Amikor beléptem a legjobb barátom harmincadik születésnapjára lefoglalt különterembe, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben.
Az asztal körül mindössze négy szék állt.
Jake és Ryan már ott ült. A harmadik hely az enyém volt, a negyedik Danielre várt. Nem lógtak léggömbök a mennyezetről, nem szólt zene, és sehol sem láttam tortát. A fehér abroszon négy teríték feküdt, mellettük olyan gondosan összehajtott szalvéták, amelyeket egyikünk sem mert megérinteni.
Négy órát vezettem azért, hogy megünnepeljem a barátomat. Most mégis attól féltem, hogy valami egészen másért hívott ide bennünket.
Legutóbb tizenhárom éves korunkban ültünk ilyen nyugtalan csendben Danielre várva.
Akkor azért, mert nem tudtuk, életben marad-e.
Négyen voltunk elválaszthatatlanok: Daniel, Jake, Ryan és én. Már az általános iskola első éveiben egymás mellé sodródtunk, és hamarosan úgy jártunk-keltünk a környéken, mintha egyikünk sem létezhetne a másik három nélkül.
Jake mindig előre gondolkodott. Nála volt sebtapasz, amikor valamelyikünk leesett a bicikliről, és ő emlékeztetett bennünket arra is, hogy másnap dolgozatot írunk. Ryan abból is viccet csinált, ha büntetésben maradtunk iskola után. Daniel keveset beszélt, de ha megszólalt, rendszerint olyasmit mondott, amitől mindannyian elhallgattunk egy pillanatra.
Én többnyire azon fáradoztam, hogy ne vesszünk össze végleg azon, ki csalt a kosárlabdában.
Azt hittük, ez lesz az életünk: iskola, biciklizés, nyári esték, elnyűtt tornacipők és viták arról, ki dobja az utolsó kosarat.
Aztán Daniel egy hétfőn nem jött iskolába.
A tanárunk azt mondta, komoly fertőzése van. Mi üzentünk neki, félretettük a házi feladatát, és megígértük, hogy amint jobban lesz, folytatjuk a félbehagyott bajnokságunkat.
Eltelt egy hét. Aztán még egy.
Az üres padját néztem minden reggel.
Egy este anyám leültetett a konyhában. Még a hangjából tudtam, hogy valami rosszat fog mondani.
— Daniel beteg — kezdte.
— Tudom. Mikor jön vissza?
Anyám az asztalon fekvő kezemre tette a kezét.
— Daganatot találtak nála.
Tizenhárom évesen ismertem a rák szót. Hallottam felnőtteket suttogni róla, láttam, hogyan halkulnak el a beszélgetések, amikor szóba kerül. De Danielhez sehogy sem illett. Daniel az előző hónapban még velem versenyzett hazáig. Daniel mindig lenyúlta a sült krumplimat.
— Meg fog gyógyulni? — kérdeztem.
Anyám szeme megtelt könnyel.
— Nagyon reméljük, kicsim.
Aznap éjjel sokáig ébren maradtam. Először értettem meg, hogy a felnőttek sem tudnak mindenre biztos választ.
Amikor meglátogathattuk, Daniel a szobájában ült, kék takaróval a térdén. Az arca keskenyebb lett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Olyan óvatosan köszöntött bennünket, mintha ő kérne bocsánatot azért, hogy megijesztett minket.
Ryan egy kosárlabdát hozott.
Két percen belül sikerült úgy feldobnia, hogy a labda nekicsapódott a mennyezetnek.
— Te teljesen hülye vagy! — nevetett fel Daniel. — Anyám ezért mindannyiunkat megöl!
Nevettünk. Túl hangosan, túl megkönnyebbülten. Néhány percre visszakaptuk a régi délutánjainkat.
Aztán Daniel megvakarta a fejét.
Amikor leengedte a kezét, hajszálak tapadtak az ujjaihoz.
Nézte őket egy pillanatig. Majd gyorsan lesöpörte a takaróról, és a párnája felé fordult.
Ryan magához szorította a labdát.
Egyikünk sem tudta, mit mondjon.
A következő hetekben Daniel haja egyre ritkább lett. Előbb sapkát viselt, később már azt sem engedte, hogy meglátogassuk.
Azt hittük, túlságosan fáradt.
Aztán egy este meghallottam, ahogy az édesanyja a mi konyhánkban beszél anyámmal.
— Ki sem akar jönni a szobájából — suttogta. — Azt mondja, mindenki kinevetné. Tegnap letakartatta velem a tükrét.
Csend támadt.
— Nem tudom, hogyan segítsek neki.
Felmentem a szobámba, és felhívtam Jake-et meg Ryant.
Húsz perccel később mindketten ott ültek az ágyamon.
Sokáig csak bámultuk a padlót.
Aztán Ryan végigsimított a haján.
— Mi lenne, ha nem ő lenne az egyetlen kopasz gyerek az iskolában?
Jake felemelte a fejét.
Én a fürdőszoba felé néztem.
Apám hajnyírója a mosdó alatti szekrényben volt.
Ryan vállalta elsőnek.
— Csak óvatosan — mondta, miközben törölközőt terítettünk a vállára. — Ezzel az arccal még nagy terveim vannak.
— Akkor a hajad eddig is csak elterelés volt — felelte Jake.
Bekapcsoltam a gépet.
A zúgása betöltötte a kis fürdőszobát. Az első barna tincs a mosdóba hullott, aztán egy másik a csempére.
Ryan egyre rémültebben nézte magát.
— Ezt most még vissza lehet ragasztani?
Annyira nevettünk, hogy egy időre ki kellett kapcsolnom a gépet.
Jake következett.
Amikor rám került a sor, egy pillanatra megtorpantam. Hónapok óta növesztettem a hajamat. Reggelenként több időt töltöttem vele, mint amennyit valaha bevallottam volna.
Aztán eszembe jutott Daniel letakart tükre.
Leültem.
— Csináld.
Mire végeztünk, három furcsán idegen, kopasz fiú nézett vissza ránk az üvegből.
Másnap reggel együtt mentünk Danielékhez.
Az édesanyja ajtót nyitott, aztán mozdulatlanná dermedt.
Végignézett rajtunk.
A szája elé kapta a kezét.
— Ó, fiúk…
Magához ölelt bennünket, és olyan szorosan tartott, hogy éreztem a vállamon a könnyeit.
Daniel az ágya szélén ült, lehúzott sapkában.
— Mondtam anyának, hogy most nem akarok…
Felemelte a fejét.
Elhallgatott.
— Mi történt veletek?
Ryan büszkén kihúzta magát.
— Megelőztük a divatot.
Daniel nem nevetett. Sorban nézte a fejünket, mintha azt keresné, melyikünk vallja be először, hogy csak tréfa.
— Miért csináltátok?
Jake odalépett hozzá.
— Hogy ne egyedül kelljen bemenned az iskolába.
Daniel lesütötte a szemét. Az ujjai a sapka szélét gyűrögették.
Aztán lassan levette.
Hetek óta először nem próbálta eltakarni magát előttünk.
— Ha valaki kinevet — tette hozzá Ryan —, kénytelen lesz mind a négyünkkel foglalkozni.
Daniel szája megremegett.
Felállt, tett felénk két bizonytalan lépést, és átölelt bennünket.
Ott álltunk négyen, egymás vállába kapaszkodva, és egyikünk sem törődött vele, ki látja, hogy sírunk.
Aznap délután az édesanyja lefényképezett minket a kertben. Ryan félrebillentette a fejét, Jake zavartan vigyorgott, Daniel pedig közénk szorulva mosolygott.
Indulás előtt Daniel kinyújtotta a kezét.
— Bármi történik, együtt maradunk. Rendben?
Rátettük a kezünket az övére.
— Négy testvér — mondta halkan.
— Négy testvér — ismételtük.
Három héttel később az utcájuk végén vártuk, hogy együtt menjünk iskolába.
Sapkában jött.
Ryan azonnal megállította.
— Ezt ugye nem gondolod komolyan? Feláldoztam érted a lenyűgöző frizurámat.
Daniel idegesen elmosolyodott, aztán levette a sapkáját.
Négy kopasz fiú lépett be az iskola kapuján.
Megbámultak bennünket. Néhányan nevettek. Egy kisebb gyerek megkérdezte, elvesztettünk-e valamilyen fogadást.
Ryan bizalmasan közelebb hajolt hozzá.
— Titkos társaság. Jövő héten a szemöldökünket is leborotváljuk.
A gyerek sietve odébbállt.
Daniel annyira nevetett, hogy meg kellett kapaszkodnia a vállamban.
Voltak másféle napok is.
Olyanok, amikor az órák felénél haza kellett mennie. Amikor egy korty vizet is nehezen tartott magában. Amikor hiába próbált úgy játszani velünk, mint régen, néhány perc után levegő után kapkodva ült le a pálya szélére.
Egyszer összeesett.
Jake segítségért rohant, Ryan a kabátját hajtogatta a feje alá. Én fogtam Daniel kezét, és közben olyan erősen féltem, hogy alig hallottam a saját hangomat.
— Itt vagyunk — ismételgettem. — Hallod? Itt vagyunk.
Közel két év telt el, mire az orvosai kimondták, hogy a betegsége remisszióba került.
A kertjükben ünnepeltünk. Az édesanyja csokoládétortát sütött, a tetejére kissé reszkető betűkkel írta rá:
„Megcsináltad.”
Tizenöt évesek voltunk.
Már tudtuk, milyen közel kerültünk ahhoz, hogy elveszítsük. Aznap mégis elhittük, hogy mostantól minden rendben lesz.
Daniel haja visszanőtt. Középiskolába kerültünk, vizsgákra készültünk, szerelmesek lettünk, és olyan dolgok miatt keseregtünk, amelyeken ma már mosolyognánk.
Minden évben készítettünk egy közös fényképet.
Ugyanabban a sorrendben álltunk egymás mellé.
Daniel egy idő után már nem szeretett a betegségéről beszélni. Mi ezt tiszteletben tartottuk. Annyi minden más volt benne, amit ismertünk és szerettünk.
Aztán felnőttünk.
Jake mérnök lett. Ryan Chicagóba költözött, és értékesítéssel kezdett foglalkozni. Daniel biológiát tanult, később pedig egy daganatos gyermekeket segítő alapítványnál helyezkedett el.
Én megnősültem, elköltöztem, és egyre több munkát vittem haza esténként.
Eleinte mindennap írtunk egymásnak. Később hetente. Aztán már annak is örültünk, ha egy-egy születésnapon sikerült hosszabban beszélni.
A közös találkozókat mindig elhalasztottuk.
Valakinek túlóráznia kellett. Más családi programot ígért. Túl messze voltunk, túl fáradtak voltunk, rosszkor jött a hétvége.
Mindig akadt következő hónap.
Legutóbb huszonnégy éves korunkban vacsoráztam Daniellel, amikor néhány napra a városunkba utazott.
Az alapítványnál dolgozó gyerekekről mesélt. Azokról, akik féltek visszamenni az iskolába a kezelés után.
— Néha magamat látom bennük — mondta.
— Nem nehéz ezt naponta átélni?
Megforgatta a poharát.
— De. Néha nagyon.
Aztán rám mosolygott.
— Nekem viszont volt három bolondom. Jó lenne, ha nekik is jutna valaki.
A parkolóban megölelt.
— Azért ne tűnj el teljesen.
— Nem fogok — ígértem.
Hat év telt el, mire újra találkoztunk.
A születésnapi meghívója egy keddi délután érkezett.
„Szia, testvér. Jövő szombaton harminc leszek. Tartok egy kis vacsorát. Nagyon szeretném, ha eljönnél.”
Aztán újabb üzenet:
„Jake és Ryan is ott lesz.”
Végül:
„Most tényleg szükségem van rátok.”
Azonnal felhívtam.
Nem vette fel.
„Minden rendben?” — írtam.
„Van valami fontos, amit személyesen szeretnék elmondani. Kérlek, gyere el.”
Lemondtam a hétvégi programomat.
Most pedig ott álltam a különteremben, és a negyedik széket néztem.
Megöleltük egymást Jake-kel és Ryannel. Megpróbáltunk beszélgetni, de az üres hely minduntalan elvonta a figyelmünket.
— Az anyja halála előtt még gyakrabban beszéltünk — mondta Jake csendesen. — Az utóbbi hónapokban viszont alig lehet elérni.
— Talán csak sok a munkája — feleltem.
Szerettem volna hinni benne.
Ekkor kinyílt az ajtó.
Daniel lépett be.
Soványabb volt, mint az emlékeimben. A zakó bőven állt a vállán, a haja szokatlanul rövid volt. Fáradtnak tűnt, de amikor meglátott minket, felragyogott az arca.
— Hát itt vagytok.
Egyszerre indultunk felé.
Sokáig ölelt bennünket.
Amikor végre leültünk, Daniel az asztalra tette a kezét. Láttam, hogy remegnek az ujjai.
— Nem csak a születésnapom miatt hívtalak ide titeket.
Ryan letette a poharát.
Daniel végignézett rajtunk.
— Tizenhét évvel ezelőtt életben tartottatok bennem valamit, ami már majdnem kialudt.
Ryan megköszörülte a torkát.
— A hajunk volt az. Az biztosan elpusztult.
Daniel elmosolyodott, aztán három borítékot húzott elő.
Mindegyiken egy név állt.
Az enyémet felnyitva először egy fényképet találtam.
Négy kopasz fiú a kertben.
A kép hátoldalára Daniel ezt írta:
„Aznap először hittem el, hogy nem maradok egyedül.”
Sokáig néztem a régi arcomat.
Daniel halkan beszélni kezdett.
— Ti talán arra emlékeztek, milyen rettenetesen néztünk ki. Én arra, hogy addig minden reggel rettegve ébredtem. Féltem a kezeléstől. Féltem a haláltól. Attól is, hogy mire visszamehetek közétek, már nem fogtok tudni mit kezdeni velem.
Megakadt a hangja.
— Aztán ott álltatok az ajtómban. És én azon gondolkodtam, hogyan magyarázzam meg anyának, hogy három egészséges gyerek önszántából csinálta ezt magával.
Ryan lehajtotta a fejét. Láttam, hogy a szemét törli.
— Aznap újra nevettem — folytatta Daniel. — És utána már az iskolára gondoltam. Arra, hogy megint veletek lehetek.
Jake átnyúlt az asztalon, és megszorította a karját.
— Ugyanezt ma is megtennénk.
Daniel bólintott.
De nem nézett fel.
— Hat hónapja megint vizsgálatokra küldtek. Fáradt voltam. Folyton. Azt hittem, csak túlhajtom magam.
A gyomrom összerándult.
— Visszatért — mondta.
Ryan székének lába megcsikordult a padlón.
— A rák?
Daniel bólintott.
Néhány másodpercig csak az étterem távoli zaja hallatszott.
— Már kezelnek — tette hozzá. — Az orvosok szerint van okunk reménykedni. De hosszú hónapok állnak előttem.
— Miért nem hívtál fel? — kérdezte Jake.
Daniel az ujjait nézte.
— Amikor anyát elveszítettem, mindenki annyit aggódott értem. Nem akartam megint…
— Daniel — szakítottam félbe, és a saját hangom is megremegett. — Én hat évig hitegettem magam azzal, hogy majd jövő hónapban találkozunk. Kérlek, ne kímélj meg attól az egyetlen telefontól, amelyiket mindenképpen fel akarom venni.
Végre rám nézett.
— Testvérek vagyunk — mondtam. — Ezt nem nőttük ki.
Jake a vállára tette a kezét.
Ryan csak bólintott, mert láthatóan nem tudott megszólalni.
Daniel nagy levegőt vett. Mintha az este kezdete óta először engedte volna ki igazán a tüdejében tartott levegőt.
Aztán elővette a telefonját.
Egy kislány fényképét mutatta meg nekünk.
Rózsaszín takaró alatt feküdt egy kórházi ágyban. A párnájánál egy kopott plüssnyúl ült, a hatalmas barna szemében olyan komoly figyelem látszott, amit fájt egy gyerek arcán látni.
— Sophie-nak hívják. Hétéves.
A fején egyetlen hajszál sem volt.
— Az édesanyja az alapítványhoz fordult. Sophie nem akar visszamenni az iskolába. Nem engedi, hogy lefényképezzék. Azt mondja, mindenki bámulni fogja.
Daniel hüvelykujja megállt a képernyő szélén.
— Elmeséltem neki a történetünket.
Ryan közelebb hajolt.
— Remélem, az előnyös részletekre szorítkoztál.
— Tegnap megkérdezte az anyukájától, hogy az a három fiú vajon még mindig elég bátor-e ahhoz, hogy levágassa a haját.
Ryan felállt.
— Hol a gép?
Daniel értetlenül pislogott.
— Most?
— Harmincéves lettél, és még mindig mindent kétszer kell elmagyarázni neked?
Jake nevetve törölte meg az arcát.
Én már húztam is hátra a székemet.
Daniel a tenyerébe temette az arcát.
Odamentünk hozzá, és úgy öleltük át, mint azon a régi délutánon a szobájában.
Amikor végre elengedett bennünket, az ajtó felé pillantott.
— Sophie itt van. Az édesanyjával.
Néhány perccel később egy sárga kardigános kislány lépett be, szorosan fogva egy fiatal nő kezét. Kötött sapkát viselt, a másik karjával a fényképről ismert nyulat ölelte.
Az édesanyja Claire-ként mutatkozott be.
Sophie alaposan szemügyre vett bennünket.
— Ti vagytok azok a kopasz fiúk?
Ryan meghajolt.
— Személyesen. A hajunk azóta megpróbált önálló életet kezdeni, de már intézkedünk.
A kislány felkuncogott.
Claire azonban nem csukta be maga mögött az ajtót.
Idegesen visszanézett a folyosóra.
— Daniel… van még valaki. Szeretett volna eljönni. Tudom, hogy beszélnünk kellett volna róla előbb, de ő…
Egy ősz hajú, botra támaszkodó férfi jelent meg mögötte.
Daniel megmerevedett.
Az arca olyan hirtelen veszítette el a színét, hogy ösztönösen közelebb léptem hozzá.
A férfi megállt a küszöbön.
Daniel ujjai a szék támlájába kapaszkodtak.
— Ez nem lehet.
A hangja alig hallatszott.
Az öregember szemében könny csillant.
És akkor felismertem.
A fényképről Daniel gyerekkori komódján. A keskeny orráról, a szeméről, arról, ahogy kissé oldalra tartotta a fejét.
Daniel apja állt az ajtóban.
Az az ember, akit tizenhét évvel korábban eltemettek.
— Apa?
A férfi ajka remegett.
— Szervusz, kisfiam.
Daniel hátralépett. Jake elkapta a karját.
— Azt mondták, meghaltál.
Emlékeztem a balesetre. Több autó ütközött össze az országúton, miközben Daniel apja egy távoli munkáról tartott hazafelé. Zárt koporsós temetés volt. Daniel akkor éppen a kezelések között volt, és olyan sápadtan ült az édesanyja mellett, hogy attól féltem, elájul.
Most ugyanaz a fiú nézett ki a harmincéves barátom szeméből.
— Hol voltál? — kérdezte.
Claire közelebb húzott egy széket az idős férfinak. Leült, a botját két kézzel fogta, és lassan beszélni kezdett.
A baleset után tévesen azonosították az egyik áldozatot. Daniel apját iratok nélkül szállították egy másik kórházba, súlyos fejsérüléssel. Hosszú ideig azt sem tudta megmondani, hogy hívják.
Később ápolásra szorult. Emléktöredékek tértek vissza hozzá: egy konyhaablak, egy nő hangja, egy kisfiú biciklije. Nem tudta összekötni őket.
Claire egy közösségi segítőprogram révén került kapcsolatba vele. Régi iratok, újra átnézett feljegyzések és hónapokig tartó utánajárás vezettek végül a Mercer családhoz.
Daniel édesanyját már nem találhatták meg.
Két évvel korábban meghalt.
Daniel mozdulatlanul hallgatta a történetet.
— Anya egész életében gyászolt téged — mondta végül.
Az apja lehunyta a szemét.
— Tudom.
— Én pedig vártalak.
A férfi felnézett.
Daniel arca eltorzult.
— Beteg voltam, apa. Féltem. Minden alkalommal azt néztem, mikor nyílik ki az ajtó.
Az öregember sírni kezdett.
— Bárcsak tudtam volna, hol vagy.
— Szükségem volt rád.
— Tudom, kisfiam.
— Nem. Nem tudod.
Daniel elfordult. Hagytuk. Senki sem próbálta sürgetni, senki sem mondta neki, mit kellene éreznie.
Sophie lépett oda hozzá.
Finoman meghúzta a zakóját.
— Azért sírsz, mert hiányzott?
Daniel lenézett rá, aztán bólintott.
A kislány az idős férfira pillantott.
— Most leülhettek egymás mellé.
Daniel hosszú ideig nézte az apját.
Odaléptem mellé.
— Nem kell ma este mindent megértened — mondtam halkan.
Végül elindult a szék felé.
Az apja megpróbált felállni, de Daniel a vállára tette a kezét.
— Maradj.
Aztán letérdelt elé, és átölelte.
A bot eldőlt a padlón.
Daniel úgy kapaszkodott az apjába, hogy az ujjai elfehéredtek a kabát hátán.
— Annyira vártalak — zokogta.
Az idős férfi az arcát a fia fejéhez szorította.
— Itt vagyok. Most már itt vagyok.
Nem tudom, meddig maradtak így.
Claire csendesen sírt. Jake lehajtotta a fejét. Ryan az ablak felé fordult, és a tenyerével megtörölte az arcát.
Amikor Daniel végül hátrébb húzódott, az apja megérintette az arcát.
— Édesanyád szeme.
Daniel bólintott.
— Sokat mesélhetek róla.
Az öregember újra sírni kezdett, de most már a fia fogta a kezét.
Sophie türelmesen várt egy darabig, aztán felemelte a plüssnyulat.
— A hajvágás azért meglesz?
Ryan olyan hangosan nevetett fel, hogy mindannyian összerezzentünk.
— Kislányom, ezért jöttem három órát!
— Én ötöt — tette hozzá Jake.
Daniel apja végigsimított az ősz haján.
— Ha van még hely a sorban, én is csatlakoznék.
Daniel ránézett.
— Apa, igazán nem kell.
— Tudom — felelte az idős férfi. — Szeretném.
Az étterem vezetője először azt hitte, rosszul hall, amikor Ryan hajnyírót kért tőle. Miután azonban meghallgatta Sophie történetét, felhívta a közelben dolgozó borbély testvérét.
Negyedórával később kaptunk egy gépet, tiszta törölközőket és egy használaton kívüli helyiséget, ahol nagy tükör függött a falon.
Sophie felmászott egy székre. Claire mellette állt, kezét a kislány vállán tartva.
Én ültem le elsőnek.
Daniel törölközőt terített rám.
A tükörben találkozott a tekintetünk.
— Biztos vagy benne?
— A múltkor sem sikerült megmentened a frizurámat. Most már ne kezdjük újra ezt a beszélgetést.
Elmosolyodott.
Bekapcsolta a gépet.
A zúgás hallatán újra apám fürdőszobájában voltam. Ugyanazt a tehetetlenséget éreztem, ugyanazt az elszánt vágyat, hogy legalább valamit megtehessek érte.
A hajam a törölközőre hullott.
Amikor elkészültünk, Sophie oldalra billentette a fejét.
— Olyan vagy, mint egy tojás.
— Remélem, kedves tojás.
Komolyan bólintott.
— Az vagy.
Jake következett, majd Ryan, aki végig részletes búcsúbeszédet mondott a drága fodrászának szánt pénzről.
Sophie egyre felszabadultabban nevetett.
Aztán Daniel ült a székbe.
A kezelés miatt már alig maradt haja. Jake óvatosan dolgozott, mi pedig ezúttal nem viccelődtünk.
Daniel a tükörbe nézett. Megérintette a fejét, aztán végignézett rajtunk.
— Hát újra itt vagyunk.
Végül az apja került sorra.
Daniel mögé állt a géppel.
Az idős férfi a tükörből figyelte a fiát.
— Sok mindent elmulasztottam — mondta. — Tudom, hogy ezt semmivel sem lehet visszahozni.
Daniel egy pillanatra megállt.
— De ha megengeded, szeretnélek elkísérni a következő kezelésedre.
A barátom szeme megtelt könnyel.
— Megengedem, apa.
Az öregember megszorította a kezét.
Amikor visszamentünk a különterembe, már több szék állt az asztal körül.
És két torta.
Az egyiken harminc gyertya várta Danielt.
A másik kisebb volt, rózsaszín mázzal. A tetejére az étterem dolgozói ezt írták:
„Nem vagy egyedül.”
Sophie megállt előtte.
— Ez az enyém?
Claire megsimította a hátát.
A kislány lassan levette a sapkáját.
Nem figyelmeztettük, nem dicsértük meg hangosan. Egyszerűen helyet csináltunk neki magunk között a fényképhez.
Öt kopasz férfi állt köré. Az édesanyja mellette mosolygott könnyes arccal. Daniel apja a fia vállán nyugtatta a kezét.
Az étterem vezetője felemelte a telefont.
— Mindenki készen áll?
— Mondjátok, hogy tojás! — kiáltotta Ryan.
Sophie nevetett, a fénykép pedig elkészült.
Később felnyitottam a borítékban maradt levelet.
„Testvérem!
Nem tudom, emlékszel-e arra, milyen voltam, mielőtt levágtátok a hajatokat. Én igen. Arra gondoltam, hogy a régi életem véget ért, és nélkülem folytatjátok majd.
Aztán megjelentetek.
Nem kellett elmagyaráznotok semmit. Rátok néztem, és tudtam, hogy másnap is lesz kihez szólnom. Hogy még mindig közétek tartozom.
Most megint félek. Nehezen írom le ezt, mert harmincévesen azt hittem, ügyesebben fog menni.
De ma este itt vagytok, és már könnyebb levegőt vennem.
Köszönöm, hogy eljöttél.
A testvéred,
Daniel.”
Nem tudtam végigolvasni száraz szemmel.
Amikor felnéztem, Jake és Ryan ugyanúgy a levelét tartotta a kezében.
Az este végén elővettük a telefonjainkat, és ezúttal valóban megnyitottuk a naptárainkat.
Jake vállalta, hogy összehangolja a kórházi utakat. Ryan beírta, melyik hétvégéken tud átjönni. Én megbeszéltem Daniellel, mikor leszek mellette a következő kezelés után.
Tiltakozni próbált.
Ryan felemelte a kezét.
— Panaszt majd írásban. Most időpontot egyeztetünk.
Daniel nevetett, aztán hagyta, hogy segítsünk.
Indulás előtt Sophie odajött hozzám.
— Daniel meg fog gyógyulni?
Leguggoltam elé.
Annyira szerettem volna gondolkodás nélkül igent mondani.
— Nagyon remélem — feleltem. — Az orvosai mindent megtesznek érte.
A kislány szorosabban ölelte a nyulat.
— És ha fél?
Daniel felé néztem. Az apja éppen a kabátját segítette fel rá, ügyetlenül, lassan, mintha újra meg kellene tanulnia ezt az egyszerű mozdulatot.
— Akkor mellette leszünk.
Sophie bólintott.
— Az jó. Én is jobban szeretem, ha anya ott van.
A következő hetekben betartottuk, amit megbeszéltünk.
Voltak nehéz napok. Daniel néha alig tudott beszélni a kimerültségtől. Előfordult, hogy lemondta a látogatást, máskor csak ültünk mellette, és néztük ugyanazt a filmet, amelyet gyerekként kívülről tudtunk.
Ryan továbbra is elviselhetetlen vicceket mesélt.
Jake pontos listát vezetett az időpontokról.
Én megtanultam, melyik ételt tudja Daniel a kezelés után a legkönnyebben megenni.
Az apja elkísérte a kórházba. A várakozás óráiban régi fényképeket nézegettek. Daniel mesélt az édesanyjáról, az egyetemi évekről, az első munkájáról. Néha elakadtak. Néha túl sok volt egyszerre az elveszett idő.
De másnap újra felhívták egymást.
Egy délután, amikor hazavittem Danielt a kórházból, újabb borítékot nyújtott át.
— Kezdek félni ezektől — mondtam.
— Ezt most túléled.
Az új fényképünk volt benne.
Sophie sapka nélkül nevetett a közepén. Daniel az apja mellett állt. Ryan arca éppen olyan ostobán boldog volt, mint tizenhét évvel korábban.
A kép hátoldalán egyetlen sor állt:
„Még mindig egy csapat.”
Sokáig néztem.
Aztán magamhoz öleltem Danielt.
— Négy testvér — suttogtam.
A válla megremegett az ölelésemben.
— Négy testvér.
Amikor elengedtem, a bejárati ajtaja felé indult. Néhány lépés után visszafordult.
— Jövő kedden is jössz?
Elővettem a telefonomat, pedig az időpontot már napokkal korábban beírtam.
— Reggel nyolcra itt vagyok.
Bólintott, és láttam rajta ugyanazt a megkönnyebbülést, amelyet tizenhárom évesen, a sapkája levétele után.
Nem tudtam, mennyi időnk maradt még együtt, de azt igen, hogy amíg eljuthatok hozzá, Daniel soha többé nem fog egyedül várni.
