Szergej telefonja megcsörrent a konyhaasztalon. A fürdőszobából kihallatszott a zuhany zúgása. Vera csak azért nyúlt a készülékért, hogy bevigye a férjének. Azt hitte, megint a munkahelyéről keresik.
„Hiányzol. Várom az estét. Csókollak.”
A végén egy piros szív.
Vera kétszer is elolvasta az üzenetet. Másodszorra a feladó nevét is megnézte. „Szveta – beszállítók.” Olyan ártatlanul festett ez a két szó, hogy Verának eszébe jutott, hányszor hallotta már a férjétől ugyanezt. A beszállítók miatt késik. A beszállítók miatt utazik el. A beszállítók miatt szombaton is be kell mennie.
Mezítláb állt a hideg kövön, abban a kinyúlt pólóban, amelyben három éve aludt. Az jutott eszébe, hogy Szergej aznap reggel megkérte, vasalja ki estére a kék ingét. Ki is vasalta. Ott lógott a hálószoba ajtaján.
Elhallgatott a víz. Vera visszatette a telefont az asztalra, kijelzővel lefelé, ahogy találta. Aztán bement a nappaliba, bekapcsolta a tévét, és leült a kanapé szélére. A képernyőn két ember veszekedett. Valamelyikük sírt is. Vera feljebb vette a hangerőt.
Szergej vizes hajjal, fürdőköpenyben állt meg az ajtóban.
– Hát te még fent vagy?
– Nem tudok aludni – mondta Vera. Remélte, hogy a férje nem hallja meg, mennyire remeg a hangja. Amikor Szergej ásított egyet, és továbbment a hálóba, Vera azon kapta magát, hogy mégis azt kívánja, bárcsak meghallotta volna.
Tizenkét éve voltak házasok. Nasztya, a lányuk, már tizenegy éves volt, és vacsoránál bármelyikükkel képes volt húsz percig vitatkozni azon, hogy miért kell kilenckor lefeküdnie. Ők ketten közben egyre ritkábban beszélgettek olyasmiről, aminek semmi köze nem volt a számlákhoz, a bevásárláshoz vagy ahhoz, ki megy másnap a gyerekért. Vera sokáig úgy gondolta,
ennyi év után ilyen az együttélés. Ismerik egymást, számíthatnak egymásra. A többi majd visszatér, ha egyszer mindketten kevésbé lesznek fáradtak.
Reggel rántottát készített, pirítóst tett a tányérok mellé, és lefőzte a kávét. Szergej öltönyben jött ki a konyhába. Futólag megcsókolta az arcát, miközben az óráját nézte.
– Este későn jövök. A beszállítókkal még át kell néznünk néhány papírt.
Vera a tányérjára nézett.
– Akkor én megyek Nasztyáért.
A férfi megitta a kávéját, zsebre tette a telefonját, és elment. A rántottához hozzá sem nyúlt. Vera még sokáig ült az asztalnál. Fejben végigvette, mennyi van hátra a lakáshitelből, aztán megpróbálta elképzelni, hogyan mondaná el Nasztyának, hogy apával külön fognak élni. A mondat közepén mindig megakadt. Utána elképzelte azt is,
hogy este Szergej elé áll az üzenettel. Szinte hallotta, ahogy a férfi azt mondja, sajnálja, ostobaság volt, és soha többé nem fordul elő. Attól félt a legjobban, hogy el is hinné neki, csak hogy másnap reggel minden ugyanúgy kezdődhessen.
Egy hét múlva beiratkozott vezetni.
Az első órán háromszor fulladt le ugyanabban a kereszteződésben. Az oktató rászólt, hogy vegye le a lábát a kuplungról, mire Vera idegességében az ablaktörlőt kapcsolta be. Mögöttük dudáltak. Legszívesebben kiszállt volna, és hazament volna gyalog. Aztán vett egy levegőt, újra beindította a motort, és átjutott a kereszteződésen. Az óra végén hazafelé menet azon kapta magát, hogy mosolyog.
Három hónap múlva megkapta a jogosítványát. Amikor otthon elővette a táskájából, Nasztya rögtön elkérte, hogy megnézze a fényképet.
– Anya, akkor most már te is elvihetsz bárhová?
– El – mondta Vera. Meglepte, mennyire jólesett kimondani.
Szergejnek közben meccs ment a tévében. Feléjük se fordult.
Aztán Vera úszni kezdett. A szomszéd városba járt, egyórányi buszútra. Hetente háromszor kelt hajnalban. Az első alkalommal két hossz után meg kellett kapaszkodnia a medence szélén. Mire kitavaszodott, megállás nélkül leúszott egy kilométert. A régi farmerja közben bő lett rá, vett hát egy újat, és levágatta a haját is. A kolléganői azonnal köré gyűltek.
– Vera, te szerelmes vagy? – kérdezte az egyik.
Vera elnevette magát. Hónapok óta először esett jól egy ilyen kérdés.
Igor Petrovics, az osztályvezető, egyre gyakrabban állt meg az asztalánál. Néha a jelentésekről kérdezte, máskor hozott neki egy kávét. Egyik reggel Vera félbehagyott egy mondatot, mert megszólalt a telefonja. Amikor letette, Igor még mindig ott állt.
– Azt mondta, régen szeretett volna megtanulni úszni – idézte fel. – Miért éppen most kezdte el?
Vera a pohár peremét nézte, míg válaszolt. Rég kérdezték tőle bármiről úgy, hogy meg is várták a válaszát.
Tavasszal egyhetes továbbképzésre jelentkezett Sziktivkarba. Szergej a hírre összevonta a szemöldökét.
– És ki lesz Nasztyával?
– Te. Az apja vagy.
A férfi úgy nézett rá, mintha még várná, hogy Vera hozzátegye, már megbeszélte az egészet az egyik nagymamával. Vera hagyta, hogy nézzen.
Az első este a szállodában lezuhanyozott, leült a tükör elé, és kibontotta a haját a törölközőből. A rövid tincsek mindenfelé álltak. A szeme alatt látszott a fáradtság, az arcán a szemüvege nyoma. Sokáig nézte magát, míg eszébe jutott, hogy régebben szeretett egyedül sétálni egy idegen városban. Felöltözött, lement az utcára,
és addig ment, amíg talált egy nyitva tartó cukrászdát. Vett egy szelet süteményt, leült az ablak mellé, és megevett minden falatot.
Nyáron Nasztyával kettesben utaztak délre. A lány egyik este cseresznyét evett a parton, és amikor a szél az arcába fújta a haját, ragacsos ujjal próbálta eltűrni. Vera segített neki, aztán egymásra néztek, és mindketten nevetni kezdtek. Hazafelé Nasztya elaludt a vállán. Vera arra gondolt, milyen kevés közös emléket tudna felidézni az elmúlt évekből, amelyben ő maga is ennyire jól érezte magát.
Augusztusban angolórára iratkozott be. Esténként fejhallgatóval ült a konyhában, és újra meg újra elmondta ugyanazt a három mondatot. *My name is Vera. I live in Komi. I have a daughter.* Néha Nasztya is odahúzott egy széket, és kijavította a kiejtését. Szergej olykor hazajött, amíg gyakoroltak. Belenézett a hűtőbe, megkérdezte, maradt-e leves, aztán elvitte a tányérját a tévé elé.
Volt este, amikor Vera majdnem utána ment. Már a nyelvén volt Szveta neve. De addigra azt is tudta, hogy amit Szergej mondana, attól ő még ugyanúgy másnap reggel ébredne fel ebben a házban. Előbb azt akarta eldönteni, hogy szeretne-e még itt ébredni mellette.
Decemberben egy péntek este Igor Petrovics felajánlotta, hogy hazaviszi. A busz késett, a szél belekapott Vera kabátjába. Beült mellé. Az autóban kávéillat volt, a szélvédőn olvadtak a hópelyhek. Egy piros lámpánál Igor ránézett.
– Maga nagyon megváltozott az elmúlt évben, Vera.
– Ennyire látszik?
– Régen, ha megkérdeztem, hogy van, még rám sem nézett. Mindig azt mondta, hogy jól. Most néha már akkor hallom a nevetését, amikor még a folyosón vagyok.
Vera az ablak felé fordult. A párás üvegben halványan látta az arcát.
– Egy éve még én is elhittem, hogy jól vagyok – mondta.
Otthon égett a konyhában a lámpa. Szergej az asztalnál ült. Vacsorát rendelt, bort bontott, még a jobbik poharakat is elővette. Nasztya egy barátnőjénél aludt. Hosszú idő óta először volt előttük egy egész este kettesben, amelyet egyiküknek sem kellett sietve befejeznie.
Szergej a szalvétája sarkát gyűrögette.
– Beszélhetnénk?
Vera letette a villáját.
– Persze.
– Mostanában alig látlak. Uszoda, angol, tanfolyamok… És amikor későn érek haza, már azt sem kérdezed meg, hol voltam. Néha úgy érzem, mindegy neked, hogy hazajövök-e.
Vera egy pillanatig csak nézte. Egy éve bármit megadott volna azért, hogy a férje leüljön vele, és megkérdezze, mi van vele. Most itt ült vele szemben, és Vera már tudta, mit akar mondani.
– Tavaly decemberben, amíg zuhanyoztál, üzeneted jött. „Hiányzol. Várom az estét. Csókollak.” A végén egy szív volt. Szvetától jött. Emlékszel arra az estére?
Szergej kezében megremegett a pohár. Letette.
– Vera…
– Reggel azt mondtad, késni fogsz a beszállítók miatt. Én meg azt mondtam, elmegyek Nasztyáért. Egész nap arra vártam, hogy egyszer csak felhívsz, mert észrevetted rajtam, hogy valami baj van.
Szergej kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Vera a terítőn egy apró borfoltot nézett. A hangja most is remegett, akárcsak egy évvel korábban a nappaliban. Ezúttal végigmondta.
– Eleinte azt sem tudtam, hogyan telne el egy szombatom nélküled. Aztán megtanultam vezetni. Először a medence túlsó végéig is alig jutottam el, most leúszom egy kilométert. Angolul még néha egy egész percig keresek egy szót, de már végig merek mondani egy mondatot. Tudod, mi hiányzott a legjobban? Hogy reggel legyen valami, amit várok. Most megint van.
– Szvetával… az nem volt komoly – mondta végül Szergej.
Vera felnézett.
– Nekem az volt. Másnap Nasztyát ugyanúgy el kellett hozni az iskolából, nekem ugyanúgy be kellett mennem dolgozni. Még a kávédat is lefőztem. Közben fogalmam sem volt, mit kezdjek azzal, amit tudok.
Szergej a kezét nyújtotta az asztalon át, de félúton megállt.
– És most mit szeretnél?
– Most azt, hogy értsd meg, mi történt velem ebben az egy évben. Van egy lányunk és egy közös otthonunk. Időt akarok, hogy átgondoljam, hogyan tovább. Te is gondold végig, hogy velem szeretnél-e élni, úgy, ahogy most vagyok. Vagy Szvetával.
Aznap este Vera magával vitte a borospoharát a hálószobába. Mielőtt becsukta az ajtót, még visszanézett.
– Boldog új évet, Szergej.
Szilveszterkor hárman álltak a konyhapultnál. Nasztya túl nagy kockákra vágta a krumplit a salátához, Szergej pedig minden darabot gondosan megfelezett, mire a lány nevetve elvette tőle a kést. Éjfélkor az ablakhoz futottak, mert az első tűzijáték éppen a szemközti ház fölött robbant szét. Nasztya belekarolt mindkettőjükbe. Vera megszorította a lánya kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
A következő hetekben Szergej teát vitt neki, virágot vett, megkérdezte, milyen napja volt. Néha Vera elmesélt neki valamit a munkájáról, és észrevette, hogy a férfi figyel. Ettől néha egészen váratlanul elszomorodott. Emlékezett rá, milyen sokáig beérte volna ennyivel.
Januárban megpályázta a főkönyvelői állást. Februárban kinevezték, a fizetése majdnem megduplázódott. Aznap, amikor megkapta a hírt, hazafelé vett két szelet süteményt. Nasztyával a konyhában ették meg, közvetlenül a papírdobozból, mert egyiküknek sem volt türelme tányért keresni.
Márciusban Szergej leült vele szemben ugyanahhoz az asztalhoz.
– Szakítottam Szvetával – mondta. – Sokat gondolkodtam. Szeretném, ha megpróbálnánk újra. Hiányzik, amilyenek régen voltunk.
Vera ujjai a teásbögre köré simultak.
– Nekem is sokáig hiányzott. Azt hittem, ha egyszer majd elmondom neked, mennyire fájt, megint közel kerülünk egymáshoz. December óta figyelem magam. Amikor virágot hozol, örülök neki. Amikor Nasztyával nevetsz, jó hallani. És amikor arra gondolok, hogy még évekig így éljünk együtt, elszorul a torkom.
Szergej sokáig hallgatott.
– Már egyáltalán nem szeretsz?
Verának könnybe lábadt a szeme. Eszébe jutott, hogyan járkált Szergej a lakásban az újszülött Nasztyával a karján, és hogyan suttogta neki az éjszaka közepén, hogy anya most aludjon egy kicsit. Arra a férfira mindig szeretettel fog emlékezni. A vele szemben ülő embernek pedig tartozott az igazsággal.
– Már nem úgy szeretlek, ahogy ahhoz kellene, hogy veled maradjak – mondta.
Szergej lesütötte a szemét. Amikor újra felnézett, csak bólintott.
Áprilisban elváltak. Megosztották a vagyonukat. Szergej a lakást Verának hagyta, ő pedig albérletbe költözött. Az első este, miután elvitte a dobozait, Vera ösztönösen két bögrét vett elő a szekrényből. Egy darabig mindkettőt a pulton hagyta. Aztán az egyiket visszatette a helyére.
Egy hónappal később összefutottak a városban. Szergej a boltból jött, a bevásárlószatyor füle bevágott az ujjába. Beszéltek Nasztya iskolai dolgairól, aztán már éppen elköszöntek volna, amikor a férfi megszólalt.
– Emlékszel, mit kérdeztél decemberben? Hogy Szvetát választanám-e, vagy téged?
– Emlékszem.
Szergej megigazította a kezében a szatyrot.
– Téged választanálak. Úgy, ahogy most vagy. Csak mire észrevettem, milyen lettél, már elveszítettelek. Igaz?
Vera látta rajta, mennyibe került feltennie ezt a kérdést. Azt kívánta, bárcsak egy évvel korábban is lett volna köztük egy ilyen őszinte perc.
– Igaz – felelte halkan.
– Nagyon sajnálom, Vera.
Most elhitte neki. Ott állt még egy darabig, és nézte, ahogy Szergej elvegyül a hazafelé igyekvő emberek között. Aztán észrevette, hogy a táskájában rezeg a telefonja. Nasztya írt. „Anya, ma én csinálok vacsorát. Hozol kenyeret?” Vera visszaírt, hogy visz, és elindult a pékség felé. Szomorú volt még, és tudta, hogy lesznek esték, amikor hiányozni fog neki a régi életük.
A következő reggelt mégis várta.
