– Holnap tízre hozza át hozzánk a fiúkat Rita. Telefonált, sírt, hogy már egyszerűen nem bírja tovább. Aludnia kell, össze kell szednie magát, különben teljesen összeomlik.
Polina lassan letette a vizes konyhapultra a répahámozó kést. Néhány másodpercig csak nézte a férjét.
Vadim a konyhaajtóban állt, kezét a melegítőnadrágja zsebébe süllyesztette, és már abból látszott rajta, hogy tudja: ebből megint vita lesz.
– Vadik… mi ebben állapodtunk meg? – kérdezte Polina halkan.
– Poljecska…
– Ne „Poljecskázz”. Beszéljük meg normálisan.
Vadim lesütötte a szemét.
– Rita tényleg nagyon rosszul van.
– Múlt hétvégén is nálunk voltak. Az azt megelőzőn is. És most megint.
Polina megtörölte a kezét egy konyharuhában.
– Én egy nagy gyógyszertár vezetője vagyok, Vadim. Ezen a héten volt negyedéves leltárunk, ellenőrzésünk, ráadásul elkezdődött az influenzaszezon. Tizenegy órákat álltam talpon. Egész nap dobozokat pakoltam, reklamáló embereket hallgattam, és próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne kedvem ott helyben lefeküdni a raktár padlójára. Tudod, mire vágyom a hétvégén?
Vadim halványan elmosolyodott.
– Pihenni.
– Pontosan. Semmi másra. Csak lefeküdni a kanapéra, bámulni a plafont, és végre nem gondolni senkire.
– De Rita egyedül neveli az ikreket.
– Tudom.
– Az apjuk alig fizet gyerektartást.
– Tudom.
– Harmincöt éves, és teljesen kimerült. Ki segítsen neki, ha nem a saját bátyja?
Polina néhány pillanatig hallgatott.
– A segítség nem ugyanaz, mint amikor valaki rendszeresen ránk teszi a saját gyerekeit.
Vadim közelebb lépett.
– Én foglalkozom majd velük. Te észre sem veszed őket.
Polina keserűen felnevetett.
– Ezt már hallottam.
– Most komolyan mondom.
– Te mindig komolyan mondod.
Vadim végül átölelte volna, de Polina kitért előle.
– Még vizes a kezem.
A férfi tudta, hogy ez nem a kezéről szólt.
Rita három éve vált el. Eleinte Polina őszintén sajnálta. Sokszor maga ajánlotta fel, hogy vigyáz a fiúkra. Elvitte őket moziba, játszóházba, fagyizni, vett nekik gyümölcsöt és apró ajándékokat.
Aztán a segítség lassan kötelességgé változott.
A péntek esti telefonok rendszeressé váltak.
„Polya, rettenetesen fáj a fejem…”
„Polya, egész héten nem aludtam…”
„Polya, úgy érzem, idegileg teljesen kikészültem…”
És mindig ugyanaz lett a vége.
Griša és Gosa hétvégére náluk maradtak.
Polina egy ideig még azt hitte, ez átmeneti állapot.
Aztán rájött, hogy Rita számára az átmeneti állapot lett az új életforma.
Másnap reggel fél tízkor Polina arra ébredt, hogy valaki ráugrik az ágyra.
– TANTI POLYA! FELKELNI! PALACSINTÁT AKARUNK!
Gosa sáros cipőben állt a takarón.
– ÉS SŰRÍTETT TEJET!
Polina döbbenten nézett az órára.
A következő pillanatban becsapódott a bejárati ajtó.
Rita már elment.
Még csak el sem köszönt.
Vadim a konyhába terelte a fiúkat.
– Na, fiúk, apa… vagyis nagybácsi készít nektek reggelit.
Tíz perccel később odaégett a kása.
Újabb tíz perc múlva sűrített tej borította a konyhaszekrény felét.
Tizenegy órakor Vadimnak „sürgős dolga akadt a garázsban”.
– Csak kicserélem az olajat, és jövök – mondta, miközben már a cipőjét húzta.
Polina csak nézte.
– Persze.
Aznap délig összeszedte a szétszórt legót, letörölte a konyhaszekrényt, szétválasztotta a tableten összeverekedő fiúkat, majd levest főzött nekik.
Délután a kedvenc világos takaróján színes filctollakkal megjelent egy komplett rajzfilmvilág.
Polina lehunyta a szemét.
Aztán egyszer csak eszébe jutott valami.
– Jó. Öltöztök.
– Hová megyünk?
– Oda, ahol nem tudjátok szétverni a lakást.
A bevásárlóközpontban hatalmas gyerekjátszóház működött. Polina befizette a fiúkat, átadta őket az animátoroknak, majd leült egy távoli padra.
Végre csend.
Két teljes órája volt.
A táskájából elővette Gosa hátizsákját, hogy kivegye belőle a kulacsot. A külső zsebben azonban egy összegyűrt papírt talált.
Már majdnem kidobta.
Aztán meglátta a logót.
Egy drága belvárosi wellnessszalon nyugtája volt.
Polina összehúzta a szemét.
Dátum: előző szombat.
Időpont: 13:45.
Pont akkor, amikor Rita azt mondta, hogy migrénje van, és sötét szobában fekszik.
A számlán többek között ez szerepelt:
balyage hajfestés,
forró köves masszázs,
spa-pedikűr.
Az összeg láttán Polina egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni.
„Biztos régi nyugta” – próbálta meggyőzni magát.
Aztán megfordult, és meglátta Ritát.
Az étterem üvegfalán keresztül.
A nő elegáns smaragdzöld ruhában ült egy asztalnál. A haja tökéletesen be volt állítva, az arca ragyogott.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki összeomlás szélén áll.
Vele szemben egy elegáns férfi ült.
Nevettek.
Poharat emeltek.
Osztrigát ettek.
Polina mozdulatlanná dermedt.
A kezében tartott telefon lassan felemelkedett.
Egy kép.
Még egy.
Aztán egy harmadik.
Nem azért, mert bizonyítékot akart gyűjteni.
Hanem mert tudta, hogy ha ezt elmeséli Vadimnak, Rita mindent letagad majd.
Vasárnap este Rita megérkezett a fiúkért.
Szürke, túlméretezett pulóver volt rajta, a haja hanyagul összefogva, arcán pedig olyan szenvedő kifejezés ült, mintha egy hete nem aludt volna.
– Jaj, Vadička… Polya… nagyon köszönöm – sóhajtott. – Szinte egész nap aludtam. Olyan rettenetesen fájt mindenem. Már azt hittem, nem bírom tovább.
Polina teát töltött neki.
– A fiúk jól viselkedtek?
– Hát… tudod, milyenek. Remélem, nem fárasztottak ki titeket nagyon.
– Nem.
Polina letette elé a csészét.
Majd mellé helyezte a wellnessközpont számláját.
Rita arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.
– Ez meg mi?
– Kiesett Gosa táskájából.
Rita ránézett.
Aztán a férjére.
Aztán újra a papírra.
– Ti turkáltok a gyerekeim holmijában?
Vadim felvette a számlát.
– Rita… ez több mint százezer forint.
– És akkor mi van?
– Azt mondtad, nincs pénzed a gyerekek téli ruhájára.
– Attól még nő vagyok! – csattant fel Rita. – Jogom van magammal is foglalkozni!
Polina elővette a telefonját.
– Persze, hogy van.
Megnyitotta a fényképeket.
A telefon Vadim elé került.
Rita az étteremben.
Elegáns ruhában.
Egy férfival.
Pohárral a kezében.
Vidáman nevetve.
Vadim sokáig nem szólt.
Csak nézte a képernyőt.
Aztán lassan letette a telefont.
– Te akkor… miközben mi a gyerekeiddel küszködtünk, étteremben voltál?
– És? – vágta rá Rita. – Nekem nincs jogom élni?
– De.
Vadim hangja furcsán nyugodt lett.
– Ahhoz viszont nincs jogod, hogy engem hazudj végig, a feleségemet pedig ingyen bébiszitternek használd.
– Én nem használtalak ki!
– Tényleg?
Vadim felnevetett, de nem volt benne semmi vidámság.
– Múlt héten tizenötezer forintot adtam neked, mert azt mondtad, nincs pénzed a fiúk ruhájára.
Rita hallgatott.
– Közben wellnessben voltál.
– Nekem is szükségem van pihenésre!
– Akkor fizess érte te.
Csend lett.
Polina a férjére nézett.
Vadim arca megváltozott.
Mintha valami, amit évekig nem akart észrevenni, egyszerre világossá vált volna előtte.
– Vége – mondta.
Rita pislogott.
– Mi?
– Ennek.
– Vadička…
– Nem adok több pénzt.
– De…
– Nem vigyázunk többé a gyerekekre hétvégén.
– Te most komolyan kidobod a saját unokaöcséidet?
– Nem őket dobom ki. A felelősséget adom vissza annak, akié.
Rita arca eltorzult.
– Ti szörnyetegek vagytok!
Polina most először szólalt meg.
– Nem, Rita. Egyszerűen elfáradtunk abban, hogy a te életed árát mi fizetjük ki.
Rita sírni kezdett.
Aztán fenyegetőzni.
Aztán az anyjukat emlegette.
Aztán azt mondta, soha többé nem engedi, hogy lássák a fiúkat.
Vadim azonban ezúttal nem hátrált meg.
Segített a gyerekeknek felvenni a kabátjukat, odaadta Ritának a hátizsákokat, majd kinyitotta az ajtót.
– Vigyázzatok magatokra.
Az ajtó becsukódott.
A lakásban hirtelen olyan csend lett, amilyet Polina hónapok óta nem hallott.
Vadim nekidőlt az ajtónak.
Sokáig csak nézett maga elé.
– Bocsáss meg – mondta végül rekedten. – Tényleg vak voltam.
Polina odalépett hozzá.
– Most már látod.
A férfi átölelte.
– Te végig szóltál.
– Tudom.
– És én mindig azt hittem, hogy csak türelmetlen vagy.
Polina halványan elmosolyodott.
– Én meg azt hittem, soha nem fogod észrevenni.
Két hónappal később egészen más lett az életük.
A hétvégék újra az övék voltak.
Szombatonként akár délig is aludhattak. Kirándulni jártak, felújították a hálószobát, ahová már évek óta nem jutott idejük, és közösen beiratkoztak egy uszodába.
Polina arca kisimult.
A munkahelyén a kollégái is észrevették, hogy többet mosolyog.
Rita természetesen nem adta fel könnyen.
Először az anyjukat küldte rájuk.
Az asszony telefonon magyarázta Vadimnak, hogy a családnak össze kell tartania.
Vadim azonban nyugodtan válaszolt:
– Anya, ha Rita segítségre szorul, segíts neki te. Mi hónapokig segítettünk. Most már nekünk is jogunk van a saját életünkhöz.
Rita pedig kénytelen volt újra átgondolni a pénzügyeit.
A plusz műszakok visszatértek az életébe, és a hétvégi gyermekfelügyeletet is meg kellett oldania.
Egy este Polina és Vadim az őszi parkban sétáltak.
A levelek sárgán zizegtek a lábuk alatt.
Vadim két pohár forró kávét vett.
Az egyiket a felesége kezébe adta.
– Tudod, mit számoltam ki?
– Mit?
– Ha nem utalunk többé Ritának, két hónap alatt egész szép összeget tudtunk félretenni.
Polina felvonta a szemöldökét.
– És mire gondolsz?
– Karácsonykor elmehetnénk Karéliába. Kibérelünk egy kis házat az erdőben. Kandalló, hó, síléc… és ami a legfontosabb: senki nem telefonál, hogy „csak két napra” vigyázzunk a gyerekekre.
Polina belekortyolt a kávéba.
A hideg levegőben érezte a fenyők illatát.
Aztán férjére nézett, és elmosolyodott.
– Menjünk.
Vadim megfogta a kezét.
És Polina akkor értette meg igazán, hogy néha nem az önzés az, amikor végre nemet mondunk másoknak, hanem az első őszinte igen, amit saját magunknak mondunk.
