Anna vagyok, negyvenkét éves. Aznap éjjel, amikor apám után lopakodtam a kert végébe, azt hittem, végre megtudom, miért jár ki hajnalonként a kaszájával. Aztán benéztem a fészer ablakán, és egy pillanatra biztos voltam benne, hogy az öt éve eltemetett édesanyám ül odabent.
Apám, Victor, hetvenhárom éves volt. Egész életében földet művelt, és amióta anyám meghalt, egyedül élt a régi családi házban. Sokáig azt hittem, ismerem minden mozdulatát. Tudtam, melyik székre ül le reggel a kávéjával, és azt is, melyik lépcsőfokot kerüli el, mert nyikorog. Aztán három hónappal korábban valami megváltozott.
Reggel hatkor felvette a régi rövidnadrágját, fejébe nyomta a fehér kalapját, vállára emelte a nagy kaszát, és kiment a kertbe. Eleinte azt hittem, a füvet vágja. Aztán egy este felhívott a szomszédasszony.
– Anna, apád éjjel is kijár azzal a kaszával. Tegnap a saját szememmel láttam. Megállt a kert végében, lehajolt, és úgy beszélt, mintha valaki volna mellette.
Elnevettem magam. Másnap, amikor megláttam apám kezét, már egyáltalán nem volt kedvem nevetni. A tenyerét apró vágások borították, az egyik ujján friss kötés volt.
– Apa, mi történt a kezeddel?
Gyorsan az asztal alá húzta.
– Semmi, kislányom. Egy öregember keze már csak ilyen.
– És a kasza? Miért viszed ki mindennap? Már fű sincs a kertben.
– Más dolgom van odakint.
– Miféle dolgod?
Erre úgy nézett rám, hogy megakadt bennem a következő kérdés.
– A kert végében álló fészerbe pedig be ne merj menni!
Apám korábban soha nem beszélt így velem. Még akkor is halkan szólt, amikor igazán haragudott. Most viszont, ahogy elfordult, láttam, hogy remeg a keze.
Két nappal később egy pár régi női cipőt találtam az ágya alatt. Ismertem anyám cipőit. Ezeket sosem láttam rajta. A cipők mellett egy megfakult fénykép hevert. Apám állt rajta, olyan fiatalon, ahogyan én csak fényképekről ismertem. Mellette egy ismeretlen nő mosolygott. Megfordítottam a képet. A hátulján egyetlen mondat állt.
„Victor, ígérd meg, hogy a titkunkra soha nem derül fény.”
Aznap éjjel a régi szobámban maradtam. Hajnali kettőkor meghallottam, hogy kattan a bejárati ajtó. Az ablakból láttam, ahogy apám a vállára emeli a kaszát, és elindul a fészer felé.
Utánamentem. Egy fa mögé húzódtam, amíg kinyitotta az ajtót. Alig lépett be, odabentről megszólalt egy nő.
– Victor, meddig akarsz még itt rejtegetni? A lányod már gyanakszik.
A fészer ablakához osontam. A lámpa mellett egy nő ült, két kezével egy bögrét szorongatott. Amikor felnézett, ösztönösen a szám elé kaptam a kezem. A szeme, az arca vonala, még az is, ahogy kissé oldalra billentette a fejét, Susannára emlékeztetett. Öt éve álltam anyám sírjánál, és abban az egyetlen pillanatban mégis majdnem kimondtam, hogy „anya”.
A nő apám felé fordult.
– Ha Anna megtudja, hogy én szültem, és hogy te három hónapja tudod, hogy itt vagyok, soha nem bocsát meg neked.
Kinyitottam az ajtót. Apám megfordult, és a kasza kiesett a kezéből.
– Apa… ki ő?
A nő felállt. Úgy nézett rám, mintha már ezerszer elképzelte volna ezt a pillanatot, és most mégsem találná a szavakat.
– Anna? – kérdezte végül.
Bólintottam.
– Én vagyok az édesanyád.
Egy rövid, idegen nevetés szakadt ki belőlem.
– Az édesanyám öt éve meghalt.
A nő az asztalhoz lépett, és elővett egy régi borítékot. Amikor átadta, a papír megzörrent az ujjai között. A születési anyakönyvi kivonatom volt benne. Ott állt a nevem, a születési dátumom, és az anyám neve is.
Mariam.
Újra elolvastam. Aztán harmadszor is. Negyvenkét éven át, valahányszor egy nyomtatványon az anyám nevét kérték, azt írtam oda, hogy Susanna.
– Apa, mondd el, mi történt.
Leült a fészer egyetlen székére. A kezét a térdére tette. Akkor láttam először rendesen, milyen mélyek a vágások a tenyerén.
– Mariam és én nem voltunk házasok, amikor megszülettél. A szülei ellenezték a kapcsolatunkat. A szülés után Mariam súlyosan megbetegedett. A szülei elhoztak hozzám, és azt mondták, hogy meghalt.
– És amikor meggyógyultam – folytatta Mariam –, nekem azt mondták, hogy te haltál meg.
Elhallgatott. A bögréje ott maradt az asztalon, ahol letette. Néztem a kezét, ahogy üresen összekulcsolta maga előtt, és arra gondoltam, vajon hányszor képzelte el, milyen lett volna megfogni az enyémet.
– Később feleségül vettem Susannát – mondta apám. – Attól kezdve a saját lányaként nevelt.
Eszembe jutott egy tél, amikor olyan magas lázam volt, hogy álmomban is vacogtam. Anyám az ágyam mellett ült, és valahányszor felébredtem, vizet adott. Reggel a széken találtam, félrebillent fejjel, a keze még mindig a takarómon pihent. Most úgy szorítottam azt a régi papírt, hogy meggyűrődött a széle.
– Hogyan talált ránk? – kérdeztem Mariamtól.
– Három hónapja megtaláltam ezt a szüleim iratai között. Először csak ültem vele az ölemben. Arra gondoltam, hátha élsz. Aztán arra, hogy ha élsz, talán egész életedben azt hitted, hogy elhagytalak. Megkerestem apádat. Amikor elmondta, hogy jól vagy, meg kellett kérnem, hogy mondja el még egyszer. Hallani akartam, ahogy kimondja a nevedet.
– És miért itt találkoztatok?
Apám a fészer mögé mutatott.
– A kaszával a régi ösvényt tisztítottam meg. Benőtte a gaz meg a szeder. Arra el tudott jönni úgy, hogy a háztól senki se lássa. Azt mondogattuk egymásnak, hogy majd holnap elmondjuk neked. Én attól féltem, hogy elveszítelek. Mariam attól, hogy látni sem akarod majd.
– Én közben azt hittem, hogy valami bajod van, apa. Hogy beteg vagy, és egyedül próbálsz megbirkózni vele.
Apám rám nézett. Könnyek gyűltek a szemébe.
– Tudom, kislányom. El kellett volna mondanom.
Mariam megmozdult, mintha közelebb akarna lépni, aztán megállt.
– Bocsáss meg – suttogta.
– Maga negyvenkét évig azt hitte, hogy elveszített engem – mondtam. – Mit kellene megbocsátanom?
Erre sírni kezdett. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a karomban. Aztán a vállamra hajtotta a fejét, és olyan erősen kapaszkodott belém, hogy éreztem az ujjait a hátamon.
Mire visszamentünk a házba, világosodni kezdett. Apám vizet tett fel, én pedig három csészét vettem elő a szekrényből. Az egyik Susannáé volt, a kék, lepattant fülű. Egy pillanatig a kezemben tartottam, aztán magam elé tettem.
Mariam elmesélte, hogyan születtem. Azt mondta, mielőtt elvitték mellőle, sikerült megfognom az ujját. Megmutatta, melyiket. Néztem a kezét az asztalon, aztán odanyúltam érte.
Aznap reggel Susanna ugyanúgy hiányzott, mint azelőtt, és negyvenkét év után először fogtam újra annak a nőnek a kezét, aki világra hozott.
