itt lakjunk!
Ruszlana elővette a telefonját.
– Értem. Akkor most figyeljen rám nagyon jól. Öt percet kapnak, hogy minden holmijukat kivigyék a lépcsőházba. Ha nem teszik meg, rendőrt hívok, és bejelentem, hogy engedély nélkül hatoltak be a lakásomba.
– Maga ezt nem gondolhatja komolyan!
– Négy perc ötvenkilenc másodperc.
A lépcsőházból ekkor sietős kopogás hallatszott. A következő pillanatban megjelent Rada, a napnál is vörösebb arccal, két súlyos élelmiszeres szatyrot cipelve.
Amint meglátta a telefonját szorongató menyét, egyáltalán nem jött zavarba. Megigazította bordó kardigánját, kihúzta magát, és máris támadásba lendült.
– Te meg mi a fenét művelsz?! – kiáltotta, majd úgy állt az ajtóba, mintha a saját házát védené az ellenségtől. – Az emberek éppen csak megérkeztek a vonattal! Zinaida az unokatestvérem! Kórházba kell menniük, erre te itt rendőrökkel fenyegetőzöl!
– Én csak ki akarom tenni az idegeneket a saját lakásomból – felelte Ruszlana higgadtan.
– A sajátodból? Ne nevettess! Te és Artúr házasok vagytok! Ami a tiéd, az az övé is! Üresen állt ez a lakás, hát miért ne segíthetnénk a rokonokon? Szegény emberek, nincs pénzük szállodára, te meg itt játszod az úriasszonyt!
Ruszlana mély levegőt vett. Holnap reggel kellett volna átadnia a lakást egy kiváló bérlőnek. Egy fiatal informatikus lánynak, aki már jelezte, hogy kifizeti a kauciót, és három hónap bérleti díját is előre rendezi.
Most pedig halszag lengte be a lakást, idegen táskák foglalták el az előszobát, és valaki nagy valószínűséggel már a kanapéját is zsíros kézzel fogdosta.
– Rada Matvejevna – szólalt meg végül, egyenesen az anyósa szemébe nézve. – Ezt a garzont még a házasságunk előtt vásároltam. A saját pénzemből. Holnap költözik be a bérlőm, maguk pedig úgy rendezkedtek be itt, mintha egy fillérért sem kellene felelősséget vállalniuk.
– Ugyan már, az a bérlő várhat néhány hetet! – legyintett Rada. – Nem fog belehalni! Zina és a férje elvannak itt, amíg elintézik az orvosi vizsgálatokat, aztán hazamennek. Saját embereinkről van szó! Hogy lehet ilyen szívtelenül az utcára tenni a rokonságot?
A konyha felől ekkor Zinaida is előmerészkedett. Láthatóan úgy érezte, most már ő is bátran beleszólhat a vitába.
– Pontosan! Mi nem vagyunk ám igénytelenek! Még palántákat is hoztunk, kitettük őket az erkélyre, hogy ne legyenek útban.
Ruszlana lehunyta a szemét.
Már maga előtt látta a gondosan kitakarított erkélyét, a világos burkolatot, a korlátnak támasztott virágládákat és a frissen vásárolt növényeket, amelyek közé most valaki bizonyára földdel teli műanyag dobozokat zsúfolt.
Kinyitotta a szemét, és rápillantott a telefonjára.
– Négy perc.
– Te teljesen megőrültél?! – Rada olyan erővel vágta le a szatyrait a földre, hogy az egyikből kigurult egy konzervdoboz, és csörömpölve nekivágódott a falnak. – Most azonnal felhívom a fiamat! Majd ő elmagyarázza neked, hol a helyed! Még hogy rendőrt hívni a saját rokonságára! Hallottál már ilyet?!
A telefonja után kapott, és olyan vehemenciával kezdte nyomkodni a kijelzőt, mintha legalábbis egy országos vészhelyzetet kellene elhárítania.
Ruszlana közben nekidőlt az ajtófélfának, és összefonta a karját.
Hívja csak fel Artúrt. Jöjjön csak ide. Nézzen a szemébe, és mondja el, miért gondolta úgy, hogy a felesége tudta nélkül másoknak ajándékozhatja oda a lakását.
Nem kellett sokáig várni.
Artúr irodája mindössze két utcányira volt. A férfi néhány perc múlva már ott lihegett a lépcsőházban, kigombolt kabátban, zilált hajjal. Amint belépett az emeletre, tekintete találkozott Ruszlanáéval.
– Rusz, hát te meg mit csinálsz? – kérdezte erőltetett mosollyal, mintha egy kisebb félreértés közepébe csöppent volna, amelyet néhány kedves szóval könnyedén el lehet intézni. – Anya, én megkértelek, hogy ne csinálj semmit a hátunk mögött…
– Kisfiam! – Rada hangja egy pillanat alatt panaszos nyöszörgésbe váltott. – Nézd meg, mit művel a feleséged! Bűnözőknek nevez minket! Rendőrt akar hívni a saját családodra!
Artúr idegesen nyelt egyet.
Megpróbálta megfogni Ruszlana könyökét, de a nő azonnal elhúzódott.
– Artúr – szólalt meg csendesen. – Amikor odaadtad anyádnak a kulcsot a lakásomhoz, pontosan mire gondoltál?
– Ruszlana, kérlek, ne csináljunk ebből ekkora ügyet! – A férfi egyik lábáról a másikra állt, és mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét. – Anya csak megkért, hogy legyen nála egy pótkulcs. Tudod, ha esetleg elromlik valami, elreped egy cső, vagy le kell olvasni a mérőórát… Aztán megjött Zina.
– És ezért úgy döntöttél, hogy beköltözteted őket a lakásomba?
– Csak néhány hétről van szó! – vágta rá Artúr. – Miért olyan nagy probléma ez? Hiszen házasok vagyunk! Nem vagyunk idegenek egymásnak!
Ruszlana elmosolyodott, de a mosolyában semmi vidámság nem volt.
– Valóban. Nem vagyunk idegenek. Éppen ezért különösen érdekes, hogy te mégis úgy kezelsz, mintha semmi közöm nem lenne a saját vagyonomhoz.
Elővette a telefonját, és megnyitotta a számológépet.
– Számoljunk egy kicsit! Egy hónapnyi kieső bérleti díj. A kanapé és a szőnyegek tisztítása. Az új törülközők ára. És akkor még nem beszéltünk a takarításról, a szagokról, meg arról, hogy holnapra mindent rendbe kell hoznom, különben elveszítem a bérlőmet.
Artúr a plafonra emelte a tekintetét.
– Jaj, Rusz, ne már! Most tényleg pénzzel fogsz dobálózni? Egy kis segítségről volt szó!
– Nem. Egy kis segítségről akkor beszélünk, ha előbb megkérdezel, én pedig igent mondok. Te viszont a hátam mögött döntöttél a tulajdonomról.
Azzal ismét felemelte a telefonját, és megnyitotta a tárcsázót.
Zinaida, aki addig olyan magabiztosan állt a konyhában, hirtelen mintha összement volna. Egyetlen pillantást vetett a kijelzőre, aztán villámgyorsan előkerült egy kabát a vállfáról.
– Jaj, ne hívjon senkit! Már megyünk is! – hadarta. – Nem akarunk mi semmi bajt! Rada, te azt mondtad, minden el van intézve! Hát ez aztán szép kis fogadtatás! Az ember a rokonaira számít, erre még a végén rendőrök előtt kell magyarázkodnia!
A férje közben már két sporttáskát cipelt kifelé, és olyan lendülettel fordult meg a szűk előszobában, hogy az egyik táska nekicsapódott a falnak.
– Mi már indulunk! – ismételte Zinaida, miközben megpróbált elsurranni Ruszlana mellett.
A kezében ott volt a zsíros törülköző is, amit valamiért még mindig nem engedett el. Úgy tűnt, a nő a kellemetlen helyzetből legalább egy használati tárggyal szeretne kárpótolva távozni.
Ruszlana azonban egyetlen mozdulattal kivette a kezéből.
– Ez itt marad.
A törülközőt összegyűrte, és beledobta az előszobában álló szemeteszsákba.
Zinaida úgy nézett rá, mintha most követték volna el ellene a világ legnagyobb igazságtalanságát, de egyetlen szót sem mert szólni. Felkapta a táskáját, és a férje után sietett.
Néhány pillanat múlva már csak a liftajtó csukódását lehetett hallani.
Rada a lakás közepén maradt, és döbbenten bámult a bezáródó ajtóra. Aztán lassan a fiához fordult.
– Artúr! Te ezt hagyod?! Hát így beszélhet velem a feleséged? Engem, a saját anyádat aláz meg!
Artúr lesütötte a szemét, és megvonta a vállát.
– Anya, kérlek, menj haza! Megmondtam, hogy nem kellett volna idehoznod őket.
Rada arca elvörösödött a dühtől.
– Hát ilyen kígyót melengettél a kebleden! – sziszegte Ruszlana felé.
Felemelte a földről a szatyrait, megfordult, és olyan hangosan csapta a sarkát a lépcsőfokokhoz, mintha minden egyes lépéssel egy újabb átkot mondana a menyére.
Amikor végre becsukódott mögötte a lépcsőházi ajtó, Ruszlana és Artúr kettesben maradtak.
A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, és megpróbált mosolyogni.
– Na, látod? Minden megoldódott. Elmentek. Rusz, azért te is túlzásba vitted egy kicsit, de mindegy. Kinyitom az ablakokat, kiszellőztetünk, és hazamegyünk.
Ruszlana hosszú másodpercekig nézte őt.
Mintha most látná először igazán azt az embert, akivel egy fedél alatt élt. A férfit, aki a saját kényelme érdekében gondolkodás nélkül feláldozta volna az ő munkáját, pénzét és nyugalmát, majd még el is várta, hogy hálás legyen érte.
– Tedd le a kulcsokat a komódra! – mondta.
Artúr pislogott egyet.
– Milyen kulcsokat?
– A lakásom kulcsait.
– Rusz, ne hülyéskedj már! Most hazamegyünk, jó? Fáradt vagyok, elegem van ebből az egészből.
– Én is fáradt vagyok. De én nem akarok veled hazamenni.
Artúr arcáról lassan eltűnt a mosoly.
– Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen. Én hazamegyek. Te pedig oda mész, ahová szeretnél. Anyádhoz, Zinaidához vidékre, vagy akárhová. Nekem mindegy. A kulcsot leteszed, aztán elmész.
– Te megőrültél?! – csattant fel a férfi. – Egy rohadt lakás miatt akarsz kirakni a házasságunkból?! Azért, mert egyszer hibáztam?!
– Nem a lakás miatt – felelte Ruszlana, és a nyitott ajtó felé intett. – Hanem azért, mert te teljesen természetesnek tartod, hogy a hátam mögött rendelkezz azzal, ami az enyém. És amikor rajtakaplak, még neked áll feljebb.
Artúr megdermedt.
Néhány másodpercig úgy állt, mintha arra várna, hogy a felesége elnevessen magát, és azt mondja, csak ijesztgette. Hogy majd megpuhul, mint mindig, és végül ő kér bocsánatot azért, mert nem volt hajlandó szó nélkül eltűrni a férje újabb húzását.
Csakhogy Ruszlana most nem engedett.
Artúr arca eltorzult a dühtől. Előhúzta a zsebéből a kulcscsomót, dühösen lecsatolta róla a csillogó kulcsot, majd olyan erővel hajította a cipősszekrény tetejére, hogy az megcsörrent a fa felületen.
– Tudod mit? Csinálj, amit akarsz! – vágta oda.
Azzal kiviharzott, és még az ajtót is úgy csapta be maga mögött, hogy beleremegett a fal.
Ruszlana nem mozdult.
Csak állt a csendben, és hallgatta, ahogy a férje léptei egyre távolodnak a lépcsőházban.
Aztán lassan becsukta az ajtót.
Fél óra múlva a garzon minden ablaka tárva-nyitva állt. A hűvös levegő végigsöpört a szobán, meglengette a függönyöket, és lassan kiszorította a falak közül a halszagot.
Ruszlana feltörölte a konyhapultra szóródott zsíros morzsákat, összeszedte a szemetet, majd felhívta a lakatosmestert.
– Jó napot kívánok! Szeretném még ma kicseréltetni a zárat – mondta. – Igen, az összes kulccsal együtt. Nem, a régi kulcsokból senkinél sem maradhat másolat.
Miután letette a telefont, odalépett az ablakhoz, és lenézett az utcára. Az emberek siettek a dolgukra, az autók türelmetlenül dudáltak, a város pedig ment tovább a maga útján, mintha semmi különös nem történt volna.
Ruszlana elmosolyodott.
Holnap új bérlő költözik a garzonba. Néhány napon belül pedig talán egy ügyvédet is felkeres, hogy tisztázza, milyen jövőt akar magának.
Egy dolgot azonban már most biztosan tudott: a saját életének ajtaját többé senki sem nyithatja ki a háta mögött, még az sem, akinek egykor a legjobban megbízott benne.
