– Nagyi, mi lesz, ha a bíró azt mondja, hogy apával kell laknom?
Hazel a hálószobám ajtajában állt, és úgy szorította magához a plüssnyulát, hogy a fél füle eltűnt az ujjai között. Hároméves kora óta azzal aludt. Az egyik szemét én varrtam vissza, a hasán pedig még mindig látszott a folt, ahol egyszer ráborította a kakaót.
Éppen a kék ruhámat simítottam ki az ágyon. Két nap múlva abban kellett megjelennem a bíróságon.
– Gyere ide hozzám, kicsim.
Felült mellém.
– Akkor másik iskolába is kell járnom?
– Nem tudom.
Egy darabig a nyúl fülét gyűrögette.
– És téged is itt kell hagynom?
A kezem megállt a ruha ujján. Tizenegy éven át mindig találtam valamit, amit mondhattam neki, ha félt. Amikor először ment iskolába, megígértem, hogy kint várok a folyosón. Amikor éjszaka belázasodott, azt mondtam, addig ülök az ágya mellett, amíg el nem alszik. Most is ígérni akartam valamit. Csak ültem mellette, és reméltem, hogy nem látja, mennyire remeg a kezem.
Hazel néhány hónapos volt, amikor meghalt az anyja, az egyetlen lányom. Emily temetésén a karomban aludt. Az emberek sorra odajöttek hozzám, megfogták a vállamat, mondtak valamit, aztán továbbmentek. Én közben a kislány arcát néztem. Arra gondoltam, hogy egyszer majd megkérdezi tőlem, milyen hangja volt az anyjának, és hiába tudom pontosan, mégsem tudom majd megmutatni neki.
Egy héttel később Brandon becsöngetett hozzám. Hazel a hordozóban feküdt, a lábán felemás zokni volt. Brandon letett a küszöbre egy pelenkázótáskát.
– Én erre nem vagyok kész, Margaret. Fiatal vagyok. Annyi mindent szeretnék még csinálni.
– Brandon, ő a lányod.
– Tudom.
Vártam, hogy felemelje a hordozót. Ő már a kocsija felé indult.
A táskában két cumisüveg és néhány pelenka volt. Hatvannégy éves voltam, Emily bögréje még ott állt a mosogató mellett, és fogalmam sem volt, hogyan jutok túl a következő napon. Hazel mocorogni kezdett a hordozóban. Felvettem, és amíg a konyhában melegedett a tej, fel-alá járkáltam vele abban a szobában, ahol valaha az anyját ringattam.
Az első években házakat takarítottam, és elvállaltam minden kisebb munkát, ami belefért a napba. Estére néha annyira fájt a térdem, hogy a karosszékből is alig tudtam felállni. Mégis voltak reggelek, amikor Hazel csoszogását hallva már mosolyogtam, mielőtt kinyitottam volna a szemem.
A konyhában tette meg az első lépéseit. A cipőfűzőjét egy egész vasárnap délután gyakoroltuk, mert mindig túl rövidre hagyta az egyik hurkot. Az első iskolai napján, amikor becsukódott mögötte az ajtó, még húsz percig ültem odakint a padon. Egyszer résnyire kinyitotta az ajtót, hogy ellenőrizze, ott vagyok-e. Intettem neki. Aztán visszament a helyére.
Minden születésnapjára csokoládétortát sütöttem. Karácsonykor elővettük a dobozt, amelyben Emily gyerekkori díszeit őriztem. Hazel kedvence egy ferde papírcsillag volt.
– Anya ezt tényleg maga csinálta?
– Igen. A konyhaasztalról még húsvétkor is kapartam a ragasztót.
Hazel nevetett, és már kérte is a következő történetet. Egy idő után pontosan tudta, melyiket akarja hallani. Néha kijavított, ha kihagytam belőle valamit.
Brandon egyszer sem látogatta meg. A születésnapjain egy képeslap sem érkezett tőle. Egyetlen levelet írt, nem sokkal azután, hogy nálam hagyta Hazelt. Elraktam Emily holmijai közé, elintéztem a gyámsághoz szükséges papírokat, és lassan leszoktam arról, hogy minden csöngetésnél rá gondoljak.
Hazel egyszer megkérdezte, hogy az apja miatta ment-e el. Olyan halkan mondta, hogy vissza kellett kérdeznem. Aztán magamhoz húztam, és addig ismételtem neki, hogy semmi rosszat nem tett, amíg végre rám nem nézett.
Tizenegy év telt el. Egy szombat reggel éppen palacsintát sütöttem, amikor kopogtak.
Az ajtóban egy elegáns kabátos férfi állt. A ház előtt fényes autó parkolt. A férfi levette a napszemüvegét, és akkor megismertem.
– Szervusz, Margaret.
– Miért jöttél, Brandon?
– A lányomért.
Mögöttem sercegett a serpenyőben a vaj. Még mindig az ajtó szélét fogtam.
– Újra megnősültem – folytatta. – Caroline-nak jól megy. Most már megadhatom Hazelnek azt az otthont, amit megérdemel.
– Hazelnek van otthona.
Brandon benézett a vállam fölött. A tekintete megakadt a kifakult fotelen.
– Nézz már körül, Margaret.
Akkor jött ki Hazel a folyosóra, mezítláb, pizsamában.
– Nagyi, kész már a palacsinta?
Brandon eléje lépett.
– Hát itt vagy, kislányom!
Átölelte. Hazel karja mozdulatlanul lógott a teste mellett.
– Én vagyok az apukád. Hamarosan hozzánk költözöl. Meglátod, mennyivel szebb házunk van.
Hazel kibújt az öleléséből, és mellém állt. Éreztem, ahogy a pólóm szegélyébe kapaszkodik.
– Először talán megkérdezhetnéd tőle, hogy van – mondtam. – Tizenegy éve nem láttad.
Brandon arca megkeményedett.
– Majd keres az ügyvédem.
Miután elment, Hazel apró darabokra vágta a palacsintáját. Egyetlen falatot sem evett belőle.
– Miért pont most akar engem? – kérdezte.
A serpenyő alatt elzártam a gázt. Erre a kérdésre sem tudtam válaszolni.
Néhány héttel később megérkeztek a bírósági iratok. Brandon a gyámság megszüntetését kérte. Háromszor olvastam el ugyanazt a mondatot, aztán letettem a papírokat a konyhaasztalra, és elsírtam magam.
Hazel így talált rám. Meglátta az apja nevét a legfelső lapon.
– El kell mennem?
– Ezt kéri a bírótól.
– De én itt akarok maradni.
Odahúztam magamhoz. Az arca a vállamhoz simult, ahogy kiskorában, amikor álmából felriadt.
– Mindent megteszek, hogy itt maradhass.
Aznap este ügyvédeket kerestem. Amikor megláttam, mennyibe kerülne a segítségük, elővettem a gyámsági iratokat, és elkezdtem leírni, mit fogok mondani a bírónak. Minden este hozzátettem valamit. Aztán kihúztam a felét, mert papíron olyan jelentéktelenül hangzott, hogy Hazelnek az első iskolai napján kint ültem a folyosón.
Közben Brandon fényképeket küldött. Medence, hatalmas kert, vadonatúj hálószoba. Hazel sokáig nézte a képeket.
– És te hol laknál? – kérdezte végül.
– Itt.
Visszacsúsztatta a fényképeket a borítékba.
– Akkor én is.
Egy telefonbeszélgetés során Brandon megkérdezte tőle, tetszik-e a szobája.
– Mi a kedvenc színem? – kérdezett vissza Hazel.
– A rózsaszín?
– A zöld. És hogy hívják a kutyámat?
– Van kutyád?
– Nincs.
Azzal visszaadta nekem a telefont. Később megkérdezte, hogy mindig föl kell-e vennie, ha az apja hívja. Azt mondtam, szóljon nekem, ha nem szeretne beszélni vele. Aznap éjjel azon töprengtem, vajon ezt is felhozza-e ellenem Brandon ügyvédje.
A tárgyalás előtt egy héttel Brandon elhozta Caroline-t. Kedvesen beszélt Hazelhez, és látszott rajta, hogy készült a találkozásra.
– Apukád mesélte, milyen jól tanulsz – mondta. – Borzasztóan hiányoztál neki.
Hazel rám nézett. Láttam rajta, hogy próbálja megérteni, hogyan hiányozhatott valakinek, aki egyszer sem jött el érte.
Caroline mutatott még néhány képet a szobáról.
– Én a nagyinál szeretnék maradni – mondta Hazel.
– Azt hittem, már várod, hogy hozzánk költözz – felelte Caroline.
– Csak meg van ijedve a változástól – vágott közbe Brandon.
Nem sokkal később Caroline kiment telefonálni. Én a kamrában kerestem a kávét, amikor meghallottam Brandon hangját a konyhából.
– Nem, nem akar költözni. Caroline ezt nem tudja.
Elhallgatott egy pillanatra.
– Azt mondtam neki, hogy Margaret nem engedett Hazel közelébe. Ha megtudja, hogy én mentem el, egészen másképp fogja látni az egészet.
Kiléptem a kamrából. Brandon azonnal bontotta a hívást.
– Tényleg azt mondtad neki, hogy miattam nem láttad a lányodat?
A zsebébe csúsztatta a telefont.
– Az ügyvédemmel beszéltem. Ez nem tartozik rád.
Akkor még nem tudtam, hogy Hazel a folyosón állt, és ő is hallotta.
Aznap este megkérdezte, írt-e valaha az apja.
– Egyszer. Régen.
– Megvan még a levél?
A szekrény felé pillantottam, ahol Emily dolgait tartottam.
– Megvan.
– Elolvashatom?
– Ma este még ne, kicsim.
Azt hittem, lesz időm elmondani neki, mi áll benne. Elképzeltem, hogy majd leülünk egymás mellé, és ha túl nehéz lesz végigolvasnia, félretesszük. Attól féltem a legjobban, hogy megint azt kérdezi majd, vajon ő tehetett-e róla.
Két nappal a tárgyalás előtt Hazel behozta hozzám Emily egyik fényképét.
– Anya félt, amikor megszülettem?
– Egy kicsit. Az első éjszaka alig mert elaludni. Minduntalan felkelt, hogy megnézze, lélegzel-e.
Hazel végigsimított a fénykép szélén.
– Szeretett engem?
– Amikor a karjába adtak, olyan sokáig nézett téged, hogy végül megkérdeztem, hallja-e egyáltalán, amit mondok. Azt felelte, hogy igen, de most hadd nézzen még egy kicsit.
Hazel elmosolyodott. Aztán megszólalt.
– Szerinted apa szeret?
– Nem tudom, mi van a szívében, kicsim.
– Bárcsak abbahagyná a hazudozást.
Megfogtam a kezét.
– Bárcsak.
Később láttam, ahogy néhány papírt tesz a hátizsákjába.
– Házi feladat?
– Csak valami, amire szükségem lesz.
A tárgyalás reggelén Hazel a zöld pulóverét vette fel. Én a kék ruhámat. A buszon végig fogta a kezem. Néha elengedte, hogy megigazítsa a hátizsákját az ölében, aztán rögtön megkereste megint az ujjaimat.
Brandon az ügyvédjével várakozott a tárgyalóterem előtt. Caroline is ott volt. Amikor meglátott minket, halkan köszönt Hazelnek.
Odabent Brandon ügyvédje a tágas házról, a biztos anyagi háttérről és Hazel jövőjéről beszélt. A bíró elé kerültek a fényképek. A medence. A nagy kert. A hálószoba, amelynek falát, mint megtudtuk, bármikor átfestik zöldre.
Én közben arra gondoltam, hogy a mi konyhaablakunknál már megint pereg a festék, és tél előtt valahogy meg kellene javíttatnom. Amikor Hazel felé fordultam, ő engem figyelt. Az asztal alatt a térdéhez érintettem a térdemet.
– Hányszor látogatta meg a lányát az elmúlt tizenegy évben? – kérdezte a bíró Brandontól.
– Kevesebbszer, mint kellett volna.
– Pontosan hányszor?
Brandon megigazította a zakóját.
– Egyszer sem.
A bíró feljegyzett valamit.
– És mióta visszatért, mennyi időt töltöttek együtt?
– Próbálkoztam. Hazel nem volt túl nyitott.
Hazel lehajtotta a fejét. Megszorítottam a kezét, nehogy egy pillanatra is azt higgye, hogy most neki kell magyarázkodnia.
Amikor én következtem, lassan felálltam. Elmondtam, hány hónapos volt Hazel, amikor Brandon nálam hagyta. Beszéltem az iskolájáról, a barátairól és arról, hogy mostanában esténként többször is kijön a szobájából megkérdezni, biztosan ott leszek-e reggel. Egy ponton elcsuklott a hangom. Mire visszaültem, úgy éreztem, a legfontosabb dolgokat mind elfelejtettem.
Hazel elengedte a kezem.
– Bíró asszony, mondhatok valamit?
A bíró felé fordult, és megkérte, ígérje meg, hogy igazat mond. Hazel bólintott. A cipője orra épphogy leért a padlóra.
– Hallottam, amikor apa telefonált nálunk – kezdte. – Azt mondta, Caroline úgy tudja, hogy a nagyi nem engedte, hogy találkozzon velem.
Brandon felkapta a fejét.
Hazel az ölébe húzta a hátizsákját. A cipzár félúton megakadt. Egy pillanatig azt hittem, oda kell nyúlnom segíteni, de újra megfogta, és végighúzta.
Egy összehajtott levelet vett elő.
Már a papír széléről felismertem. Emily levélpapírja volt. Brandon arca elsápadt.
– Ezt megmutathatom? – kérdezte Hazel.
A levelet odavitték a bíróhoz. Caroline közelebb hajolt Brandonhoz.
– Milyen levél?
Brandon hallgatott.
A bíró végigolvasta a levelet, aztán felnézett.
– Ön írta?
– Igen.
– Vitat bármit abból, ami benne áll?
Brandon a kezét nézte.
– Nem.
Hazel nyelt egyet.
– Azt írta, hogy nem akarja, hogy egy kisbaba útban legyen, amikor még annyi minden áll előtte. És hogy a nagyi csak akkor keresse, ha muszáj.
A hangja az utolsó szónál megremegett. Évekig halogattam, hogy megmutassam neki azt a levelet. Most csak arra tudtam gondolni, mikor olvashatta el, és vajon egyedül sírt-e utána a szobájában.
– Fiatal voltam – mondta Brandon. – Szörnyű döntést hoztam.
Hazel az apjára nézett.
– Akkor miért mondtad Caroline-nak, hogy a nagyi nem engedett hozzám?
Brandon a felesége felé fordult.
– Meg tudom magyarázni.
Caroline hátrébb húzódott.
– Azt mondtad, évekig próbáltad megtalálni.
– Szégyelltem, amit tettem.
Caroline sokáig nézte. Aztán levette a kezét Brandon székének támlájáról, és az ölébe ejtette.
– Van még valami, amit szeretnél elmondani? – kérdezte a bíró Hazeltől.
Hazel újra a hátizsákjába nyúlt. Ezúttal a kis családi albumunkat vette elő. A borítója az egyik sarkán már felpöndörödött.
– Ez az első születésnapom – mondta. – A nagyi szerint a gyertyától megijedtem, a tortába viszont mindkét kezemmel belenyúltam.
Lapozott.
– Ez az első napom az iskolában. Itt tanultam biciklizni. Ennél a képnél a nagyi még fogta a nyerget, csak én azt hittem, hogy már elengedett.
Az ujját egy karácsonyi fényképen hagyta. A fa tetején ferdén állt Emily papírcsillaga.
– Ha hazajövök az iskolából, és azt mondom, hogy összevesztem valakivel, a nagyi tudja, kiről beszélek. Tudja, hogy reggel rosszul esik a tej, és hogy amikor beteg vagyok, attól félek a legjobban, hogy egyedül ébredek fel.
Megpróbálta a pulóvere ujjával letörölni a könnyeit. Odanyújtottam neki egy zsebkendőt.
– Mit szeretnél, Hazel? – kérdezte a bíró.
– A nagyival akarok maradni.
Aztán Brandon felé fordult.
– Elhiszem, hogy szép szobát csinálnál nekem. De amikor azt mondod, hogy nálad jobb életem lenne, mindig az jut eszembe, hogy még egyszer sem kérdezted meg, milyen az életem most.
Brandon szája megmozdult, de nem szólt közbe.
– Nem akarlak megbántani – folytatta Hazel. – Csak szeretném, ha ma hazamehetnék a nagyival. És holnap is ott ébredhetnék.
A bíró még kérdezett Brandontól a távolmaradásáról és az elmúlt hetek telefonhívásairól. Aztán kihirdette a döntést. A gyámságom érvényben marad. Hazel velem élhet tovább.
Olyan sokáig készültem arra, hogy erősnek kell maradnom, hogy elsőre mozdulni sem tudtam. Hazel már átkarolta a nyakamat, amikor felfogtam a bíró szavait.
– Együtt mehetünk haza? – kérdezte.
– Igen, kicsim. Együtt.
A lépcsőn lefelé még mindig fogta a kezem.
– Haragszol, amiért elvettem a levelet?
– Azt szerettem volna, ha elmondod, hogy megtaláltad. Odaültem volna melléd, amíg elolvasod.
Hazel a cipőjét nézte.
– Nagyon féltem, nagyi.
– Én is.
Így mentünk még néhány lépést. Aztán megszólalt.
– Süthetünk palacsintát, ha hazaérünk?
A könnyeim között elnevettem magam.
– Süthetünk.
– Csokidarabokkal?
– Hozd majd ide az egész zacskót.
Otthon Hazel lerúgta a cipőjét, a hátizsákját letette a konyhaasztal mellé, és elővette a keverőtálat. A kabát még rajtam volt, amikor már a felső polc felé nyújtózott a csokoládéért.
– Nagyi, segítesz? Egyedül nem érem el.
Mellé álltam, levettem a zacskót, és ő úgy simult hozzám, ahogy tizenegy éve annyiszor. Amíg ő két marék csokoládét szórt a tésztába, én végre elhittem, hogy másnap reggel is az ő lépteire ébredek.
