– Könnyű, – mondta az anyósom, és meglengette a tenyerén a becsomagolt ajándékomat. – Kétszáz gramm, ha van. Akkor ez is valami leértékelt vacak.
Az asztal körül felnevettek. Regina nevetett a leghangosabban.
Március nyolcadika volt, nőnap. Antonina Boriszovna lakásában gyűlt össze a család: mi Igorral, a férjem húga a férjével, meg a szomszédasszony, Zoja Iljinicsna, aki nyaranta a telken is mellettük kertészkedett. A levegőben mimóza, frissen sült tészta és valami édeskés parfüm illata keveredett. A vitrinben halkan összekoccantak a kristálypoharak.
Én azonban nem a virágokat néztem, hanem az anyósom kezét. A borostyánköves gyűrűje megvillant, miközben az ajándékomat méricskélte a tenyerén.
Magamban számoltam.
Ez volt a kilencedik.
Három év alatt kilenc ajándékot vittem ebbe a házba, és mindegyikből ugyanaz a műsor lett. Születésnap, újév, nőnap – Antonina Boriszovna minden alkalommal úgy fogadta a csomagjaimat, mintha árut venne át a raktárban. Harminc évet dolgozott árukezelőként egy áruházban, és úgy látszott, nyugdíjasként sem tudott megszabadulni a régi szokásaitól. Megforgatta a holmit, megkereste a címkét, megtapogatta az anyagot, majd a közönség előtt kihirdette az értékét.
Hangosan. Hogy mindenki hallja.
Most is feltépte a csomagolást, és előhúzta a sálat.
Szürkéskék kasmír volt. Két hétig kerestem, háromszor mentem vissza ugyanabba az üzletbe, csak hogy újra megérinthessem. Olyan puha és meleg volt, hogy az embernek már a látványától kedve támadt belebújni.
– No, lássuk csak! – Antonina Boriszovna lecsúsztatta a szemüvegét az orra hegyére, és kifordította a sál szélét. – A címkét levágtad. Hogy ne tudjam elolvasni az összetételét?
– Azért vágtam le, mert szúrta a nyakamat.
– A műszál szúr. – Két ujja közé csippentette az anyagot, megdörzsölte, majd kimondta az ítéletet. – Piaci áru. Négyszáz rubel, ha annyi. Engem nem lehet átverni, harminc évig foglalkoztam áruval.
A sálat a szék támlájára dobta, mintha csak egy konyharuha lett volna.
Ezután Regina következett. Igor húga egy akkora dobozt nyújtott át, amelyet akár egy hokedli helyett is használni lehetett volna.
Az anyósom két kézzel kapott utána.
– Na, ez már súly! Legalább három kiló. A lányom tudja, mire van szüksége az anyjának!
A dobozban edénykészlet lapult. Pontosan olyan, amilyet néhány héttel korábban láttam egy internetes áruházban, akciósan, kétezer-kilencszáz rubelért.
De ebben a családban a tárgyak értékét nem a minőség, hanem a súlyuk határozta meg.
Én pedig hallgattam.
Miért tűrtem ezt ennyi ideig?
Minden ünnepen feltettem magamnak a kérdést, és minden alkalommal ugyanazt a választ adtam. Negyvenöt évesen mentem újra férjhez, egy válás után. Nem akartam, hogy a második házasságomat rögtön háborúval kezdjem.
Igor akkor negyvenhat volt, és egész életében az anyjával lakott. Amikor összeházasodtunk, Antonina Boriszovna úgy viselkedett, mintha nem is a fiát adta volna férjhez, csak kölcsönadta volna nekem. Ezt évente háromszor-négyszer finoman a tudtomra is adta.
Három este egy évben. Ennyit kellett volna kibírnom a családi békéért.
Legalábbis ezt hittem.
Pedig próbáltam másképp is. Beszéltem Igorral, de ő mindig csak annyit mondott:
– Ne vedd a szívedre. Anyám már csak ilyen.
Egyszer ajándék helyett borítékban vittem pénzt. Az anyósom a saláta fölött megszámolta a bankjegyeket, majd a vendégekhez fordult:
– Ötezer rubel. A fodrásznőnk aztán igazán nagyvonalúan él!
Fodrásznő.
Én színmesterként dolgoztam, a vendégeim három héttel előre foglaltak időpontot, és többet kerestem, mint a saját fia.
Talán éppen ez volt a baj.
– Igorkám, – kopogtatta meg az anyósom a körmével az asztalt –, adj már több pénzt a feleségednek! Mégiscsak szégyen, hogy ilyen selejtes holmikat hord ide az anyjának. Mit gondolnak rólunk az emberek?
Igor a kocsikulcsán lévő kulcstartót forgatta az ujjai között, és a terítőt bámulta.
Éreztem, hogy ég az arcom. A villámat a kés mellé tettem, pontosan párhuzamosan vele.
A szalonban is így rendeztem el a fésűket, amikor egy vendég valami sértőt mondott, és nekem mosolyognom kellett, mert a munkám ezt kívánta.
De itt nem voltam a munkahelyemen.
Itt válaszolhattam.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam az üzlet alkalmazását, és az anyósom elé tettem a kijelzővel felfelé.
– Nyolcezer-négyszáz rubel. Kasmír, Mongólia. Az összetétel is ott van. Olvassa fel hangosan, Antonina Boriszovna! Hiszen maga annyira szeret mindent hangosan felolvasni.
A nevetés azonnal elhalt.
Regina férje előrehajolt, hogy jobban lássa a kijelzőt, majd füttyentett egyet.
– És még valami – folytattam. – Igor nem ad nekem pénzt. Külön kasszán vagyunk. Az önöknek vett ajándékokat a saját keresetemből fizetem. Összesen ötvenegyezer rubelt költöttem magukra.
Az anyósom a szemüvege fölött nézte a telefont. A körme többé nem kopogott az asztalon.
– Akkor átvertek – préselte ki végül. – Kasmír! Téged aztán könnyű becsapni.
De a sálat azért levette a szék támlájáról, és az ölébe fektette.
Az előszobában egyedül húztam fel a csizmámat. A többiek még a kompótot itták. A cipzár nem akart engedelmeskedni, az ujjaimat mintha kicserélték volna.
Három éven át hallgattam. És végül elég volt hozzá egyetlen képernyőkép.
Senki sem halt bele. Még a csillár is ugyanúgy lógott a mennyezetről.
Igor sokáig melegítette a motort, aztán felnevetett.
– Na, ezt jól megcsináltad a blokkal! Anyám most egy hétig duzzogni fog.
– Duzzogjon.
Nevetett, én pedig egy pillanatra megkönnyebbültem.
Aztán rájöttem, hogy semmi sem ért véget. Aznap este nem a sálat árazták le, hanem engem. És egy számla nem tud megvédeni attól, aki eleve semmire sem tart.
Áprilisban aztán lerobbant az anyósom Kalinája.
És a szombatjaim többé nem az enyémek voltak.
A Kalina 2008-as évjáratú volt. A szerelő őszintén megmondta, hogy a javítás száztízezer rubelbe kerülne, vagyis többe, mint maga az autó.
Antonina Boriszovnának azonban volt egy telke a várostól huszonhat kilométerre, palántái, eperje és egy sziklaszilárd meggyőződése: buszra csak a szerencsétlenek szállnak.
Igor két nap munka, két nap pihenő beosztásban dolgozott a kenyérgyárban. A műszakba a gyári busz vitte, így azokon a napokon a mi Dusterünk ott állt a ház előtt.
Az anyósom ezt pontosan tudta.
– Alocska, csak őszig – kérlelt Igor. – Hiszen egyedül van.
Beleegyeztem.
Azt viszont el kell mondanom, mit jelent a szombat egy színmesternek. Ez a hét legfontosabb napja. Három bonyolult festés, egyenként hosszú órák, és tizenegyezer rubel tiszta kereset.
Július közepére a tizennégy szombatból kilencen vittem ki az anyósomat a telekre.
Majdnem százezer rubel maradt ki a kasszámból.
Számolni nemcsak az árukezelő tudott.
Július tizenegyedikén reggel hétkor indultunk. Antonina Boriszovna hátul ült, körülötte üres eperládákkal, és már az első kilométereken elkezdte az oktatást.
– Úgy fékezel, mint egy taxis. Igor sokkal finomabban vezet.
Az autóban kapor és felhevült műanyag szaga terjengett. A légkondicionálót kikapcsoltatta, mert szerinte a huzat minden betegséget okoz.
Hallgattam, és az utat figyeltem.
Az elmúlt hónapokban megtudtam, hogy rosszul parkolok, későn indexelek, és egy ötvenhez közeledő nőnek egyébként is jobb, ha utasként ül az autóban.
A telken lecipeltem a ládákat, majd megálltam a kerítésnél.
A szomszéd kertben, a kerti hintán egy takaró hevert.
Szürke volt, halszálkamintás, a sarkában bőr címkével.
Az én újévi ajándékom. Ötezer-hatszáz rubelért vettem.
– Zoja Iljinicsna! – szóltam át. – Honnan van magának ez a takaró?
A szomszédasszony felegyenesedett az ágyás fölül, és a kötényébe törölte a kezét.
– Tonya adta még télen. Azt mondta, fölösleges neki, nincs hová tennie. – Rám nézett, majd hirtelen elhallgatott. – Alocska, én nem tudtam, hogy ajándék volt!
– Maga semmiről sem tehet.
Antonina Boriszovna eközben már térdelt az eperágyásban. A nap égetett, a földből meleg és érett gyümölcs illata áradt, a méhek zümmögtek körülöttünk.
A térde alatt valami puha, többrétegű anyag feküdt.
Szürkéskék.
Közelebb mentem.
Az én kasmírsálam volt. A rojtjai közé száraz fűszálak ragadtak, az anyag földes volt, és a földbe taposva feküdt két epertő között.
– Antonina Boriszovna, ez az én sálam?
– Miért hagynám kárba veszni? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – A térdem nem vasból van. Legalább valamire jó a te olcsó vacakod.
A számban keserű, savanykás ízt éreztem, mint amikor az ember éretlen ribizlit harap.
Letettem a ládákat a kerti ösvényre. Gondosan, pontosan a szegély mellé.
– Álljon fel, kérem.
– Miért?
– Álljon fel a saját ajándékomról.
Az anyósom inkább meglepetésében állt fel, mint engedelmességből. Kihúztam alóla a sálat, kiráztam, négyrét hajtottam, a sarkait pontosan egymásra igazítottam, majd betettem a táskámba.
A föld a szandálomra hullott.
– Ezt hazaviszem. És a szombatjaimat is. Július tizennyolcadikától újra dolgozom szombatonként.
– Akkor ki fog engem kivinni?
– Igor, amikor szabadnapos. Vagy taxi. Megnéztem: ezer-száz rubel egy irányba.
– Nahát, micsoda könyvelő lett belőled! – Az anyósom csípőre tette a kezét. A gyűrűje megvillant a napfényben. – Még nem hallottál olyat, hogy az ajándékot nem illik visszakérni?
– Olyat viszont hallottam, hogy ajándékból nem szokás eperágyást takarni.
Kinyitotta a száját, aztán becsukta.
Végül a kerítésen át kiabálni kezdte, hogy milyen menyek vannak manapság, de Zoja Iljinicsna úgy tett, mintha nem hallaná.
Természetesen hazavittem az anyósomat. Nem hagyhattam ott a városon kívül, telepakolt ládákkal.
Az egész úton hallgattunk.
És most először senki sem szólt rám, hogy mikor kellene indexelnem.
Miután kitettem a háza előtt, még sokáig ültem a leállított autóban. A mellettem lévő táskából földszag áradt.
Egyszerre féltem és nevethetnékem támadt.
Tényleg ennyi kellett volna? Egyetlen mondat?
A sálat elvittem a tisztítóba. Kilencszáz rubelbe került, de úgy kaptam vissza, mintha új lenne.
A következő szombaton három vendéget fogadtam. Három bonyolult festés, tizenegyezer rubel, és a teljes bevétel a kötényem zsebében maradt.
A szünetben megnyitottam az autóhirdetéseket.
Június óta figyeltem egy fehér, 2022-es Grantát. Egy tulajdonos, negyvenegyezer kilométer, hatszázkilencvenezer rubel.
Két és fél éve gyűjtöttem a saját autómra. Havonta tizennyolcezret tettem félre, így ötszáznegyvenezer rubelnél jártam.
Tavaszra összejön, gondoltam, és elmentettem a hirdetést.
Augusztus másodikán Igor hazajött az anyjától, leült velem szemben, és közölte:
– Al, ezt meg kell oldanunk. Anyám szeptemberben lesz hetvenéves. Vegyünk neki autót.
Visszaszereztem a szombatjaimat, de a nyugalmamat nem.
Igor elkezdte átcserélgetni a műszakjait, pénzt veszített, és minden pénteken telefonnal a fülén járkált a lakásban. Az anyja diktálta, mikor kell érte mennie.
A probléma egyszerűen átköltözött a telekről a konyhánkba.
Ezért nem kellett sokáig gondolkodnom az ajánlatán.
Ha megveszem a saját autómat, az anyósom akkor is engem fog hívogatni. Csak ezúttal már nem a Dusterrel, hanem a saját kocsimban leszek a családi sofőr.
Ha viszont neki lesz autója, végre saját maga dönthet arról, mikor indul a telekre.
Legalábbis ezzel nyugtattam magam.
Úgy döntöttünk, hárman adjuk össze a pénzt. Regina kétszázharmincezret ígért az első fizetéséből. Igornak százhetvenezer rubelje volt, többet nem tudott vállalni a Duster hitelének törlesztése mellett.
A fennmaradó kétszázkilencvenezer az én részem lett volna.
– Van egy Granta – mondtam, és magam is meglepődtem, milyen nyugodtan hangzott a hangom. – Fehér. Június óta figyelem.
Megmutattam a hirdetést.
Igor megvakarta a szemöldökét.
– Kicsit drága. Nem nézhetnénk valami olcsóbbat, mondjuk négyszázezerért?
– Négyszázezerért kapsz egy roncsot. Ha anyád lerobban vele az országúton, kit fog felhívni? Engem.
Erre már nem válaszolt.
Csütörtök este mentünk megnézni az autót, a műszakom után.
Az eladó egy sovány, zsebes mellényt viselő férfi volt. A garázsoknál várt minket a város túlsó felén, és az első dolga az volt, hogy felnyissa a motorháztetőt.
Igor zseblámpával hajolt a motor fölé. Én körbejártam a kocsit.
Fehér volt, tiszta, a hátsó szélvédőjén egyetlen matrica sem éktelenkedett.
Élőben még szebbnek tűnt, mint a fényképeken.
– Üljenek bele, ne csak kerülgessék! – szólt az eladó. – Egy tulajdonosa volt, én vagyok az. Alkudni nem fogok, az ár a hirdetésben van.
Beültem a vezetőülésbe.
A két férfi a motor fölött beszélt valamilyen szíjról és gyertyákról, én pedig alig figyeltem rájuk.
Az ülés túlságosan hátra volt tolva. Közelebb húztam magamhoz, megemeltem a háttámlát, beállítottam a tükröket.
A kárpitból gumiszőnyeg és halvány almaillat áradt.
A kormány pontosan úgy feküdt a kezemben, mintha már évek óta ezt az autót vezetném.
Két és fél éve képzeltem el ezt a pillanatot.
Csak a végén a kulcsokat nem nekem kellett volna átadnom valaki másnak.
– Na, milyen? – hajolt be az ablakon Igor. – Megfelel anyámnak?
– Megfelel.
– Mi bajod?
– Semmi.
Visszatoltam az ülést az eredeti helyére.
Nem az enyém. Nincs értelme a saját kényelmemre beállítani.
Igor nem értette, mi történt, én pedig nem magyaráztam el neki. Mit is mondhattam volna? Hogy egy negyvennyolc éves nő féltékeny az anyósára egy autó miatt?
Hazafelé a Dusterben Igor felhívta a húgát, és kihangosította a telefont, hogy mindenki hallja, milyen szépen működik a családi összefogás.
– Jaj, de ügyesek vagytok! – kiáltotta Regina. – Anyuci teljesen el fog ájulni! Persze, hogy beszállok, miről beszéltek? Elsején, ahogy ígértem!
– Biztosan elsején? – kérdeztem. – Az eladó nem fog örökké várni.
– Al, ne viselkedj már úgy, mint egy banki ügyintéző! Mondtam, hogy amint megjön a fizetés, utalok. Jaj, hív a gyerek, puszi!
A vonal megszakadt.
Igor elégedetten csapott a térdére, mintha azt mondaná: látod, ez a család.
És azon az estén én is hittem neki.
Hárman. Egyenlő részekben. Tisztességesen.
Annyira szerettem volna elhinni.
A saját autómról én mondtam le. Talán ez volt az egész történet legnehezebb része, de azzal nyugtattam magam, hogy nem az anyósomnak veszek kocsit, hanem a péntek estéimet vásárolom vissza.
Augusztus huszonnegyedikén átutaltam az eladónak harmincezer rubel előleget.
Augusztus huszonnyolcadikán a kanapén ültünk. A tévé motyogott, a konyhából sült cukkini illata szivárgott ki, Igor a kulcstartóját forgatta.
A telefonom megremegett az asztalkán, és majdnem leesett a széléről.
A csoport neve ez volt: „Anya jubileuma”.
Regina tizenkilenc embert hívott meg a beszélgetésbe. Rokonokat Szizranból, unokatestvéreket, barátnőket. Mindenkitől azt kérdezte, ki mit ajándékoz, nehogy ketten ugyanazzal álljanak elő.
Aztán megjelent az ünnepelt üzenete.
„Nekem nem kell sok minden. Albinának külön szólok: sálakat, takarókat meg egyéb leértékelt vacakokat ne hozzon. Inkább jöjjön üres kézzel, mint hogy megint megszégyenítsen a vendégek előtt.”
Az üzenet alatt sorra jelentek meg a nevető hangulatjelek.
Regina. A férje. Valami Ljuba néni.
Végül Ljuba néni beírta:
„Tonya, te aztán tudsz mondani valamit!”
Kétszer olvastam el az üzenetet.
Ezeknek az embereknek a felét egyetlen alkalommal láttam életemben, az esküvőnkön. És most már mindannyian tudták rólam, amit az anyósom fontosnak tartott elmondani: én vagyok az a nő, aki leértékelt vacakokat hord ajándékba.
– Ne válaszolj – mondta Igor. – Al, hát nem rosszindulatból írta. Szeret közönség előtt szerepelni. Mindig ilyen volt.
És én milyen vagyok, Igor?
A férjem elővette a telefonját.
Azt hittem, most végre ír valamit. Akár csak annyit, hogy „Anya, fejezd be”.
Sokáig húzogatta az ujját a kijelzőn, aztán elküldött egy üzenetet.
A csoportban megjelent egy majom, amelyik a szemét takarta el a kezével.
A negyvenkilenc éves férjem, műszakvezető, kenyérgyári dolgozó, így állt ki mellettem.
Egy majommal.
Forróság öntötte el az arcomat. Félretoltam a távirányítót, a szemüvegemet pedig az asztal szélére tettem, a szárakat pontosan egymáshoz igazítva.
Aztán én is írni kezdtem.
Minden betűt ellenőriztem, mielőtt elküldtem.
„Antonina Boriszovna, a sál nyolcezer-négyszáz rubelbe került. A számlát ide is elküldhetem. A takaró ötezer-hatszáz volt, és jelenleg a telekszomszédjánál van. A jubileumára elmegyek, és ajándékot is viszek. Egyetlen kérésem van: ne értékelje hangosan a vendégek előtt.”
Elküldtem.
A képernyőn azonnal megjelentek az olvasási jelzések.
– Miért kellett ezt? – fújta ki Igor a levegőt. – Miért pont a rokonság előtt?
– És ő miért pont a rokonság előtt?
A csoport negyven percig néma maradt. Egyetlen újabb nevető fej sem jelent meg.
Aztán Antonina Boriszovna ennyit írt:
„Nahát, még árjegyzéket is kaptunk!”
Ennyi.
Ljuba néni kilépett a beszélgetésből.
Éjszaka a sötét konyhában álltam az ablak előtt, és hallgattam a hűtő zúgását.
Úgy éreztem, felgyújtottam egy hidat, amelyen valójában soha senki nem járt át hozzám.
Nem sajnáltam.
Szombat este azonban felvillant a telefonom kijelzőjén az anyósom neve.
Antonina Boriszovna engem hívott, nem Igort.
Életemben először.
– Albin, hát miért kellett ezt a rokonok előtt? – kérdezte szokatlanul lágy hangon. – Tudod, hogy én szeretetből mondom. Ilyen a nyelvem, a régi kereskedői beidegződés. Gyere csak el. És figyelj, megfesthetnéd a hajamat a jubileumomra? Minek menjek idegen fodrászhoz, ha a családban is van hozzáértő?
Vasárnap az anyósom konyhájában festettem a haját.
Festékszag terjengett a levegőben, a fólia halkan zizegett, Antonina Boriszovna pedig csendben ült a törölköző alatt. Kisebbnek és törékenyebbnek látszott, mint máskor.
– Könnyű a kezed – mondta a tükörbe pillantva. – Igor szerencsés veled, na.
Meleg vízzel mostam ki a festéket a hajából, és azon gondolkodtam, vajon a hetvenedik születésnap valóban képes-e megváltoztatni egy embert.
Egyetlen dolog azonban továbbra is zavart.
Engem személyesen hívott fel, hogy béküljünk ki, de a csoportban hagyott üzenete továbbra is ott virított mindenki előtt.
Félresöpörtem a gondolatot.
Hiba volt.
Hétfőn Regina üzent.
„Al, baj van. A kétszázharmincezer nem fog összejönni.”
Regina a jelzáloghitelre hivatkozott. Tudjátok, hogy van ez: vegyétek meg ti, majd én később bepótolom.
Az anyósom születésnapjáig öt nap maradt.
Igor egész nap a nyomomban járt a lakásban, és azt ígérgette, hogy minden fizetéséből visszaad valamennyit. Az előleg már az eladónál volt, a vasárnapi hajfestés közben pedig még mindig a fülemben csengett Antonina Boriszovna mondata: „Könnyű a kezed.”
Szeptember elsején kifizettük az autót.
Az én részem ötszázhúszezer rubel lett. A számlámon mindössze húszezer maradt.
Egyetlen feltételt szabtam: ha én fizetek, az adásvételi szerződésben az én nevem szerepel. Az ünnepség után, hétfőn átírjuk az autót az anyósom nevére, és elintézzük a forgalomba helyezést.
Igor nem vitatkozott.
Kitalált egy meglepetést: a kulcsokat egy kis dobozba teszi, egy üdvözlőlap alá, papírzsebkendőbe csomagolva, hogy idő előtt ne csörrenjenek meg.
– Nem lenne egyszerűbb rögtön megmondani neki? – kérdeztem.
– Megőrültél? Anyám teljesen el fog ájulni!
Szeptember ötödikén huszonkét vendég gyűlt össze egy étterem különtermében.
Liliomok és sült csirke illata töltötte be a helyiséget, a mennyezet alatt aranyszínű lufik himbálóztak. A fehér Granta reggel óta az ablak alatt állt. Igor maga vitte oda.
Áfonyás gyümölcsitalt ittam, mert a terv szerint az ünnepség után nekem kellett volna hazavinnem az ünnepeltet a vadonatúj autójával.
Antonina Boriszovna az asztalfőn ült, bordó ruhában, a frissen festett hamvasszőke hajával.
Az ajándékokat a megszokott módon fogadta: minden csomaghoz fűzött egy megjegyzést.
Regina egy aranyszalaggal átkötött dobozt hozott elő. Robotporszívó volt benne.
– Legalább négy kiló! – emelte meg az anyósom két kézzel. – Ez az én lányom! Pontosan tudja, mire van szüksége az anyjának!
A vendégek tapsoltak.
Aztán Igor oldalba bökött, és az én kis, barna csomagolópapírba tekert dobozom is elindult az asztalon az ünnepelt felé.
A férjem ragyogott a boldogságtól.
Antonina Boriszovna a tenyerére fektette a dobozt.
A borostyánköves gyűrűje megvillant. A szemüvegét az orra hegyére csúsztatta, majd hagyott egy kis szünetet, hogy mindenki figyeljen.
– Száz gramm, ha van – jelentette ki. – Megint valami olcsó vacak!
És felnevetett.
Először Regina, aztán a többiek is csatlakoztak hozzá.
Az anyósom feltépte a csomagolópapírt, miközben még mindig nevetett.
– Még márkás doboza sincs! – emelte fel a fedelét. – Egy üdvözlőlap meg némi papír.
– Anya, nézz bele rendesen – mondta Igor.
– Mi olyat látnék benne, amit még nem láttam?
– Anya, csak nézd meg!
Az anyósom legyintett, majd a kis dobozt egyszerűen átnyújtotta a balján ülő Zoja Iljinicsnának.
– Zoja, vidd csak el! Jó lesz gombokat tartani benne.
A szomszédasszony két ujjal fogta meg, mintha valami idegen pénztárcát nyomtak volna a kezébe.
Valaki még mindig nevetett.
Én letettem a villát a kés mellé, pontosan párhuzamosan, majd felálltam.
A számban édes és ragacsos volt az áfonyás ital íze.
Hosszú asztal mellett kellett végigmennem, és mire odaértem a túlsó végébe, a teremben lassan elcsendesedtek a vendégek.
– Zoja Iljinicsna, legyen szíves.
– Vidd csak, kislányom. Nekem nem kell más holmija.
Kivettem a kezéből a dobozt, és kibontottam a papírt.
A kulcsok csilingelve estek a tenyerembe.
A hangjuk végigvisszhangzott a termen.
– Ez egy autó kulcsa. Egy fehér Grantáé, amelyik közvetlenül az ablak alatt áll. Egy perccel ezelőtt még az öné lehetett volna.
Az anyósom először az ablakra, majd a fiára nézett.
– Igorkám, ez igaz?
– Anya, neked vettük. Meglepetésnek szántuk.
– Akkor add ide! – nyújtotta át a kezét a tányérok fölött. – Ezt a fiam vette nekem! Az ő pénzéből!
– A hatszázkilencvenezerből százhetvenezer a fiáé. Még ma visszautalom neki. A többi az én pénzem, és a szerződésben az én nevem áll.
– Albina, megőrültél? – kiáltotta Regina. – Anyának ma van a jubileuma!
– Regina, a te részed még mindig nem érkezett meg. Most itt az alkalom: vegyetek neki ketten egy autót!
– Al, ne a vendégek előtt! – Igor felállt. – Otthon megbeszéljük. Add ide a kulcsokat!
Ránéztem.
– Három éve a vendégek előtt méricskéltetek engem. Most a vendégek előtt fejezzük be.
Antonina Boriszovna nehézkesen visszaült a székére. Az arca hirtelen zavarttá vált, és sokkal idősebbnek látszott.
– De hát nem tudtam! – mondta halkan. – Ki ajándékoz így? Az ajándékot nem szokás visszakérni!
– Maga nem is fogadta el. Odaadta másnak, anélkül, hogy megnézte volna.
A kulcsokat a táskámba tettem, a szerződés mellé, majd elindultam a kijárat felé.
Odakint fújt a szél.
Beültem a Grantába, magamhoz húztam az ülést, és beindítottam a motort.
A kárpitból idegen légfrissítő illata áradt, a csomagtartóban pedig még ott feküdt a piros masni, amelyet nem volt időnk az autóra kötni.
Az étterem ablakából vagy tízen néztek utánam.
Igor nem jött ki.
Otthon átutaltam neki a százhetvenezer rubelt, majd a telefonomat kijelzővel lefelé tettem az asztalra.
Nem éreztem örömöt.
Csak ürességet, olyasmit, amilyen a szalonban marad az utolsó vendég távozása után.
És egyetlen kérdés járt a fejemben:
Mi van, ha Antonina Boriszovna tényleg nem tudta, mit rejt a doboz?
A férjem azon az éjszakán nem jött haza.
Három hét telt el.
Az „Anya jubileuma” nevű csoportból még aznap este töröltek.
Antonina Boriszovna azt meséli a rokonságnak, hogy a menye kifosztott egy nyugdíjast a hetvenedik születésnapján. Szizranban a rokonság fele neki ad igazat.
Regina egyetlen üzenetet küldött:
„Te többé nem vagy a családunk része.”
Az anyja autójára szánt pénzt azóta sem tudta előteremteni.
Zoja Iljinicsna viszont visszaküldte a takarómat Igoron keresztül.
Tisztán, kimosva, négyrét hajtva.
Igor a harmadik napon hazajött. Elfogadta a pénzét, de meg sem köszönte.
Beszélgetünk a kenyérről, a villanyóráról, az időjárásról. Az anyjáról egyikünk sem beszél.
Egyszer azonban nem bírta tovább.
– Nem őt büntetted meg – mondta. – Engem büntettél meg. Most minden szombaton én ingázom köztetek.
Azóta ő viszi ki az anyját a telekre a Dusterrel. Reggel elindul, és csak este tér haza, fáradtan, szótlanul.
A kulcstartót már nem forgatja az ujjai között.
Én nem járok abba a házba.
Újévkor sem viszek ajándékot, életemben először az esküvőnk óta.
Szombatonként viszont dolgozom.
Három vendég, tizenegyezer rubel, és a saját keresetem a kötényem zsebében.
A szalonhoz a fehér Grantával érkezem. Azzal az autóval, amelyet június óta figyeltem, és amelyet majdnem odaajándékoztam.
A kulcsokat a kabátzsebemben hordom.
Néha előveszem őket, és a tenyeremen himbálom, éppen úgy, ahogy egykor az anyósom az ajándékaimat.
Száz gramm. Talán annyi sincs.
A szombatjaim most már az enyémek, és az autó is az enyém. A férjem pedig egyedül jár az anyjához, és minden héten egyre kevesebbet beszél.
Őszintén mondják meg: túl nagy árat fizettem azért az egyetlen percért a jubileumon?
Mert én már tudom, hogy néha nem az a legdrágább ajándék, amit másnak adunk, hanem az, amiről végre hajlandók vagyunk lemondani.
