Ljudmila Petrovna gondosan megtörölte a száját a szalvétával. Összeillesztette a sarkait, félbehajtotta, majd pontosan a tányérja mellé tette. Csak ezután nézett Nasztyára. Nem a szemébe. Inkább az álla környékére, mintha ott valami különösen érdekeset fedezett volna fel.
– A nyaralóba csak a család megy – mondta hűvösen. – Te itthon maradsz.
Nasztya éppen a teáskannát tartotta a kezében. A víz frissen forrt fel, a gőz sűrűn gomolygott a kiöntőből. Viktор Ivanovicsnak töltött teát, mert az öreg keze annyira remegett, hogy egyedül már a csészét sem tudta biztosan megtartani.
Hallotta a szavakat. Mégsem értette meg őket azonnal. Mintha valaki idegen nyelven szólt volna hozzá, egy olyan nyelven, amelynek a jelentése csak néhány másodperccel később jutott el az agyáig.
– Miért? – kérdezte.
A hangja nyugodt maradt. A keze sem remegett. A teáskanna egyenesen állt, a víz egyetlen cseppje sem löttyent ki.
Ez még őt magát is meglepte.
Odabent azonban valami elszakadt.
Ljudmila Petrovna sóhajtott. Úgy sóhajtott, ahogy az ember akkor szokott, amikor olyasmit kell elmagyaráznia, aminek szerinte magától értetődőnek kellene lennie. Egy gyereknek. Vagy egy ostoba embernek.
– Azért, mert ők a mieink. Te nem vagy közülünk való. Te a feleség vagy. Az más.
Dmitrij felnézett a telefonjából. Kinyitotta a száját.
Nasztya a szeme sarkából látta, ahogy levegőt vesz, mintha végre összeszedte volna a bátorságát, hogy mondjon valamit.
Aztán Ljudmila Petrovna ránézett.
Csak egy pillanatra.
Pont úgy, ahogyan a gazda néz arra a kutyára, amelyik éppen ugatni készül.
Dmitrij becsukta a száját, és visszahajolt a telefonjához.
Katya közben tovább rágott. A televízióban valaki énekelt, a lány pedig a képernyőt bámulta, mintha a világon semmi más nem történne.
Viktor Ivanovics a terítőt nézte. A keze a szokásosnál is erősebben remegett. Mondani akart valamit. Nasztya látta, ahogy megmozdul az ajka, ahogy összeszedi magát, majd ismét feladja.
Csak egy halk, bizonytalan hang hagyta el a torkát.
Nasztya letette a kannát a tűzhelyre. Lassan, óvatosan, hogy még véletlenül se csörrenjen meg.
Aztán kiment a konyhába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Elővette a telefonját, megnyitotta a kiszállító alkalmazást, és megnézte a tegnapi rendelést.
Tizenötezer-négyszáz rubel.
Hús, sajtok, bor, egy doboz bonbon Katyának, gyógyszerek Viktornak. Minden, amire másnap szükségük lett volna a nyaralóban.
Mindent ő rendelt meg. Mindent ő fizetett ki.
Azért, hogy mire a család megérkezik, tele legyen a hűtő. Hogy Ljudmila Petrovna ne mondhassa megint, hogy Nasztya semmit sem készített elő. Hogy ne kelljen hallgatnia azt a végtelen, megvető sóhajt. Hogy ne kelljen elviselnie azt a pillantást, amelyből mindig ugyanaz az üzenet áradt: kevés vagy.
Sokáig nézte a képernyőn a „Rendelés lemondása” gombot.
Tíz másodpercig talán.
Aztán megnyomta.
A telefon egyet pittyent.
A rendelést törölték. A pénz három napon belül visszakerül a számlájára.
Nasztya kifújta a levegőt.
Tizenegy év óta először úgy érezte, mintha levett volna magáról valami nehéz terhet. Nem kabátot. Nem táskát.
Valami olyasmit, amit olyan régóta cipelt, hogy már azt is elfelejtette, milyen nélküle létezni.
Húsz perc sem telt el, amikor megszólalt a telefonja.
Ljudmila Petrovna hívta.
– Te teljesen megőrültél?! – üvöltötte, amint Nasztya felvette. – Itt ülünk éhesen! Mit képzelsz, miért mondtad le a rendelést?!
Nasztya az ablaknál állt. A szomszéd erkélyén kék lepedők száradtak, a szél ide-oda lengette őket.
– Nem a mieink? – kérdezte csendesen. – Akkor oldják meg a mieid.
És letette a telefont.
Nem vágta oda. Nem csapta le dühösen.
Egyszerűen letette, olyan óvatosan, ahogyan Ljudmila Petrovna az imént a szalvétáját.
Aztán tovább nézte a kék lepedőket.
Odakint erősödött a szél.
Nasztya pedig arra gondolt, hogy tizenegy év után most először nem szégyelli magát.
A pizza kihűlt.
Nasztya egyenesen a dobozból ette, a kanapén ülve. A sajt megkeményedett, gumiszerű lett, de ez sem érdekelte. Csak rágott, és a falat nézte.
A vakolatban vékony repedés húzódott a sarok felé. Három éve vette észre először.
Dmitrij megígérte, hogy kijavítja.
Azóta a repedés egyre hosszabb lett.
Nasztya lenyelt egy falatot.
Nem sírok. Nem fogok sírni.
Amikor anya meghalt, sírtam. Tizenkét éves voltam. Ljuba néni azt mondta, ne sírjak, mert most már felnőtt vagyok.
Tizenkét éves voltam.
És felnőtt lettem.
Azóta mindenkinek tartozom valamivel. Jó feleségnek kellett lennem. Jó menynek. Hasznosnak. Türelmesnek. Olyannak, akibe nem lehet belekötni.
Azt hittem, ha eleget teszek másokért, egyszer majd szeretni fognak.
Főztem. Takarítottam. Bevásároltam. Fizettem. Hallgattam.
Tizenegy éven át.
És mi lett az eredménye?
Nem vagy közülünk való.
Nasztya újabb falatot harapott a pizzából.
Semmi íze nem volt. Mintha papírt rágna.
Dmitrij kabátja a szék támláján lógott. Nasztya felállt, odament hozzá, és benyúlt a zsebébe. Néha rágyújtott egy cigarettára, pedig sosem volt igazán dohányos. Csak akkor gyújtott rá, amikor már nem tudta, hová tegye magában a feszültséget.
Az ujjai kitapintották a cigarettásdobozt.
Mellette azonban valami papírszerű tárgy lapult.
Kihúzta.
Egy nyugta volt.
„Prága” étterem. Tizenkétezer rubel. Két fő. Két nappal korábban, este hét órakor.
Nasztya sokáig nézte.
Azon az estén Dmitrij azt mondta, az anyjánál volt. Ljudmila Petrovnánál. Egész este tévét néztek, teáztak, beszélgettek.
Legalábbis ezt mondta.
Nasztya gyomra összeszorult.
Ezért hallgatott.
Ezért nézi folyton a telefonját.
Ezért nem védett meg az anyjával szemben.
Valaki más volt az életében.
Valaki, aki talán valóban közülük való volt.
A telefonja megcsörrent.
Lena hívta, a legjobb barátnője.
– Végre! Miért nem veszed fel? Ljudmila már háromszor hívott. Azt mondja, éhezteted őket.
Nasztya lehunyta a szemét.
– Lena, azt hiszem, el fogok válni.
A vonal másik végén hosszú csend támadt.
Nasztya hallotta a barátnője légzését, majd valahonnan a háttérből a televízió hangját.
– Tessék? Miért?
– Megcsal. Találtam egy éttermi számlát. Tizenkétezer rubel, két személyre.
Újabb csend.
Aztán valami apró kattanás hallatszott. Öngyújtó.
Lena két éve leszokott a dohányzásról, de néha még mindig visszaesett.
– A fenébe, Nasztya… Ez nem megcsalás.
– Hanem mi?
– Ügyvéd.
– Micsoda?
– Később elmagyarázom. Gyere át. Most azonnal.
Lena a város másik végén lakott. Nasztya taxival ment hozzá, negyven percig nézte az eső áztatta utcákat, a pocsolyákban remegő fényeket és az ablakokon végigfutó vízcseppeket.
A város úgy festett, mint egy filmben.
Csakhogy ez most az ő élete volt.
Lena szinte azonnal ajtót nyitott, mintha egész idő alatt ott állt volna a küszöb mögött. A konyhaasztalon nyitott borosüveg, két pohár és egy hamutartó várakozott. Benne egyetlen elnyomott cigaretta.
– Mesélj el mindent – mondta Lena.
Nasztya leült, megfogta a poharat, és ivott egy kortyot. A bor savanyú volt és olcsó. Lena mindig azt mondta, a drága bor csak azoknak kell, akik szeretnek felvágni.
– Azt mondta, az anyjánál volt. De közben étteremben ült valakivel. Tizenkétezer rubel. Ez nem egy gyors üzleti ebéd.
Lena meggyújtott egy újabb cigarettát.
– Emlékszel, hogy a bankban dolgoztam?
– Persze.
– Akkoriban sok mindent megtanultam. A „Prága” nem étterem. Legalábbis nem az, ahová a férjed járhatott. Az a név egy üzleti központhoz kapcsolódik. Ott van Alekszej Verescsagin ügyvédi irodája. Öröklési ügyekkel és ingatlanjoggal foglalkozik.
Nasztya értetlenül nézett rá.
– És ez mit jelent?
Lena a szemébe nézett.
– Azt, hogy a férjed nem szeretőt tart. Hanem pert készít elő.
– Milyen pert?
– Nem tudom. De ha a helyedben lennék, megkérdezném tőle.
Nasztya éjfél körül ért haza.
Dmitrij a konyhában ült. Nem égett a villany, csak a hold fénye világította meg az asztalt. Előtte egy vastag iratmappa feküdt.
Nem ivott teát. Nem nézte a telefonját.
Csak ült.
– Megtaláltad a nyugtát – mondta.
Nem kérdés volt.
– Igen.
Dmitrij bólintott.
– Tudtam, hogy meg fogod találni. Szándékosan hagytam a zsebemben.
Nasztya megállt az ajtóban.
– Miért?
A férfi felnézett rá. A szemében olyan fáradtság ült, amilyet Nasztya még soha nem látott.
– Mert három éve nem tudom elmondani neked az igazat. Mindig azt hittem, ha megtudod, elhagysz. És akkor minden, amit addig tettem, értelmetlenné válik.
– Mi válik értelmetlenné? Miről beszélsz?
Dmitrij kinyitotta az iratmappát.
Kivonatok. Egy végrendelet másolata. Egy adásvételi szerződés.
A szerződés dátuma tizenegy évvel korábbi volt.
A vételár: hatszázezer rubel.
A vevő: Ljudmila Petrovna Szokolova.
Az eladó: Ljuba néni.
Nasztya lassan az asztalhoz lépett.
– Ez a pénz anyádé volt – mondta Dmitrij. – Az a pénz, amit neked hagyott. Ljuba néni az esküvőnkre adta át nekem. Én pedig odaadtam anyámnak, hogy őrizze meg. Azt hittem, csak vigyáz rá. Nem tudtam, hogy megveszi belőle a nyaralót.
Nasztya a dokumentumokat nézte. A betűk összefolytak a szeme előtt.
– Te ezt három éve tudod?
– Igen.
– Három éve tudod, és nem mondtad el?
Dmitrij lehajtotta a fejét.
– Megtaláltam a bankszámlakivonatokat és a végrendelet másolatát. Elkezdtem járni az ügyvédhez. Próbáltam összegyűjteni mindent, ami bizonyítja, mi történt. Csak nem tudtam, hogyan mondjam el neked.
– Mitől féltél?
A férfi sokáig hallgatott.
– Attól, hogy rájössz: én is ugyanolyan vagyok, mint ők. Én is hallgattam. Én is hagytam, hogy bántsanak.
A konyhában csak az óra kattogott.
Nasztya a papírokról felemelte a tekintetét.
– És az anyám?
Dmitrij nem válaszolt.
– Az én anyám? Tényleg meghalt?
A férfi keze az asztalon feküdt. Nem remegett, de az ajka igen.
– Nem – mondta végül. – Nem halt meg. Tverben van, egy pszichiátriai kórházban. Ljuba néni azt mondta, meghalt. Azt mondta, így lesz a legjobb.
Nasztya úgy érezte, mintha hirtelen eltűnt volna alóla a padló.
Az anyja.
Az anyja, akit tizenkét éves kora óta gyászolt.
Az anyja, akinek a sírját soha nem látta.
Az anyja, akiről azt hitte, végleg elveszítette.
Élt.
Valahol, egy kórházi szobában, miközben ő tizenegy éven át idegen emberek szeretetéért könyörgött.
Nasztya felállt. A lába nehéz volt, mintha ólomból öntötték volna.
Elindult az ajtó felé, majd megállt. Nem fordult vissza.
– Tudtad, hogy az anyám él. Három éve tudtad. És hallgattál.
– Nasztya…
– Ne.
A hangja most először remegett meg.
– Holnap Tverbe megyek. Te pedig velem jössz. Vagy egyedül megyek. De ha egyedül megyek, nem jövök vissza.
Nem csapta be az ajtót.
Halkan becsukta maga mögött.
A nyaraló egy fenyőerdő közepén állt, kétszintes épületként, széles verandával és magas kerítéssel. Tizenegy évvel korábban még öreg, félrebillent ház volt, repedezett falakkal és korhadt ablakkeretekkel.
Most viszont úgy festett, mint egy magazin címlapján szereplő vidéki villa.
Új burkolat. Műanyag ablakok. Friss festés. Erős kerítés.
Minden Nasztya pénzéből.
Csakhogy ezt ő sokáig nem tudta.
Ljudmila Petrovna a verandán ült, teát ivott, és szárított péksüteményt ropogtatott. Katya mellette panaszkodott, hogy nincs mit enni, a bolt messze van, a kiszállítás elmaradt, és az egészről természetesen az anyja tehet.
Ljudmila Petrovna hallgatott.
A tekintete az erdő felé fordult, de az arcán látszott a düh.
Viktor Ivanovics egy karosszékben ült. A keze remegett, a tekintete a kapura szegeződött.
Aztán a kapu kinyílt.
Nasztya egyedül érkezett.
Fekete kabátot viselt, a kezében vastag iratmappát tartott.
Ljudmila Petrovna letette a csészét.
– Mit keresel itt? Megmondtam, hogy csak a család jöhet!
Nasztya odalépett az asztalhoz, és letette elé a mappát.
– Akkor beszéljünk arról, kié ez a ház.
Kinyitotta.
Bankszámlakivonatok. Végrendelet. Adásvételi szerződés.
– Ez a nyaraló az én pénzemből épült, pontosabban abból a pénzből, amit az anyám hagyott rám. A hatszázezer rubelből, amit Ljuba néni adott át az esküvőnkön. Te elvetted a pénzt, megvetted belőle ezt a házat, és a saját nevedre írattad. Azt hitted, soha nem fogom megtudni.
Katya idegesen felnevetett.
Ljudmila Petrovna nem nevetett.
– Semmit sem tudsz bizonyítani – vágta rá. – Minden papír az én nevemen van.
– Már bizonyítom. És ez még nem minden.
Nasztya elővett egy újabb iratot.
– Eladtad anyám ékszereit is. A rubinköves fülbevalót, a gyémántgyűrűt és a medált. Megtaláltam a zálogházi bizonylatokat. A Pрофсоюзная utcai zálogházban adtad le őket. Ott van rajtuk az aláírásod.
Ljudmila Petrovna arca elfehéredett.
Katya lassan az anyjára nézett.
– Mama, ez igaz?
– Fogd be!
Ekkor Viktor Ivanovics felállt.
A keze annyira remegett, hogy a tenyerét az asztal szélére kellett támasztania. Mégis megszólalt.
– Ez Nasztya háza.
A hangja halk volt, de a kert minden sarkában hallani lehetett.
Mindenki felé fordult.
– Én írtam alá a papírokat – folytatta. – Én mindent aláírtam.
Ljudmila Petrovna úgy nézett rá, mintha egy idegen szólalt volna meg a férje hangján.
– Te megőrültél! Beteg vagy! Fogalmad sincs, mit beszélsz!
Viktor Ivanovics lassan leült.
– Nem vagyok őrült. Csak egész életemben hallgattam, ahogyan te megtanítottál rá. Húsz évig hallgattam. De most már nem fogok.
Az arcát a kezébe temette.
A válla rázkódott.
Sírt. Hang nélkül, úgy, ahogyan azok sírnak, akik túl sokáig nem engedték meg maguknak.
Ljudmila Petrovna visszanézett Nasztyára.
És életében talán először nem a harag látszott a szemében.
Hanem a félelem.
Valódi, csupasz félelem.
– Te soha nem voltál közülünk való – sziszegte. – Soha. Te senki vagy. Csak egy nő, aki lefekszik a fiammal.
Nasztya nem kapta el a tekintetét.
Nem emelte fel a hangját.
– Ebben igazad van. Nem vagyok közülük való. De te sem vagy a ház úrnője. Tamara, gyere be!
Az ajtó kinyílt.
Tamara Petrovna, a szomszédasszony lépett a verandára. A kezében egy régi kartondobozt tartott, amelyet kifakult szalag kötött át.
Letette az asztalra.
Hosszan nézte Ljudmila Petrovnát.
– Szervusz, Ljuda. Húsz éve nem találkoztunk. Sokáig vártam, hogy egyszer majd eljössz ezért. Nem jöttél. Úgyhogy most én hoztam el neked.
A doboz poros volt. Tamara letörölte a tetejét az ingujjával, majd kinyitotta.
Papírok, megsárgult fényképek, borítékok, leltárak és régi nyugták feküdtek benne.
– Nasztya, az anyád tudta, hogy beteg – mondta Tamara. – Tudta, hogy nem lesz képes felnevelni téged. Ezért mindent előkészített. A pénzt, a nyaralót, az ékszereket. Ljuba néninek kellett volna a gyámodnak és a vagyonod őrzőjének lennie. De ő nem bírta el a felelősséget. Ljuda pedig segített neki abban, hogy minden rosszra forduljon.
Ljudmila Petrovna felpattant.
– Hallgass el! Semmit sem tudsz!
– Mindent tudok. Húsz évig hallgattam, mert megfenyegettél. Azt mondtad, elintézed, hogy mindenki azt higgye, én is segítettem eltitkolni egy őrült nő történetét. Féltem. Öreg vagyok, és szégyelltem magam. De most már nem hallgatok tovább.
Tamara kivett egy régi borítékot.
A címzés gyerekes kézírással készült.
Nasztya neve állt rajta.
– Ezt az anyád írta neked, egy hónappal azelőtt, hogy kórházba vitték. Ljuba néninek kellett volna átadnia, amikor felnősz. De nem adta át. Ljudmila sem. Senki sem adta át.
Nasztya átvette a levelet.
A keze remegett.
Nem nyitotta ki. Még nem.
Tamara újabb papírt húzott elő. Az ékszerek listáját.
Rubinköves fülbevaló. Gyémántgyűrű. Medál.
– Az anyád azt akarta, hogy egyszer majd viseld őket – mondta Tamara. – Az esküvődön. A ballagásodon. Vagy csak egy hétköznapon, amikor eszedbe jut, hogy ő is létezett, és szeretett téged.
Ljudmila Petrovna a papírokat nézte.
Aztán egyszerre mintha elfogyott volna belőle az erő. A válla leereszkedett, az arca megöregedett, és egyetlen pillanat alatt sokkal idősebbnek látszott a hatvannégy événél.
– Eladtam őket – suttogta. – Mindet eladtam.
Senki sem szólt.
– Azt akartam, hogy nekünk is legyen valamink. Hogy olyanok legyünk, mint mások. Én egész életemben senki voltam. Egy barakkban nőttem fel. Néha száraz kenyeret ettünk, és a ruháinkat újra meg újra átalakították, mert nem volt pénz másikra. Azt akartam, hogy a gyerekeimnek ne kelljen ezt átélniük. Hogy Katya ne tudja meg, milyen az, amikor nincs semmid. Hogy Dmitrijnek legyen háza, legyen biztonsága, legyen valamije, amire büszke lehet.
A hangja elcsuklott.
– Amikor megláttam azt a pénzt, azt hittem, ez az én esélyem. Én nem lopni akartam. Én csak… meg akartam menteni a családomat.
Nasztya csendben hallgatta.
Most először nem az anyósát látta maga előtt, aki minden szavával megalázta, hanem egy idegen nőt, aki valamikor talán maga is éhesen feküdt le aludni, és annyira félt attól, hogy újra szegény lesz, hogy végül másoktól vett el mindent.
De a fájdalom ettől nem lett kisebb.
– Te nem a családodat mentetted meg – mondta Nasztya. – Hanem önmagadat. És közben engem tettél tönkre.
Ljudmila Petrovna lehunyta a szemét.
– Tudom.
Amikor újra megszólalt, a hangja alig hallatszott.
– Húsz éve nem alszom rendesen. Minden alkalommal, amikor meglátom ezt a házat, látom magam előtt az anyádat a kerítésnél. Ott áll, és engem néz. Minden egyes nap. Gyűlölöm ezt a házat. Gyűlöllek téged is, mert annyira hasonlítasz rá. Mert te vagy az ő folytatása. És nem bírom elviselni, hogy rád nézzek, mert te vagy az én bűnöm.
Nasztya felállt. Végigsimított a kabátján, pedig egyetlen porszem sem volt rajta.
– Nem fogok megbocsátani neked – mondta. – De nem is foglak többé gyűlölni. Egyszerűen megszűnsz létezni számomra. Ez rosszabb lesz neked, mint a gyűlöletem, mert a gyűlölet még mindig jelent valamit. Te viszont többé semmit sem fogsz jelenteni nekem.
Ljudmila Petrovna kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
– Menj el – folytatta Nasztya. – És soha többé ne gyere vissza ide.
Az asszony felállt, és elindult a kocsi felé. Katya utána sietett. A kapunál még visszafordult, és Nasztyára nézett.
A szemében félelem volt.
És talán valami más is.
Talán tisztelet.
Nasztya nem szólt hozzá.
Viktor Ivanovics a verandán maradt. A karosszékben ült, az arcát a kezébe temette, és sírt.
Tamara mellé lépett, és csendben a vállára tette a kezét.
Nasztya pedig a kezében tartotta a régi levelet.
Az anyja kézírását.
Húsz év hallgatását.
És egy egész életet, amelyről eddig azt hitte, hogy már régen véget ért.
Tverben szürke ég fogadta őket.
A pszichiátriai kórház magas kerítés mögött állt. Hosszú, sárgára festett épület volt, az ablakokon rácsokkal. A folyosón fertőtlenítőszer és gyógyszerek szaga terjengett.
Nasztya és Dmitrij egymás mellett haladtak.
Az orvos, egy idős férfi, hosszan nézte Nasztyát.
– Nem tudjuk, felismeri-e majd magát – mondta. – Nehezen teremt kapcsolatot másokkal. Vannak jobb napjai, de néha hetekig alig beszél. Egyvalamit azonban mindig mondott.
– Mit? – kérdezte Nasztya.
Az orvos halványan elmosolyodott.
– Azt, hogy egyszer eljön érte a kislánya. Minden évben ezt mondta. Mi azt hittük, ez csak egy téveszme. De úgy tűnik, nem volt az.
Kinyílt az ajtó.
Az ablak mellett egy vékony, ősz hajú asszony ült kórházi köntösben.
Nasztya először csak a kezét látta. Aztán az arcát. Aztán a szemét.
Szürke volt.
Mély.
Pontosan olyan, mint az övé.
Az asszony lassan felállt, és sokáig nézte a belépő nőt.
Aztán elmosolyodott. Olyan óvatosan, mintha bocsánatot kérne még azért is, hogy örülni mer.
– Eljöttél – suttogta. – Tudtam, hogy eljössz. Mindig tudtam.
Nasztya térde megremegett.
A következő pillanatban sírni kezdett.
Nem fordult el. Nem törölte le a könnyeit. Nem próbálta elrejteni az arcát az orvos vagy Dmitrij elől.
Csak állt ott, és sírt, ahogyan tizenkét éves kora óta egyszer sem mert igazán.
Az anyja odalépett hozzá, és bizonytalanul megérintette az arcát.
– Írtam neked – mondta. – Minden évben írtam. Azt hittem, Ljuba néni átadja a leveleimet. Aztán később azt hittem, már nem akarsz látni. Hogy felnőttél, és elfelejtettél.
– Én azt hittem, meghaltál – zokogta Nasztya. – Azt mondták, meghaltál.
Az asszony bólintott.
– Tudom. Nem haragszom rád. Nem lehettem olyan anya, amilyet megérdemeltél. Beteg voltam. Nem tudtam vigyázni rád. De soha nem azért engedtelek el, mert nem szerettelek. Hanem mert féltem, hogy mellettem neked is rosszabb lesz.
Aztán odanyúlt az éjjeliszekrényhez, és elővett egy vastag köteg levelet.
Ötvenkét borítékot.
Mindet ugyanazzal a kifakult szalaggal kötötték át, amelyet Nasztya a régi dobozban is látott.
– Ezeket neked írtam – mondta az anyja. – Nem kell most elolvasnod. Majd akkor, amikor készen állsz rá. Ezekben benne van minden, amit nem tudtam elmondani neked.
Nasztya átvette a leveleket.
A legfelső boríték dátuma mindössze hat hónappal korábbi volt.
Reszkető ujjal felbontotta.
„Kislányom!
Tudom, hogy talán gyűlölsz engem. Talán azt hiszed, elhagytalak. De szeretném, ha egyszer megtudnád az igazat: nem azért engedtelek el, mert nem kellettél nekem. Azért tettem, mert beteg voltam, és féltem, hogy tönkreteszem az életedet.
Nem tudtam melletted lenni úgy, ahogyan egy anyának kellene. De minden nap gondoltam rád. Minden születésnapodon. Minden karácsonykor. Minden alkalommal, amikor egy kislányt láttam az utcán, és arra gondoltam, milyen nagy lehetnél már.
Ha valaha el tudsz jönni hozzám, én itt leszek.
Mindig várni foglak.
Szeretlek.
Anya.”
Nasztya lassan leengedte a levelet.
Ránézett az asszonyra.
Arra a nőre, akit egész életében halottnak hitt.
Arra a nőre, akitől elvették a gyerekkorát, a családját és az igazságot.
– Nem gyűlöllek – mondta. – Én csak nem tudtam, mi történt. Most már tudom.
Közelebb lépett hozzá, és átölelte.
– És nem valamikor jöttem el. Hanem most.
Az anyja a vállára hajtotta a fejét.
Húsz év után először nem kellett várnia tovább.
Egy hónappal később nyár volt.
Az almafák fehér virágba borultak, és a kertet méhek zümmögése töltötte meg. Nasztya és Dmitrij a régi kerítést javították. A deszkák meglazultak, néhány helyen a festék is lepattogzott.
Nasztya anyja a verandán ült. Az orvosok egy hónapra engedélyezték, hogy kijöjjön a kórházból. Azt mondták, javul az állapota. Az utóbbi napokban már olyan dolgokra is emlékezett, amelyekről korábban hosszú ideig nem tudott beszélni.
Még a régi macskája nevét is felidézte.
Pusoknak hívták.
Dmitrij bevert egy szöget, majd megtörölte a homlokát.
– Biztos vagy benne, hogy itt akarod hagyni? – kérdezte. – Mármint… hogy ő itt maradjon?
Nasztya az anyjára nézett.
– Ez az ő háza. Nekem vette. Azért, hogy egyszer legyen hová hazajönnöm. Ha itt jól érzi magát, akkor itt fog élni.
Dmitrij bólintott, és újabb szöget ütött a fába.
Sokáig hallgattak.
Aztán a férfi megszólalt.
– És anya?
Nasztya tudta, kire gondol.
– Nem hív. Nem jön ide. Katya viszont meglátogatott minket a múlt héten.
– Tényleg?
– Igen. Bocsánatot kért. Nem tőlem. Anyámtól. Azért, amit az ő anyja tett.
Dmitrij meglepetten nézett rá.
– És te mit mondtál neki?
Nasztya elmosolyodott, de a mosolyában nem volt gúny.
– Azt, hogy nem az ő hibája. De az enyém sem. Egyszerűen így alakult.
Dmitrij visszafordult a kerítéshez.
Nasztya néhány másodpercig figyelte, majd megszólalt.
– Dima.
– Igen?
– Három éven át tudtad az igazságot, és hallgattál.
A férfi kezében megállt a kalapács.
– Tudom.
– Nem tudom, el tudom-e valaha felejteni. Talán nem. De azt látom, hogy nem azért hallgattál, mert ártani akartál nekem. Féltél. Ahogy én is féltem egész életemben. Ahogy mindenki félt körülöttünk.
Dmitrij lassan letette a kalapácsot.
– Nem akarom, hogy megint csalódj bennem.
– Akkor ne hallgass, amikor beszélned kell. Ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted. És ne hidd azt, hogy a szeretet azt jelenti, hogy mindent el kell viselnem.
A férfi szemében könnyek jelentek meg.
– Szeretlek – mondta.
Nasztya megfogta a kezét.
– Tudom.
A kert fölött tiszta, mélykék ég feszült. Az almafák ágai között áttört a napfény, és az anyja odakintről szólt nekik, hogy a tea mindjárt kihűl.
Nasztya ránézett.
És akkor végre megértette, amit tizenegy éven át nem tudott.
A család nem azokból áll, akikkel egy asztalnál ülsz.
Nem azokból, akikkel egy házban élsz.
Nem azokból, akik folyton azt mondják, hogy ti összetartoztok.
A család azokból áll, akik nem fordulnak el tőled, amikor bajban vagy. Akik akkor is melletted maradnak, amikor félnek. Akik nem mindig tudják, mi a helyes, de legalább megpróbálják megtenni.
És azokból is, akik képesek kimondani az igazságot, még akkor is, ha ezzel mindent kockára tesznek.
Néha csak ketten vannak.
Néha hárman.
Néha öt ember egy egész életből.
De nem kell soknak lenniük.
Csak valódiaknak.
– Nasztya! Gyere már, kihűl a tea! – kiáltotta az anyja a verandáról.
Nasztya elmosolyodott.
– Megyek, anya!
Elindult a ház felé, Dmitrij pedig mellette haladt. A verandán hárman ültek le az asztalhoz. Az anyja arról mesélt, hogyan ültette Tamarával az első almafákat, még fiatal lány korában. Nasztya figyelt, Dmitrij az asztal alatt megfogta a kezét, a nap pedig lassan a fák mögé ereszkedett.
Az ég előbb rózsaszínű lett, aztán narancssárga, végül mélykék.
Ekkor megszólalt Nasztya telefonja.
A kijelzőn Ljudmila Petrovna neve jelent meg.
Nasztya sokáig nézte a képernyőt.
Nem érzett haragot. Nem érzett bosszút. Még kíváncsiságot sem.
Csak egy furcsa, csendes nyugalmat.
Aztán letette a telefont az asztalra.
Nem nyomta ki a hívást. Nem tiltotta le a számot.
Egyszerűen nem vette fel.
A képernyő kialudt.
Nasztya a csészéért nyúlt, és ivott egy korty teát.
– Tudod, anya – mondta halkan –, sokáig azt hittem, hogy a család az, ahová befogadnak. Hogy ha elég jó vagyok, egyszer majd én is közéjük tartozom.
Az anyja megszorította a kezét.
– És most már tudod?
Nasztya körbenézett a verandán. Látta a régi kerítést, a virágzó almafákat, a javításra váró ablakkeretet, a férfit, aki mellette ült, és az asszonyt, akit húsz év után végre újra az anyjának nevezhetett.
– Most már tudom, hogy nem kell könyörögnöm azért, hogy valaki a sajátjának tekintsen. Nem kell mindent megtennem, nem kell mindent kifizetnem, és nem kell csendben maradnom csak azért, hogy megtartsanak maguk mellett.
Elmosolyodott.
– Tudod, mi a legfurcsább? Azt hittem, azért harcolok, hogy visszakapjam ezt a házat. De nem a házat akartam visszakapni.
Dmitrij megszorította a kezét.
Nasztya az anyjára nézett.
– Hanem önmagamat.
Az almafák fölött megmozdult a szél. A verandán megcsörrentek a csészék, a ház mögött pedig valahol egy madár énekelni kezdett.
Nasztya mély levegőt vett.
Tizenegy év után először nem kellett bizonyítania senkinek, hogy megérdemli a helyét az asztalnál.
Mert végre megértette, hogy az otthon nem az a hely, ahol mások megengedik, hogy maradj, hanem az, ahol többé senkinek sem kell bizonyítanod, hogy jogod van létezni.
