Az előszobában sült szalonna és áporodott izzadság szaga terjengett. A lábtörlőn ott hevert Dása sáros bakancsa, a talpáról szürke lé csorgott a járólapra. A konyhából a tévé zúgása hallatszott, aztán egy villa végigcsikordult a serpenyő alján.
Marina lehúzta a cipőjét, és néhány másodpercig úgy maradt, egyik kezével a falnak támaszkodva. A műszak végére úgy megfájdult a lába, hogy a hazafelé vezető úton minden lépcsőfokot megérzett. Egész délután arra gondolt, hogy otthon megmelegít magának egy tányér borscsot, főz egy teát, és végre leül.
Dása az ő köntösében ült a konyhában. Egyenesen a négyezer rubeles teflonserpenyőből ette a húsos tésztát, fémvillával.
– Szia – vetette oda teli szájjal.
Az asztalon ott állt az üres levesesfazék. Mellette felbontott sajtos csomagolás hevert, a mosogatóban egymásra dobált, zsíros tányérok tornyosultak.
– Hol a leves? – kérdezte Marina.
– Megettük. Kosztyik hazaugrott ebédelni. Ízlett neki.
Marina az ötliteres fazékra nézett. Előző este még két kézzel emelte le a tűzhelyről.
– Az egészet? Egy nap alatt?
– Én is ettem belőle, ő meg vitt egy dobozzal a munkahelyére. Mi van? A saját férjedtől sajnálsz egy tányér levest?
Marina egyetlen tányért szeretett volna. Arra várt egész délután. Dása közben letette a villát, és a serpenyő alján előbukkant három mély, fehér karcolás.
Marina kinyitotta a hűtőt. A belső lámpa egy üveg olcsó mustárra világított. Eltűnt a joghurt, a csirkemell, a felvágott.
– A fasírt?
– Az már tegnap elfogyott. Miért kell ezen így felhúznod magad? Üljek itt éhesen?
Marina letette a táskáját az asztalra, és elővette a blokkokat. Mindig eltette őket. Eddig jobbára csak akkor vette elő a köteget, amikor megpróbálta kitalálni, hogyan húzza ki a következő fizetésig.
– Ebben a hónapban negyvenötezer rubelt költöttem élelmiszerre. Nyolc hónapja laksz itt, Dása. Egy kenyeret sem vettél.
– Munkát keresek!
– Ma például mit találtál?
Dása a telefonja után nyúlt. A képernyőn még nyitva volt a Tinder. Marina megfogta a serpenyőt, betette a mosogatóba, és megnyitotta a hideg vizet.
– Hé! Még ettem volna belőle!
– Én is ettem volna a levesből. Vedd le a köntösömet, és menj ki a konyhából.
Dása lerángatta magáról a köntöst, a székre hajította, és kivonult. Marina elzárta a csapot. A mosatlan ott maradt. Ivott egy pohár vizet, aztán írt a férjének.
„Ugorj be a boltba. Elfogyott az étel.”
A válasz egy percen belül megérkezett.
„Fáradt vagyok. Rendelj valamit. Neked van pénzed.”
Marina újra elolvasta az üzenetet. Reggel óta talpon volt. Egy pillanatra kedve támadt visszaírni, hogy ő is fáradt. Aztán lezárta a telefont.
Este Kosztya még le sem vette a cipőjét, már a vacsorát kérdezte. Marina a kanapén ült, ölében a laptoppal. Maga elé nyitotta a bankszámlakivonatot.
– Üres a hűtő – mondta.
– Tegnap még tele volt.
– Tudom. Én pakoltam tele.
Kosztya nagyot sóhajtott.
– Jaj, Marina, Dása fiatal. Gyors az anyagcseréje.
– A jelzálog havi harmincnyolcezer rubel. Az élelmiszer most negyvenöt. A húgod nyolc hónapja él itt, és egyszer sem kérdezted meg, bírom-e még egyedül.
– Én fizetem a rezsit! – csattant fel Kosztya.
– Tudom. Hatezer rubelt.
A férfi kivonult a konyhába. Hallatszott, ahogy egymás után kinyitja a szekrényajtókat, aztán megcsörrent egy fedő.
– Még tojás sincs! – kiáltotta. Kisvártatva visszajött. – Adj egy ezrest. Hozok gyrost.
– Ott a kártyád a zsebedben.
– Befizettem az autóhitelt. Fizetésig nincs egy vasam se. A húgom éhes. Én is éhes vagyok. A feleségem vagy egyáltalán?
Marina becsukta a laptopot. Most már tudta, milyen kérdést szeretett volna hallani tőle, amikor hazaért. Egy egyszerű „Te ettél már?” is elég lett volna.
– Nyolc hónapig eltartottam a húgodat, Kosztya. Mától oldjátok meg a bevásárlást.
A férfi ököllel a félfába ütött. Aztán elment, és egy óra múlva két gyrossal meg egy doboz kólával jött vissza. Dása kiszaladt elé az előszobába. Marina a kanapéról hallotta, ahogy kibontják a papírt. A férje egyszer sem szólt be hozzá.
Másnap délelőtt egy kulcs fordult el a bejárati ajtó zárjában. Marina még ágyban volt. Már a csoszogásból felismerte az anyósát.
– Kosztyik! Dásenka! Hoztam palacsintát!
Galina Petrovna a csizmáját húzta le, amikor Marina kilépett a hálóból.
– Te még alszol? Tizenegy óra van. Egy feleség ilyenkorra már reggelit adott a férjének.
Dása is előbújt a nappaliból.
– Anya, tegnap éhen hagyott minket. Egy fazék leves miatt rendezett jelenetet.
– Képes vagy éheztetni egy gyereket? – fordult Marina felé az anyósa.
– Dása huszonnégy éves. Tegye le a kulcsomat a komódra.
Galina Petrovna keze megállt a csizmája szárán.
– Ez a fiam lakása.
– A házasság előtt vettem. Az én nevemen van. Kosztya ideiglenesen van ide bejelentve. Kérem a kulcsot.
Az anyósa akkorát csapott a kulccsal a komódra, hogy az végigcsúszott a fán.
– Szegény fiam. Egy falat kenyeret is sajnálsz a családjától.
A palacsintát bevitte a konyhába. Marina a hálóból hallotta, ahogy anya és lánya összehajolva beszélget. Egy órával később, amikor Galina Petrovna már elment, Marina észrevette a fürdőszobai polcon az üres helyet. Eltűnt a hétezer rubeles éjszakai krémje.
– Anya keresett valamit a kezére – mondta Dása, fel sem nézve a telefonjából. – Veszel másikat. A te fizetésedből telik rá.
Marina egy darabig az üres helyet nézte a polcon. A tégelyt az előző fizetésnapon vette, miután hetekig kerülgette a boltban. Aztán felöltözött, magához vette a táskáját, és elindult.
A novemberi szél befújt a kabátja alá. Mire a barkácsáruházhoz ért, átfagyott az ujja. Vett egy nehéz lakatot, majd egy műszaki üzletben rendelt egy éjjeliszekrény méretű hűtőt aznapi kiszállítással.
Délután üres volt a lakás. Dása elment otthonról, Kosztya a barátaival szerelt valamit a garázsban. Marina lakatot tett a nagy, fehér Bosch hűtőre, a hálószoba ajtajára pedig zárat szerelt. A tésztát, a rizst és a konzerveket átvitte magához. Mire a futárok meghozták a kis hűtőt, már helyet csinált neki az ágya mellett.
Aznap pisztrángot, steaket, friss túrót, sajtokat és gyümölcsöt rendelt. Tizenötezer rubelt fizetett. Amikor a futár elment, a pulton maradt az utolsó tétel, egy doboz eper. Felnyitotta, kivett belőle egy szemet, és állva megette. A többit gondosan elrakta másnapra.
Dása egy zacskó chipsszel és egy energiaitallal ért haza. A kabátját az előszobai puffra dobta, besétált a konyhába, és a hűtő fogantyújáért nyúlt. A lakat fémesen csattant.
– Ez meg mi?
– Lakat.
– Látom! Nyisd ki, kell a ketchup.
– A hűtő üres. Ki is húztam. Amit magamnak vettem, a szobámban van.
Dása még egyszer megrántotta a fogantyút. Aztán előkapta a telefonját.
– Kosztya, azonnal gyere haza! Ez a nő lelakatolta a hűtőt!
Marina megitta a kávéját, elmosta a bögrét, és bevonult a hálóba. Egy óra múlva úgy verték az ajtót, hogy a könyv megrezdült a kezében.
– Nyisd ki azonnal!
Marina kinyitotta. Kosztya arca vörös volt, a kabátja olajszagú.
– Vedd le a lakatot! Egész nap a garázsban dolgoztam. Enni akarok.
– Akkor menj el bevásárolni. Én fizetem tovább a lakáshitelemet. Te fizeted a saját ételedet. Ha a húgodat is el akarod tartani, arra is te költesz.
– A férjed vagyok. Kötelességed vacsorát főzni nekem!
– Ezt hol olvastad?
– A házassági anyakönyvi kivonaton!
Marina keserűen elmosolyodott. Eszébe jutott, hogyan fogta a férfi a kezét, amikor kijöttek az anyakönyvvezetőtől. Akkor abban a kézszorításban még elfért az egész közös életük. Most Kosztya ugyanazzal a kezével félre akarta tolni az ajtóból.
– Engedj be. Érzem, hogy van bent kaja.
Marina két kézzel ellökte magától. Kosztya hátratántorodott.
– Ha még egyszer hozzám érsz, vagy megpróbálod betörni az ajtót, hívom a rendőrséget.
– Úgysem mered.
Marina állta a tekintetét.
– Próbáld meg.
Bezárta az ajtót. A túloldalon még sokáig hallotta a káromkodást, aztán Kosztya felhívta az anyját. Marina közben újra meg újra elolvasta ugyanazt a sort a könyvében. Csak akkor vette észre, mennyire szorítja a lap szélét, amikor végre becsapódott a bejárati ajtó, és a lakás elcsendesedett.
Hétfőn és kedden külön ettek. Marina a saját edényeit is bevitte a szobájába. Ha főzött magának valamit, evés után rögtön elmosogatott. Kosztya és Dása vett egy csomag pelmenyit meg néhány olcsó virslit. Aztán kiderült, hogy fazekat egyikük sem vett.
Szerdán Marina vízért ment a konyhába. Kosztya Dása hajvasalójával próbált virslit sütni. Dása az asztalnál ült, és száraz instant tésztát ropogtatott.
– Marina, kérlek – szólalt meg halkan. – A vízforralót legalább ideadod? Csak egy forró teát szeretnék.
Marina megállt. Pénteken ő is pontosan erre vágyott, miközben hazafelé vonszolta magát. Már nyitotta volna a száját, amikor Kosztya odavetette:
– Nézd meg, mit műveltél velünk.
A hajvasaló körül égett zsír szaga terjengett. Marina letette a poharat.
– Holnap elköltöztök. Mindketten.
Kosztya kezében megállt a hajvasaló.
– És mégis hová?
– Anyátokhoz, ha befogad. Ma beadtam a kérelmet az ideiglenes lakcímbejelentésed megszüntetésére. Holnap beadom a válókeresetet is.
Dása kezéből az asztalra hullott a tészta.
– Elválsz? És akkor velem mi lesz?
Marina ránézett. Nyolc hónap alatt talán most először hallott igazi félelmet a hangjában.
– Csomagolj össze, Dása.
– Nekem is otthonom ez a lakás! – kiáltotta Kosztya. – Én újítottam fel!
Marina az előszoba tapétájára pillantott. Annak idején ő tartotta a létrát, miközben Kosztya felrakta az utolsó csíkot. Utána a földön ülve ették a vacsorát, és tervezték, milyen lesz majd együtt megöregedni ebben a lakásban. Most a tapéta egyik sarka felpöndörödött a bejárati ajtó mellett.
– Ha akarod, vidd magaddal a tapétát – mondta, és visszament a szobájába.
Csütörtökön korábban ért haza a munkából. A nappaliban két utazótáska és három fekete szemeteszsák állt. Dása sapkában és pehelykabátban ült a kanapén. A szeme körül elkenődött a festék. Kosztya az erkélyen dohányzott.
Amikor Marina felkapcsolta a villanyt, a férfi bejött, és a szobába fújta a füstöt.
– Elmegyünk. A rezsit meg a felújítást visszafizeted.
– Akkor üljünk le, és számoljuk össze a három év alatt befizetett törlesztőrészleteket is. Kezdjük azok felével.
Kosztya összeszorította az állkapcsát.
– Fulladj meg a lakásodban.
Felkapta az egyik táskát. Dása is felállt, és a vállára lendítette a hátizsákját. Marina pillantása megakadt a kabátja ujján. Szeptemberben együtt választották ki. Dása akkor megölelte a boltban, és megígérte, hogy ha megkapja az első fizetését, elviszi Marinát vacsorázni. Marina emlékezett rá, milyen jólesett neki az ölelés.
– A kabát itt marad – mondta.
Dása a mellkasához kapta a kezét.
– Marina, kérlek. Odakint mínusz kettő van. Nincs másik télikabátom.
– A prémiumomból vettem neked, amikor azt mondtad, állásinterjúkra jársz. Add ide.
– Kosztya, mondj már valamit!
A férfi a padlót nézte. Dása várt még egy pillanatig. Marina is várt. Ismerte ezt a lehajtott fejet. Kosztya ugyanígy nézett félre, valahányszor valamelyiküknek szüksége lett volna rá.
– Ha úgy akarsz elmenni, hogy még erről is vitatkozunk, akkor beszéljünk a krémemről is – mondta Marina. – A blokk megvan. Hívjam a rendőrséget?
Dása remegő kézzel lehúzta a cipzárt. A kabát a földre hullott. Alatta vékony pulóver volt. Marina félretolta a kabátot a lábával, és elállt az útból.
Kosztya ment elöl a csomagokkal. Dása a lift előtt összefonta a karját a mellkasán. Amikor kinyílt az ajtó, visszanézett.
– Szörnyeteg vagy – mondta. Reszketett a szája.
Marina megvárta, amíg becsukódik a liftajtó, aztán magára zárta a lakást. A kanapé mellett még ott hevert a kabát. Felemelte a földről, lesimította az ujját, és ráterítette a szék támlájára.
A konyhában még mindig ott függött a lakat a nagy, fehér hűtőn. Marina levette, és kitárta az ajtót. A polcok üresen álltak. Pénteken ugyanez a látvány úgy mellbe vágta, hogy egy pohár vízhez is két kézzel kellett nyúlnia. Most visszadugta a hűtőt a konnektorba, áthozta a hálóból az epret meg a túrót, és vizet tett fel a teának.
Amikor a hűtő halkan felbúgott, Marina leült a gőzölgő bögrével, és hosszú idő óta először érezte, hogy jó hazajönni.
