Viktor áthajolt az asztal fölött, villáján egy darab süteménnyel.
– És maga, Ludmila, mivel foglalkozik?
Már nyitottam volna a számat, amikor Nyikolaj megelőzött.
– Titkárnő. Az előszobában ül, telefonokat fogad, ilyesmi.
Olyan természetességgel mondta, mintha csak azt közölte volna, hogy elfogyott a kenyér. Aztán nyugodtan nyúlt a kenyérkosár felé.
Kilenc éve vezettem a szerződéses osztályt. Hat ember dolgozott alattam. Én feleltem a beszállítókkal kötött megállapodásokért, a határidőkért, az aláírásokért és minden olyan hibáért, amelyből később komoly pénzügyi veszteség lehetett. Nyikolaj pontosan tudta, hogy van egy osztályom. Azt viszont valahogy sosem tartotta fontosnak megjegyezni, hogy én vagyok a vezetője.
A hosszú, kerti asztalnál vagy tizenöten ültünk. Petrovics a születésnapját ünnepelte a nyaralójában, az utolsó igazán meleg szeptemberi szombaton. Mindenki hallotta, amit a férjem mondott.
Néhányan bólintottak, mások tovább ettek, mintha semmi különös nem történt volna.
Én letettem a poharamat.
Nem, ezt most nem nyelhettem le szó nélkül.
– Az nem is rossz munka – jegyezte meg Viktor. – Kényelmes, meleg helyen van az ember, nincs annyi rohangálás. Tudja, nálunk a gépjárműparkban éppen diszpécsert keresünk. Nem lenne kedve átjönni? Harmincötezer rubel havonta, reggel nyolctól délután ötig.
Harmincötezer.
Én kilencvenkétezret kerestem.
A szél belekapott a kerti pavilon oldalára feszített fóliába, a grillsütő felől füst szállt az asztal fölé. Nyikolaj rám nézett, és az arcán őszinte várakozást láttam, mintha Viktor éppen valami nagyszerű lehetőséget kínált volna nekem.
– Gondold meg, Ljuda – mondta. – Közelebb lenne, és idegeskedned sem kellene annyit.
Egy pillanatig csak néztem őt.
– Én vagyok a szerződéses osztály vezetője – mondtam végül. – Kilenc éve. Hat ember tartozik hozzám.
Az asztal körül hirtelen csend lett.
Még a szomszéd kertből áthallatszó kutyaugatás is tisztábban hallatszott.
Nyikolaj elmosolyodott.
– Azért a vezető talán egy kicsit túlzás. Hiszen te is a recepción kezdted. Huszonkét éve még titkárnőként vették fel a cégedhez.
– Huszonkét éve – ismételtem meg.
– Hát éppen ezt mondom.
Viktor zavartan letette a villáját, és védekezően felemelte a kezét.
– Bocsásson meg, Ludmila, erről nem tudtam. Nem akartam megbántani.
Petrovics hirtelen nagyon elfoglalt lett a teáskannával. A felesége, Tamara elővette a tortát, és mindenkit kínálni kezdett. Valaki megjegyezte, hogy idén drága lett a burgonya, mire a társaság hálásan rávetette magát a témára.
Én megettem a süteményemet, de az ízét már nem éreztem.
Később bevittem a tányérokat a házba. Tamara a mosogatónál állt, és a forró víz fölött gomolygó gőz lassan elhomályosította az ablakot.
– Én a helyedben rögtön helyretettem volna Kolját – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna.
– Mindenki előtt? Egy születésnapi ünnepségen?
– Petrovics születésnapja volt, nem a tiéd. De attól még nem kellett volna téged mindenki előtt titkárnővé lefokoznia.
Elém nyújtott egy konyharuhát.
– Emlékszel, amikor a férjem szerződést kötött veletek a deszkák miatt? Te javítottál ki benne két pontot. Azt mondta utána, még soha senki nem magyarázta el neki ilyen érthetően, mire kell figyelnie. Azóta is emlegeti.
Elvettem a konyharuhát, és törölgetni kezdtem a poharakat.
– Nyikolajnak egyszerűen nem jutott eszébe – mondtam halkan.
Tamara elzárta a csapot.
– Lehet, hogy nem jutott eszébe. De neked attól még fájhat.
Erre már nem válaszoltam.
Sötétedés után indultunk haza. Negyven perc volt az út, de azon az estén mintha kétszer olyan hosszú lett volna. Nyikolaj bekapcsolta a rádiót, majd néhány perc múlva kikapcsolta. A műszerfal halvány fénye megvilágította a kezét a kormányon.
Amikor kiértünk a faluból, végre megszólalt.
– Megsértődtél?
Az ablakon túl elsuhantak a sötét kertek, a kerítések és az út menti lámpák.
– Nem számítottam rá, hogy mindenki előtt titkárnőnek nevezel.
– De hát titkárnőként kezdtél.
– Huszonkét éve, Nyikolaj. Kilenc éve vezetem az osztályt.
– Hallottam már, hogy van valami osztályod. Csak azt nem tudom, pontosan mit csinálsz ott. Emlékszel, tavaly megkérdeztem, miért jössz haza olyan későn? Azt felelted, hogy hosszú lenne elmagyarázni.
Emlékeztem.
A tűzhely mellett álltam, vacsorát készítettem, közben a telefonomon üzenetek érkeztek a munkatársaimtól. Nyikolaj megkérdezte, miért kell megint túlóráznom. Én pedig, anélkül, hogy ránéztem volna, odavetettem:
„Hosszú lenne elmagyarázni.”
Akkor valóban nem volt kedvem a munkáról beszélni. Fáradt voltam, és arra vágytam, hogy legalább otthon ne kelljen határidőkkel, hibás szerződésekkel és mások felelőtlenségével foglalkoznom.
De talán éppen ezzel kezdődött minden.
– Beszállítókkal kötünk szerződéseket – mondtam most. – Múlt hónapban száznegyvenet dolgoztunk fel. Ellenőrzöm a munkatársaim munkáját, figyelem a határidőket, egyeztetek a jogi osztállyal, és ha valami félremegy, nekem kell megoldanom. Az egész osztályért én felelek.
Nyikolaj hallgatott.
– Otthon viszont mindig csak azt mondod, hogy fáradt vagy. Hogy papírok vannak, telefonok, megint behívatott az igazgató. Honnan kellett volna tudnom, mit csinálsz valójában?
Nem vitatkoztam.
Igaza volt abban, hogy ritkán meséltem neki részletesen a munkámról. Nem beszéltem a sikeres tárgyalásokról, a megoldott problémákról vagy arról, amikor az igazgató külön megköszönte a munkámat. Azt hittem, úgysem érdekli.
Aztán Nyikolaj újra megszólalt.
– Viktor egyébként komolyan gondolta azt az állásajánlatot. Csak a harmincötezer kevés. Hiszen te havonta ötvenezret utalsz a közös számlára. Azt hittem, körülbelül annyit is keresel.
Lassan felé fordultam.
– Kilencvenkétezret keresek.
A férjem egy pillanatra levette a szemét az útról, és rám nézett.
– Mennyit?
– Kilencvenkétezret. Ötvenezret utalok a közös számlára. Negyvenkettőt megtartok magamnak.
– És mire kell neked havonta negyvenkétezer?
A hangjában nem kíváncsiság volt. Inkább valami sértett felháborodás.
– Az unokánkra, magamra, a saját dolgaimra. Nem szeretnék minden egyes vásárlásról elszámolni.
– Várj csak. Én az egész nyugdíjamat beadom a közösbe. Harminckilencezer rubelt. Te meg negyvenkettőt félreteszel magadnak?
– Hiszen így állapodtunk meg. Én ötvenezret teszek bele, te a nyugdíjadat. Eddig soha nem kifogásoltad.
– Mert azt hittem, te is csak ötvenezret keresel! Azt mégsem mondtad, hogy majdnem kétszer annyit kapsz, mint amennyit én gondoltam!
Az út hátralévő részét csendben tettük meg.
Otthon sokáig forgolódtam az ágyban. Nyikolaj mellettem egyenletesen lélegzett, mintha a beszélgetésünkkel minden elintéződött volna.
Én azonban egy régi emléket nem tudtam kiverni a fejemből.
Kilenc évvel korábban történt. Akkor neveztek ki osztályvezetőnek. Büszke voltam, bár igyekeztem nem mutatni. Kinyomtattam a kinevezési határozat másolatát, és még aznap este lementem vele a garázsba, ahol Nyikolaj az autón szerelt valamit.
– Nézd csak, Kolja, kineveztek osztályvezetőnek.
Olajos kézzel matatott a motorháztető alatt.
– Tedd csak a polcra, később megnézem.
A papírt két doboz közé csúsztattam, egy csomag gyertya és egy üvegnyi csavar mellé.
Aztán nem kérdeztem meg többé, elolvasta-e.
Reggel Nyikolaj szokás szerint elment a garázsba. Kását főztem, leültem reggelizni, és éppen az első kanállal ettem, amikor megcsörrent a telefonom.
A fiunk hívott.
– Anya, ti összevesztetek apával?
– Miért kérdezed?
– Felhívott a garázsból. Azt mondja, tegnap a születésnapon titkárnőnek nevezett, te pedig megsértődtél.
Néhány másodpercig hallgattam, aztán megkérdeztem:
– Te tudod egyáltalán, milyen beosztásban dolgozom?
– Hát, tudom, hogy szerződésekkel foglalkozol. De hogy pontosan mi a pozíciód, azt nem. Te sem szoktál sokat mesélni róla.
Letettem a telefont.
A kása kihűlt előttem.
Még a saját fiam sem tudta, hogy egy egész osztály vezetője vagyok. Igaz, vele is ritkán beszéltem a munkámról. Azt hittem, elég, ha tudja, hogy dolgozom, fáradt vagyok, és minden hónapban rendesen hozzájárulok a családi kiadásokhoz.
De Nyikolajnak kilenc éve odaadtam a kinevezési határozatot.
Nem rejtettem el előle. Nem titkoltam a pozíciómat. Egyszerűen hagytam, hogy a papír ott maradjon a garázsban, és soha többé nem hoztam szóba.
Körülbelül egy óra múlva Nyikolaj hazajött. Leült velem szemben, és egy négyrét hajtott, olajfoltos papírt tett az asztalra.
– Emlékszel, amikor annak idején hoztál nekem egy határozatot, hogy osztályvezető lettél?
Ránéztem a papírra.
– Emlékszem.
– Betettem az autó papírjai közé, aztán teljesen megfeledkeztem róla. Ma megtaláltam, és végre elolvastam.
Kisimította a lapot.
– Feketén-fehéren ott van: a szerződéses osztály vezetője. Én meg mindvégig azt hittem, hogy a recepción dolgozol.
– Tegnap is pontosan ezt mondtam neked.
Lehajtotta a fejét.
– Tudom. Már akkor meg kellett volna néznem, mit adtál oda.
Egy darabig csak ültünk egymással szemben. Aztán feltette azt a kérdést, amelyre valószínűleg már előző este óta kereste a választ.
– Mondd csak, Ljuda… Ha tegnap nem veszünk össze, elmondtad volna valaha, mennyit keresel?
Sokáig gondolkodtam.
– Valószínűleg nem. Abban állapodtunk meg, hogy ki mennyit fizet be a közös kiadásokra. Nem kérdeztük meg egymástól, mi marad a másiknak.
Nyikolaj összekulcsolta a kezét.
– Nekem akkor is rosszulesik, hogy ennyi mindent nem tudtam rólad. De rendben. Ha eddig ötvenezret utaltál a közös számlára, ezután is utalj annyit. A többit költsd arra, amire akarod.
Ez volt a legközelebb ahhoz, hogy bocsánatot kérjen.
Aztán kis szünet után ismét megszólalt.
– Egyébként be lehet menni hozzád a munkahelyedre? Szeretném megnézni az osztályodat.
Meglepődtem.
– Persze. Kérek neked látogatói belépőt. Szerdán gyere be délre, ebéd előtt megmutatom.
– Jó. És Viktornak is telefonálok. Elmondom neki, hogy te vagy az osztályvezető.
– Nem kell, Kolja.
– Dehogynem. Én neveztelek titkárnőnek előtte. Nekem kell helyrehoznom.
Nem vitatkoztam vele.
Nyikolaj fogta a kinevezési határozatot, gondosan kisimította, majd egy mágnessel feltűzte a hűtőszekrényre, közvetlenül a nyaralóba szükséges bevásárlólista mellé.
Sokáig néztem azt a papírt.
Kilenc évig ott lehetett volna a szemünk előtt, mégsem látta meg rajta a lényeget. Én pedig kilenc éven át vártam, hogy egyszer majd magától észreveszi, mennyit dolgozom, milyen felelősséget viselek, és mennyi mindent érek el nélküle is.
Azóta is gyakran eszembe jut az a szombat délután, és néha azon töprengek, vajon másképp alakult volna-e minden, ha korábban többet mesélek neki a munkámról és a fizetésemről.
De egy kérdésre még mindig nem találtam választ: vajon azért nem látott engem a férjem annak, aki valójában vagyok, mert én nem beszéltem eleget magamról, vagy mert huszonkét év házasság után már eszébe sem jutott igazán rám nézni?
