„Az én házam, az én szabályaim!” – jelentette ki az após. Három héttel később már csak a csupasz falak maradtak
Borisz Leonyidovics nehéz léptekkel átlépte a küszöböt, aztán úgy megtorpant, mintha láthatatlan falba ütközött volna.
Egy pillanatig csak állt.
A lakás előszobája üres volt.
Nem egyszerűen rendetlen vagy átrendezett.
Üres.
Eltűnt a sötét fából készült magas cipősszekrény. Nem volt se puha szőnyeg a lába alatt, se az a hatalmas, súlyos keretbe foglalt tükör, amelybe minden indulás előtt belenézett.
Borisz Leonyidovics pislogott néhányat.
– Talán rossz emeletre jöttem…
Bizonytalanul tett két lépést.
A csupasz betonpadló kellemetlenül nyikorgott a cipője alatt. A régi ragasztó foltjai még ott maradtak, ahol valaha a szőnyeg feküdt.
A férfi lassan benézett a konyhába.
És ott újabb döbbenet érte.
A nagy, üveglapos étkezőasztalnak nyoma sem volt. Eltűnt a fehér konyhabútor is, amelyet korábban olyan büszkén mutogatott a vendégeknek.
A beépített indukciós főzőlap helyén most egy koszos, üres mélyedés tátongott. A falból régi öntöttvas csövek meredeztek elő, pókhálóval beszőve.
Borisz Leonyidovics lassan továbbment.
A nappaliban már csak a kifakult, sárgás tapéta maradt.
Ott, ahol korábban a lapos televízió függött, egy világos téglalap világított a falon.
A hatalmas bőrkanapé helyén egy gyűrött reklámújság hevert.
A falból színes vezetékek lógtak.
Még a fekete kapcsolókereteket is leszerelték.
– Oleg?
A hangja rekedten csengett.
Senki sem felelt.
A szomszédból egy televízió monoton zúgása szűrődött át.
Borisz Leonyidovics körülnézett.
Aztán lassan megértette.
Nem kirabolták a lakást.
Amit látott, azt valaki szándékosan vitte el.
És három héttel korábban még senki sem gondolta volna, hogy idáig fajul a helyzet.
Három héttel korábban Szvetlana éppen a konyhaasztalt törölte le.
A morzsákat a tenyerébe söpörte, amikor Borisz Leonyidovics megjelent az ajtóban, csípőre tett kézzel.
– Már megint telepakoltátok az én házamat mindenféle kacattal!
Szvetlana nem is fordult meg.
– Ez egy takarítógép.
– Látom, mi az!
A férfi a sarokban álló fényes fekete készülékre mutatott.
– Régen ebben a lakásban az ember legalább lépni tudott!
– A sarokban van. Senkit sem zavar.
– Engem zavar! Elfoglalja az életteremet!
Oleg óvatosan kikukkantott a folyosóról.
– Apa, ugyan már. Normálisan elfér ott. Szvetka a saját pénzéből vette. A te szőnyegeidet takarítja vele.
– Az én házamban én döntöm el, mi fér el!
Borisz Leonyidovics akkorát csapott a párkányra, hogy a pohár megcsörrent rajta.
– Minden nap új dobozok! Futárok jönnek-mennek! Ezek azt hiszik, hogy raktárban laknak?
Szvetlana letette a rongyot.
– Én fizetem ezeket a dolgokat. És én takarítok utánunk.
– De az én területemen éltek!
A férfi kihúzta magát.
– Öt évvel ezelőtt én engedtelek be benneteket! Megmentettelek attól, hogy albérletről albérletre vándoroljatok!
– Mi pedig felújítottuk ezt a lakást – válaszolta Szvetlana halkan. – Tapétáztunk. Csöveket cseréltünk.
– Elrontottátok!
Borisz odalépett a takarítógéphez, és szándékosan a falhoz rúgta.
A műanyag élesen megcsikordult a járólapon.
– Az én lakásomat raktárrá változtattátok!
Oleg lehajtotta a fejét.
Nem mondott semmit.
Másnap már a hűtőszekrény előtt tört ki a vita.
Szvetlana a heti bevásárlást pakolta be.
Joghurtok, hús, túró, zöldségek.
Borisz Leonyidovics fölé hajolt.
– Megint telepakoltad az összes polcot?
– Egy hétre vásároltam. A fiúknak enniük kell.
– És az én fazekam hová kerül?
Felemelte az alumíniumfazekat, amelyben még ott maradt az előző napi leves.
– A felső polcon van hely.
– Tehát én már a saját hűtőmben sem férek el?
– Senki nem mondta ezt.
– Dehogynem! Folyton elnyomtok!
A fazekat nagy zajjal betuszkolta a hűtőbe.
– Minek vesztek ennyi mindent? Sajtok, húsok, mindenféle drága vacak! Csak zabáltok és szórjátok a pénzt!
Szvetlana ránézett.
– A saját fizetésemből vásárolok.
– És a rezsit ki fizeti?
– Én.
– Persze!
– Tudja nagyon jól, hogy én fizetem.
– Én aztán nem tudom, mire költitek a pénzt!
Szvetlana becsukta a hűtő ajtaját.
Nem válaszolt.
Csak bement a szobába.
Két nappal később már a fürdőszobában folytatódott.
Szvetlana a mosógépbe töltötte a ruhákat.
Borisz Leonyidovics az ajtófélfának támaszkodott.
– Már megint mosol?
– A fiúk összekoszolták a ruháikat.
– Nem érdekel. Pörög a vízóra!
– Én fizetem a vizet.
– És a csövek? Azok nem ingyen vannak!
Szvetlana felegyenesedett.
– Tavaly mi cseréltettük ki őket. A saját pénzünkből.
– A gép pedig szétveri a járólapot!
– Ez egy új mosógép. Nem fogja.
Oleg ismét megjelent a háttérben.
– Apa, tényleg elég. Szvetka mindent fizet.
Borisz Leonyidovics arca elvörösödött.
– Mi az, hogy elég?!
A hangja betöltötte a fürdőszobát.
– Én már a saját lakásomban sem tudok nyugodtan élni! Mindenhol az ő gépei zúgnak! Régen volt egy jó öreg „Maljutkám”, azzal is tiszták lettek a ruhák!
– Az a gép három blúzomat tépte szét – jegyezte meg Szvetlana.
– De az enyém volt!
– Ez pedig az enyém.
Borisz dühösen megfordult.
– Majd meglátjuk, meddig!
Péntek estére már szinte elviselhetetlenné vált a légkör.
Borisz Leonyidovics hétvégére a telkére készült.
A nappaliban pakolta a sporttáskáját, amikor megakadt a szeme az új állólámpán.
– És mire visszajövök, ez se legyen itt!
Szvetlana az ablak mellett állt.
– Hová tegyem?
– A szemétbe.
– Ez egy lámpa.
– Nekem egy rakás ócskavas.
Oleg közbeszólt:
– Apa, Szvetkának kell a munkájához. Este dolgozik, szüksége van rá.
– Nem érdekel!
Borisz közelebb lépett.
– Ez az én lakásom.
Aztán Szvetlanára nézett.
– Öt éve tűröm ezt a felfordulást. Takarodj el innen a kacatjaiddal együtt!
Csend lett.
Szvetlana letette a poharát.
Nem vitatkozott.
Nem emelte fel a hangját.
Csak lassan a nadrágja zsebébe nyúlt, és elővett egy csomó régi blokkot.
Egy gemkapocs tartotta őket össze.
Borisz gyanakodva nézte.
– Ez meg mi?
Szvetlana felemelte a tekintetét.
– Biztos benne, Borisz Leonyidovics?
– Teljesen!
– Rendben.
A nő elrakta a blokkokat.
– Akkor elköltözünk.
Oleg elsápadt.
– Szvet, ne már…
– Ő mondta.
– Apa csak mérgében beszél!
Szvetlana Boriszra nézett.
– Én viszont nem mérgemben cselekszem.
Szombat reggel megszólalt a teherlift.
Oleg az ágy szélén ült.
– Szvet, ezt tényleg megteszed?
– Igen.
A nő egy átlátszó irattartóba rendezte a számlákat.
– Apa estére visszajön. Megőrül, ha meglátja, hogy…
– Ő mondta, hogy vigyem el a dolgaimat.
– De nem gondolta komolyan!
Szvetlana felnézett.
– Én viszont komolyan vettem.
Megszólalt a csengő.
Négy erős férfi állt az ajtóban munkaruhában.
– Negyvenkettes lakás? Költöztetés?
– Igen. Jöjjenek be.
Oleg felugrott.
– Várjanak! Az a televízió az apámé!
Szvetlana nyugodtan odalépett.
– Nem.
A férfi ránézett.
– Az az én televízióm.
– De apa lakása…
– A televíziót én vettem. Két éve. Itt a számla.
Átnyújtotta a papírt a költöztetők vezetőjének.
– Ez a teljes lista. A nagyobb dolgokkal kezdjék.
Oleg csak nézte.
– Szvet…
– Igen?
– Te mindent elviszel?
– Mindent, ami a miénk.
És elkezdődött a költözés.
-Először a kanapé tűnt el.
Aztán a televízió.
A szekrények.
Az étkezőasztal.
A hűtőszekrény.
A mosógép.
A mikrohullámú sütő.
A nappaliban egyre nagyobb lett az üresség.
A falakon világos téglalapok jelezték, hol álltak évekig a bútorok.
Oleg egyik szobából a másikba rohangált.
– De hová tesszük mindezt?
Szvetlana egy pillanatra sem veszítette el a nyugalmát.
– Az új lakásba.
– Milyen új lakás?
– Béreltem egyet.
Oleg csak bámult rá.
– Mikor?
– Múlt héten.
– Már akkor tudtad?
Szvetlana ránézett.
– Nem. Akkor még csak reméltem, hogy nem lesz rá szükség.
Egy pillanatig csendben maradt.
– Aztán apád megkönnyítette a döntést.
Délre a konyha teljesen kiürült.
A hófehér szekrények eltűntek.
A helyükön csupasz falak és egyenetlen vakolat maradt.
A költöztetők már az utolsó bútorokat vitték le, amikor Szvetlana megállt az előszobában.
A falon ott voltak az új, fekete kapcsolók.
Az egyik munkás már indult volna tovább.
– Várjon.
– Igen?
– Ezeket is leszereljük.
A férfi meglepetten nézett rá.
– A kapcsolókat?
– Igen. És a konnektorokat is.
– De hát ez a villanyhálózat része.
– A kapcsolók az enyémek. Én vettem őket.
Elővette a számlát.
– Intelligens rendszer. Az új lakásban is használni fogom.
A munkás elmosolyodott.
– Rendben, asszonyom.
Elővette a csavarhúzóját.
A csendes lakásban felbúgott az elektromos csavarhúzó.
Egyenként kerültek le a kapcsolók.
A falak lassan teljesen lecsupaszodtak.
Vasárnap este Borisz Leonyidovics hazatért.
Átlépte a küszöböt.
És megdermedt.
A lakás, amelyet öt éven át „az ő területének” nevezett, már nem hasonlított arra a helyre, amelyre emlékezett.
Nem volt kanapé.
Nem volt televízió.
Nem volt asztal.
Nem volt konyhabútor.
Nem volt mosógép.
Nem volt hűtő.
Nem volt szőnyeg.
Még a kapcsolók és konnektorok is eltűntek.
Csak csupasz falak, kilógó vezetékek és egy régi, kopott linóleum maradt.
Borisz lassan körbenézett.
Az ablakpárkányon egyetlen tárgy feküdt.
Egy rozsdás szög.
Az a bizonyos régi szög, amelyről annyiszor beszélt.
„Harminc éve ott van, és senkit sem zavar.”
A férfi hosszú ideig nézte.
Aztán keserűen elmosolyodott.
Most már valóban senkit sem zavart.
Hiszen **nem maradt senki, aki használja.**
Borisz Leonyidovics még egyszer végignézett az üres lakáson.
Majd megfordult.
És csendben kisétált.
Most először nem volt mit megparancsolnia.
Nem volt kit rendre utasítania.
Nem volt mire azt mondania:
„Az én házam. Az én szabályaim.”
Csak a csupasz falak maradtak.
És a rozsdás szög.
