– Hétfőtől szabadságra mész! – jelentette ki a férjem olyan határozottan, mintha nem is a feleségével beszélne, hanem egy alkalmazottjának adna utasítást. – Szombaton érkezik anyám, Aljona néni és Larissza. Tíz napig nálunk maradnak. Orvoshoz kell vinni őket, vásárolni szeretnének, meg akarják nézni a várost. Anyámnak már megígértem, hogy süteménnyel várod őket, és mindenről gondoskodsz.
Lassan levettem a cipőmet, és a férjemre néztem.
– Tessék?
– Jaj, Vera, ne kezdd! – legyintett türelmetlenül. – Már mindent megszerveztem. Bejelentettem őket egy magánklinikára, lefoglaltam az időpontokat. Te majd elviszed őket a kocsiddal, főzöl rájuk, délután pedig elmentek vásárolni. Tíz nap az egész. Kibírod.
Aznap tizenkét órát dolgoztam a városi kórházban. A lábam sajgott, a fejem zúgott, és csak arra vágytam, hogy végre leülhessek.
A férjem azonban egyetlen kérdést sem tett fel.
Nem érdekelte, fáradt vagyok-e. Nem érdekelte, van-e más tervem. Egyszerűen eldöntötte, hogy a következő tíz napban szakácsnő, sofőr, takarítónő és idegenvezető leszek a rokonai számára.
– És te mit fogsz csinálni? – kérdeztem halkan.
Denisz meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Dolgozni fogok, természetesen! Valakinek pénzt is kell keresnie.
Ekkor valami végleg eltört bennem.
Tizenhárom éve voltunk házasok. Tizenhárom évig én szerveztem a családi ünnepeket, én főztem a vendégekre, én intéztem a férjem rokonainak ügyeit, és rendszerint én fizettem azokat a kiadásokat is, amelyekről Denisz olyan nagylelkűen döntött.
Amikor az anyjának új hűtőszekrény kellett, az én megtakarításomból vettük meg.
Amikor Larissza kölcsönkért, én adtam neki pénzt.
Amikor Aljona néni egy hétre hozzánk költözött, én mostam utána az ágyneműt, miközben Denisz a barátaival horgászott.
És valahányszor szóvá tettem, hogy ez így nincs rendben, ugyanazt a választ kaptam:
– Ugyan már, Vera! Hiszen család vagyunk!
Csakhogy a család fogalma valahogy mindig akkor került elő, amikor nekem kellett áldozatot hoznom.
– Nem – mondtam nyugodtan.
Denisz elnevette magát.
– Mi az, hogy nem?
– Nem veszek ki szabadságot. Nem fogom őket fuvarozni. Nem fogok rájuk főzni. És nem fogom lemondani a saját terveimet.
A férjem arca megfeszült.
– Megőrültél?! Már megígértem nekik!
– Akkor teljesítsd az ígéretedet.
– De hát én dolgozom!
– Én is.
– Vera, ne légy nevetséges! Anyámék már megvették a vonatjegyet!
– Remek. Akkor biztosan ide is találnak.
Denisz ökölbe szorította a kezét.
– Ez az én lakásom is!
Egyenesen a szemébe néztem.
– Denisz, ezt a lakást öt évvel az esküvőnk előtt vettem. A saját pénzemből. Az autó is az enyém. A szabadságomat pedig két hónappal ezelőtt lefoglaltam. Pontosan azon a napon kezdődik, amikor a rokonaid hazautaznak. Két hétre szanatóriumba megyek, és ezen semmi sem változtat.
A férjem gúnyosan elmosolyodott.
– Majd meglátjuk. Péntekre úgyis meggondolod magad.
Nem vitatkoztam.
Csak bólintottam.
Mert abban a pillanatban már tudtam, hogy ezúttal nem fogom meggondolni magam.
Péntek este Denisz hangosan kinyitotta a hűtőszekrényt.
Aztán hosszú másodpercekig némán bámulta a polcokat.
– Vera! Hol van az étel?!
A nappaliban ültem, könyvvel a kezemben.
– A hűtőben.
– Ne szórakozz velem! Hol van a húsleves? A sütemény? A töltött káposzta? Holnap reggel hatkor érkeznek!
– A boltban minden hozzávalót megtalálsz.
– Te nem főztél semmit?!
– Nem.
– De hát mit fognak enni?!
– Amit készítesz nekik.
A férjem úgy nézett rám, mintha hirtelen idegen nyelven kezdtem volna beszélni.
– Anyámnak megígértem a híres káposztás pitédet!
– Akkor kellemetlen helyzetbe hoztad magad.
– Vera, te szándékosan megalázol engem!
Lassan becsuktam a könyvet.
– Nem, Denisz. Én egyszerűen nem vagyok hajlandó tovább fizetni a te nagylelkűségedért.
Másnap reggel fél hatkor ébresztett a férjem dühös káromkodása.
Nem találta a zokniját.
Aztán a telefonját.
Végül a taxitársaság számát kereste.
– Legalább az állomásra kivinnél! – kiáltotta.
– Hétre dolgozni megyek.
– De hát hatkor érkezik a vonat!
– Akkor indulj időben.
Amikor becsapódott mögötte a bejárati ajtó, visszafordultam a párnámra.
Furcsa érzés volt.
Először fordult elő, hogy nem én rohantam megoldani a férjem problémáját.
És a világ mégsem dőlt össze.
Este hatkor értem haza.
Már a lépcsőházban éreztem az odaégett olaj szagát.
A lakásom úgy nézett ki, mintha egy kisebb vándorcirkusz költözött volna be.
Az előszobában három hatalmas bőrönd állt. A nappali közepén egy felfújható matrac hevert. A kanapén Tamara Szemjonovna, az anyósom ült, és elégedetlenül kapcsolgatta a televíziót.
Aljona néni az ablakot vizsgálgatta.
Larissza pedig a hálószobám ajtajánál állt.
– Végre! – kiáltotta, amikor meglátott. – Hol van az én szobám?
– Jó estét neked is, Larissza.
– Denisz azt mondta, külön szobám lesz!
– Akkor Denisz tévedett.
– De hát én nem alhatok a nappaliban!
– Beszéld meg azzal, aki meghívott.
Az anyósom ekkor felállt.
– Verocska, drágám, miért a fiamnak kellett kijönnie értünk? És miért ő készíti a vacsorát? Szegénykém egész nap rohangált!
A konyha felé pillantottam.
Denisz vörös arccal állt a tűzhely mellett. Az egyik serpenyőben megégett a hagyma, a másikban három szétnyílt virsli úszott a forró vízben.
– Mert Denisz hívta meg önöket – feleltem udvariasan. – Én ma dolgoztam.
– De hát te vagy a háziasszony! – csattant fel Aljona néni.
– Pontosan. És háziasszonyként most szeretnék lezuhanyozni és pihenni.
Azzal bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót.
Odakintről még hallottam az anyósom felháborodott hangját:
– Deniszka, hát milyen asszonyt vettél te feleségül?!
A férjem halkan válaszolt valamit.
Nem érdekelt.
Hétfőn kezdődött az igazi rémálom.
Denisz először megpróbált szabadságot kérni a főnökétől.
Nem kapott.
Aztán könyörgött néhány nap fizetés nélküli távollétért. Végül hat munkanapot engedélyeztek neki, de elveszítette a negyedéves prémiumát, és minden összegyűjtött szabadnapját fel kellett használnia.
Már hétfő este dühösen közölte velem:
– Tudod, mennyi pénzt bukok miattad?!
– Miattam? – kérdeztem.
– Ha te kivetted volna a szabadságodat, nekem nem kellett volna!
– Vagyis szerinted az én fizetésem kevésbé fontos, mint a tiéd?
Erre nem tudott válaszolni.
Kedden reggel az anyósomnak kardiológiai vizsgálata volt.
A taxi oda-vissza több ezer rubelbe került.
A magánklinikán további vizsgálatokat javasoltak, amelyekért külön kellett fizetni.
Aljona néni közben kijelentette, hogy ő csak egy bizonyos piacon hajlandó túrót vásárolni, mert a bolti termékekben nem bízik.
A piac a város másik végén volt.
Larissza pedig új kabátot szeretett volna.
– Denisz, te mondtad, hogy itt olcsóbbak a ruhák! – magyarázta. – Ha már eljöttem, legalább valami szépet szeretnék hazavinni!
Szerdán három különböző helyre kellett fuvaroznia őket.
Csütörtökön Tamara Szemjonovna új szemüveget rendelt.
Pénteken Aljona néni úgy döntött, hogy fogorvoshoz is elmegy.
Szombaton Larissza egy bevásárlóközpontba akart menni, amely negyven percnyire volt a lakásunktól.
A férjem egyre rosszabbul nézett ki.
A szeme alatt sötét karikák jelentek meg.
A haja rendezetlen volt.
A telefonja szinte megállás nélkül csörgött.
– Deniszka, hozz ásványvizet!
– Denisz, elfogyott a kenyér!
– Denisz, rendelj taxit!
– Denisz, nem jó ez a párna!
– Denisz, hol van a tiszta törölköző?!
Én pedig minden reggel elmentem dolgozni, este hazatértem, megmelegítettem a saját előre elkészített vacsorámat, elmostam a tányéromat, és nyugodtan visszavonultam a szobámba.
A férjem eleinte gúnyosan nézett rám.
Aztán könyörögni kezdett.
Végül fenyegetőzött.
A hatodik napon a folyosón állított meg.
– Vera, holnap reggel te viszed anyámat ultrahangra!
– Nem.
– Nyolcra van időpontja!
– Akkor időben induljatok.
– Én már öt napja alig alszom!
– Értem.
– Ennyit tudsz mondani?!
Ránéztem.
– Denisz, amikor tavaly két hétig nálunk volt az anyád, én minden reggel hatkor keltem, reggelit készítettem, elmentem dolgozni, este bevásároltam, vacsorát főztem, majd éjfélig takarítottam. Emlékszel, mit mondtál, amikor panaszkodtam?
Hallgatott.
– Azt mondtad: „Ne túlozz, Vera, hiszen csak vendégek.”
A férjem arca megfeszült.
– Ez most más!
– Igen. Most te vagy fáradt.
Félretoltam, és bementem a hálószobába.
Aznap este még valami történt.
Aljona néni hazatért a piacról, és egy hosszú blokkot tett Denisz elé.
– Tessék, kisfiam. Nyolcezer-négyszáz rubel. Ezt még vissza kell adnod.
Denisz hitetlenkedve nézett rá.
– Nyolcezer-négyszáz?! Mit vettél ennyiért?!
– Mézet, sajtot, szárított gombát, kolbászt, egy kis kaviárt. Meg ajándékokat az otthoniaknak.
– De hát ezek a te vásárlásaid!
Aljona néni felháborodott.
– Hogy beszélhetsz így velem?! Te mondtad, hogy minden költséget állsz!
Denisz rám pillantott.
Éppen teát töltöttem magamnak.
– Vera, mondj már valamit!
– Mit szeretnél, mit mondjak?
– Hát ez teljesen abszurd!
Elmosolyodtam.
– Tudod, mi az érdekes, Denisz? Amikor az én pénzemről volt szó, soha nem tűnt abszurdnak.
A férjem nem válaszolt.
Csak lassan elővette a bankkártyáját.
A kilencedik napon a rokonok úgy döntöttek, hogy közösen megleckéztetnek.
Vasárnap este éppen a hálószobám felé indultam, amikor Tamara Szemjonovna elállta az utamat.
Mellette Aljona néni állt, mögöttük Larissza keresztbe font karral.
– Vera, beszélnünk kell – jelentette ki az anyósom.
– Hallgatom.
– Mi vendégségbe jöttünk, nem egy szállodába! Te pedig egész héten úgy viselkedtél, mintha idegenek lennénk!
– Értem.
– Nem főztél ránk, nem vittél bennünket sehová, még csak rendesen le sem ültél velünk beszélgetni!
Larissza is közbeszólt:
– A bátyám teljesen kikészült miattad! Legalább egy vacsorát készíthettél volna!
Aljona néni rosszallóan csóválta a fejét.
– A mai fiatalasszonyok már nem tudják, mi az a tisztelet!
Ekkor a konyha felé fordultam.
– Denisz! Gyere ide, kérlek!
A férjem megjelent az ajtóban.
– Mi van már megint?
– Mondd el nekik, hogy előre közöltem veled: nem fogok szabadságot kivenni és nem vállalom a kiszolgálásukat.
Denisz zavartan megvakarta a tarkóját.
– Hát… igen, de…
– Azt is mondd el, hogy ennek ellenére te ígérted meg nekik mindezt.
A férjem lesütötte a szemét.
– Igen.
Az anyósom döbbenten fordult felé.
– Deniszka! Te azt mondtad, Vera örül, hogy jövünk!
– Anya, én azt hittem, majd meggondolja magát…
– Vagyis hazudtál nekünk? – kérdezte Larissza.
Denisz nem felelt.
Én viszont igen.
– Nemcsak önöknek hazudott. Nekem is azt akarta bebizonyítani, hogy nincs jogom nemet mondani a saját otthonomban.
Az anyósom felháborodva felemelte a hangját.
– Ne beszélj így a fiamról!
– Akkor talán a fiának kellett volna úgy viselkednie, hogy ne kelljen ezt elmondanom.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott.
– Tizenhárom évig főztem, takarítottam, fizettem, alkalmazkodtam – folytattam. – Egyetlen egyszer mondtam nemet, és önök mindannyian úgy viselkednek, mintha bűnt követtem volna el. Pedig nem tettem mást, csak visszaadtam Denisznek a saját ígéreteit.
Larissza gúnyosan felnevetett.
– Szép kis család!
– Igen – feleltem halkan. – Most végre én is látom.
Bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót.
Aznap éjjel nem tudtam elaludni.
A sötétben feküdtem, és a házasságomra gondoltam.
Arra, hogyan lettem lassan feleségből háztartási alkalmazott.
Hogyan szoktam hozzá, hogy a saját szükségleteim mindig az utolsó helyre kerülnek.
És arra, hogy a férjem még most, tíz napnyi kimerítő munka után sem értette meg, miért fájt nekem mindez éveken keresztül.
Hajnali kettőkor felkeltem.
Kinyitottam a szekrényt, és elővettem a sárga bőröndömet.
Gondosan bepakoltam a ruháimat a szanatóriumi útra.
Aztán leültem az asztalhoz, és megírtam egy levelet.
Nem hosszút.
Mindössze néhány mondatot.
De tudtam, hogy ezek a mondatok végleg megváltoztatják az életemet.
Másnap este a vendégek végre elutaztak.
Az előszobában hatalmas bőröndök sorakoztak, a nappaliban szétdobált ruhák és üres dobozok hevertek.
Denisz úgy nézett ki, mintha tíz évet öregedett volna.
Amikor az utolsó csomagot is levitte a taxiba, visszatért, és kimerülten leült a földre.
– Vége – suttogta. – Végre vége.
Aztán rám nézett.
– Tudod, mennyibe került ez az egész? Majdnem százhúszezer rubelbe! Elvesztettem a prémiumomat, a szabadságnapjaimat, minden megtakarításomat! És még főznöm, mosnom, takarítanom is kellett!
Nem szóltam.
Denisz fáradtan végignézett a lakáson.
– Na jó, Vera. Holnap majd rendet raksz. Ma este pedig rendelj valami vacsorát, mert éhen halok.
Ebben a pillanatban megértettem, hogy minden hiábavaló volt.
Tíz nap alatt a férjem megtapasztalta, milyen nehéz másokat kiszolgálni.
Mégsem tanult belőle semmit.
Mert amint a vendégek elmentek, ismét természetesnek vette, hogy én majd mindent rendbe hozok.
Szó nélkül bementem a hálószobába.
Amikor visszatértem, a sárga bőröndömet húztam magam után.
Denisz értetlenül nézett rám.
– Hová mész?
– A szanatóriumba.
– Most?!
– Igen. A vonatom ma este indul.
– De hát… és én?!
A férjem kétségbeesetten körbemutatott.
– Nézd meg ezt a lakást! Mindenhol kosz van! A hűtő üres! Egy halom mosatlan ruha vár rám!
– Akkor lesz mivel elfoglalnod magad.
– Vera, ne szórakozz! Ki fog főzni rám?!
Lassan megálltam előtte.
– Denisz, szeretnél tudni valamit?
– Mit?
– Ugyanaz az ember fog rád főzni, aki a válásunk után is.
A férjem arca elsápadt.
– Miféle válás?!
Elővettem a táskámból a levelet, amelyet előző éjjel írtam.
– Két heted van arra, hogy összepakolj és elköltözz. Mire visszatérek, szeretném, ha a lakás üres lenne. A szükséges jogi lépéseket az ügyvédemmel már egyeztettem.
Denisz úgy bámult rám, mintha megütöttem volna.
– Te… el akarsz válni?!
– Igen.
– Egyetlen családi látogatás miatt?!
– Nem, Denisz. Tizenhárom év miatt.
Felállt, és közelebb lépett.
– Vera, ezt nem teheted! Hiszen szeretlek!
A szemébe néztem.
– Lehet, hogy szeretsz. De engem soha nem tiszteltél igazán. Szeretted, hogy mindig meleg vacsora vár. Szeretted, hogy tiszta ruháid vannak. Szeretted, hogy a rokonaid előtt nagylelkű férjnek mutathatod magad. Csak éppen soha nem kérdezted meg, nekem milyen áron kerül mindez.
– Megváltozom! – vágta rá kétségbeesetten.
– Talán. De most már magadért kell megváltoznod, nem azért, hogy visszakapd a kényelmedet.
Felvettem a kabátomat.
Denisz az ajtó elé állt.
– Vera, kérlek! Legalább beszéljük meg!
– Tizenhárom évig próbáltam beszélni veled. Most először hallottad meg, amit mondok, mert végre neked is kellemetlen lett.
Kikerültem, és kinyitottam az ajtót.
Mögöttem még hallottam:
– És hová menjek?!
– Az édesanyádhoz. Biztosan örülni fog, ha most ő gondoskodhat rólad.
Azzal kiléptem.
A taxi már várt a ház előtt.
Amikor beszálltam, a sofőr megkérdezte:
– Az állomásra?
– Igen – feleltem.
Aztán hátradőltem, és hosszú idő óta először éreztem, hogy végre szabadon lélegzem.
A szanatóriumban töltött első reggel különös volt.
Nem csörgött a telefonom.
Senki sem kérdezte, hol vannak a tiszta zoknik.
Senki sem követelte, hogy készítsek reggelit.
Senki sem panaszkodott, hogy túl sós a leves.
Csak a madarak énekeltek az ablak előtt.
Lementem reggelizni, aztán sétáltam egyet a kertben.
A harmadik napon Denisz felhívott.
Nem vettem fel.
A negyedik napon üzenetet küldött:
„Vera, anya szerint túlreagálod az egészet. Gyere haza, és beszéljük meg.”
Nem válaszoltam.
Az ötödik napon újabb üzenet érkezett:
„Rendben, hibáztam. De tényleg tönkre akarod tenni a házasságunkat?”
Sokáig néztem a képernyőt.
Aztán ezt írtam:
„Nem én tettem tönkre. Én csak abbahagytam, hogy egyedül tartsam életben.”
Két héttel később hazatértem.
A lakás csendes volt.
Az előszoba tiszta.
A férjem cipői eltűntek.
A szekrény egyik fele üresen állt.
A konyhaasztalon egy boríték feküdt.
Benne a kulcs és egy rövid levél.
„Vera, elköltöztem anyámhoz. Nem hittem, hogy komolyan gondolod. Azt hittem, csak meg akarsz leckéztetni. Most már értem, hogy tévedtem.”
A levél alatt egy másik papírlapot találtam.
Denisz részletesen felsorolta a tíz nap költségeit.
Taxik: 18 400 rubel.
Magánorvosok és vizsgálatok: 43 600 rubel.
Gyógyszerek: 12 800 rubel.
Élelmiszer és piac: 27 500 rubel.
Éttermek és egyéb kiadások: 17 380 rubel.
Összesen: 119 680 rubel.
A lap alján egyetlen mondat állt:
„Soha többé nem ígérek senkinek teljes ellátást.”
Elmosolyodtam.
Még mindig nem értette teljesen.
Nem az volt a baj, hogy vendégeket hívott.
Hanem az, hogy a saját kényelme érdekében természetesnek vette az én áldozataimat.
Másnap beadtam a válókeresetet.
Három hónappal később azonban történt valami, amire egyáltalán nem számítottam.
Egy vasárnap délután megszólalt a telefonom.
Tamara Szemjonovna, az anyósom hívott.
Egy pillanatig haboztam, aztán felvettem.
– Vera? – szólalt meg szokatlanul halk hangon. – Beszélhetnénk?
– Természetesen.
Hosszú csend következett.
– Denisz még mindig nálam lakik – mondta végül.
– Tudom.
– És… hát… nem könnyű vele.
Majdnem elnevettem magam.
– Valóban?
– Minden reggel tiszta inget akar. Nem mosogat. Széthagyja a zoknijait. Tegnap este fél tízkor közölte, hogy palacsintát szeretne reggelire. Amikor azt mondtam, fáradt vagyok, megsértődött.
Hallgattam.
Az anyósom nagyot sóhajtott.
– Vera, azt hiszem, most már értem.
– Mit?
– Hogy miért mentél el.
Nem szóltam.
– Tudod, tegnap azt mondtam neki, hogy negyvenhat éves férfi, és ideje lenne megtanulnia magáról gondoskodni. Erre azt felelte, hogy te soha nem beszéltél vele így.
A szám szélén halvány mosoly jelent meg.
– Igaza van. Sokáig nem beszéltem.
– Talán éppen ez volt a baj – suttogta az anyósom.
Aztán hirtelen hozzátette:
– Egyébként Aljona néni jövő héten megint ide akar jönni. Denisz azt mondta, majd én főzök rájuk, mert neki dolgoznia kell.
– És ön mit válaszolt?
Tamara Szemjonovna hangja most először csengett olyan határozottan, amilyennek még soha nem hallottam.
– Azt, hogy aki meghívta, az főzzön rá!
Olyan hangosan nevettem fel, hogy a macskám ijedten ugrott le az ablakpárkányról.
De a történetnek még nem volt vége.
Egy héttel később Denisz újabb üzenetet küldött.
„Vera, anya azt mondta, hogy költözzek albérletbe. Szerinte már elég idős vagyok ahhoz, hogy magamról gondoskodjak. Nem értem, mi történt vele. Régen soha nem volt ilyen.”
Néhány másodpercig néztem az üzenetet.
Aztán válaszoltam:
„Semmi különös nem történt, Denisz. Csak anyád is megtanult nemet mondani.”
Nem sokkal később újabb üzenet érkezett:
„Egyébként meg tudnád írni a húslevesed receptjét? Anya azt mondja, mostantól főzzek magamra.”
Elmosolyodtam, és ezt írtam:
„Persze. Első lépés: menj el a boltba. Második lépés: vásárolj saját pénzből. Harmadik lépés: ne várd, hogy valaki más megcsinálja helyetted.”
Aztán letettem a telefont.
Kimentem a konyhába, főztem magamnak egy csésze kávét, és leültem az ablak mellé.
A lakás csendes volt.
Nem voltak követelések.
Nem voltak sértődött rokonok.
Nem volt senki, aki természetesnek vette volna a munkámat.
Csak én voltam, a frissen főzött kávé illata és a saját életem.
És akkor eszembe jutott, milyen magabiztosan jelentette ki Denisz azon az estén:
„Hétfőtől szabadságra mész!”
Igaza lett.
Valóban szabadságra mentem.
Csak nem arra a tíz napra, amelyet ő eltervezett nekem.
Hanem egy sokkal hosszabbra.
Olyan szabadságra, amelyből többé nem akartam visszatérni.
**Mert néha egy nőnek nem az a legnagyobb győzelme, hogy megtanítja a férjét főzni, mosni vagy takarítani, hanem az, hogy végre felismeri: nem azért született, hogy mások életét kényelmessé tegye, miközben a saját boldogságáról lemond.**
