– Jeannát is meghívtam. A jobb kezem mellé ültetem, oda, ahol te mindig ülsz. Ne sértődj meg, Nina. A fiam gyerekének anyja örökre a család része, a feleségek meg… majd meglátjuk, mit hoz az élet.
Az anyósom ezt úgy mondta, hogy közben fel sem nézett. A vendéglistát egy letéphető naptárlap hátuljára írta, nagy, erős betűkkel. A toll időnként kihagyott, ő pedig türelmetlenül újra meg újra áthúzta a szavakat.
Én a gyógyszertárból hozott zacskóval a kezemben álltam a konyha ajtajában, és egyszerűen nem tudtam megmozdulni.
– Nem – mondtam végül. – Ez így nem lesz jó.
– Mi nem lesz jó?
– Jeanna melletted. Az én helyemen. Hívjátok meg, ha akarjátok, ez a te születésnapod, a te döntésed. De a volt feleségedet oda ültetni, ahol hét éve én ülök… ezt szándékosan csinálod.
Ljudmila Arkagyjevna végre felnézett. A szemüvege fölött úgy nézett rám, mint egy pénztárosra, aki egy rubellel kevesebbet adott vissza.
– Szándékosan – mondta. – Hát persze. Hetvenéves leszek. Azt akarom, hogy azok üljenek mellettem, akik akkor is mellettem voltak, amikor rosszul ment a sorom.
A beszélgetés egyébként az én konyhámban zajlott. Abban a kis, egyszobás lakásban a Csaklova utcában, ahová márciusban költözött, amikor a térdei végleg feladták a szolgálatot, és többé nem tudott felmenni az ötödik emeletre a saját lakásához.
Az én lakásom volt. Én ajánlottam fel neki.
Én vittem oda a függönyöket.
Én vettem neki új vízforralót.
És én fizettem a rezsit.
Lehet mondani, hogy bolond voltam. Talán az is voltam.
– Márciusban odaadtam magának a kulcsokat – mondtam. – Ez nem számít?
– Dehogynem. Köszönöm.
A „köszönöm” úgy hangzott, mintha aprópénzt adott volna vissza.
– De Jeanna levest vitt nekem a kórházba, amikor megműtöttek. Tizenkét éve. Vitya akkor kamionnal volt úton, te pedig még sehol sem voltál.
A szomszéd szobából ekkor megint felhangzott a harmonika. Egy hónapja gyakorolt ugyanazt a dalt, az „Ó, fagy, fagy”-ot, és mindig ugyanott rontotta el.
Én pedig valamiért számolni kezdtem, hányszor fog még mellényúlni.
– Ljudmila Arkagyjevna, én nem azt mondom, hogy Jeanna ne jöjjön el. Azt mondom, hogy ne engem tegyen félre mindenki előtt.
Az anyósom letette a tollat. Megforgatta az ujján a jegygyűrűjét. Kilenc éve halt meg a férje, de ő azóta sem vette le.
– Lehet, hogy utoljára gyűjtök össze mindenkit – mondta az ablak felé nézve. – Ki tudja, mennyi időm van még. Szeretném, ha egyszer az történne, amit én akarok.
A hangja elcsuklott.
Nem haragtól.
Láttam rajta.
És mégis azt mondtam:
– Akkor én nem megyek.
– Ahogy gondolod. Vitya úgyis eljön.
A gyógyszereit azért kipakoltam. Egy heti adagokat külön rekeszekbe, reggelre és estére, ahogy minden héten megtettem március óta.
Ő nézte, ahogy csinálom.
Én pedig nem szóltam többet.
—
Vitya este nyolc körül ért haza a műszakból. Dízelolaj- és hidegszag áradt belőle, pedig még nem is volt igazán hideg. Az a kabátja volt ilyen, mindent magába szívott.
Levest tettem elé, és mindent elmeséltem. Szóról szóra. A jobb kézről, Jeannáról, az én helyemről, még arról a mondatról is, hogy „a feleségek majd meglátjuk”.
Vitya fújt egyet a kanál fölött.
– Anyám azt hív meg, akit akar.
– Nem a meghívással van bajom. Hanem azzal, hogy engem félreültet.
– Nina, ez csak egy szék. Jeanna rendes nő. Artem is ott lesz. Tizenhét éves, szereti a nagyanyját. Ne csinálj már ebből ügyet.
– Csak annyit mondj neki, hogy én melletted ülök. Ennyit kérek.
Vitya letette a kanalat.
Úgy nézett rám, mint amikor egy autó motorjából hallja a furcsa kopogást, de fogalma sincs, honnan jön.
– Anyám hetvenedik születésnapján nem fogok vele veszekedni.
– Ez nem veszekedés. Egy mondat.
– Neki az lenne.
– És nekem?
Nem válaszolt.
Csak sóhajtott, mint amikor a villanyszámlát nézi.
Én felálltam, és elmentem mosogatni, pedig csak egyetlen lábos volt a mosogatóban.
Tíz perc múlva hátulról átölelt, és az állát a vállamra tette.
Nála ez jelentette a békülést.
Másképp sosem tudta.
– Figyelj – mondta. – Inkább segíts nekem. Filmet akarok készíteni anyának a régi fényképekből. Zene alá, meg minden. Az albumok a Szadovaján vannak, a padláson. Szombaton menj el értük. Nálam van a kulcs, de én dolgozom.
– Elmegyek.
Nem miatta.
Vitya miatt.
Ő ritkán talált ki ilyesmit magától.
Szombaton elmentem a Szadovaja utcába.
A kulcs bement a zárba, de az ajtó nem nyílt.
Belülről bezárták.
Csöngettem.
Egy idegen, pólós férfi nyitott ajtót, kezében egy merőkanállal.
A férfit Ruszlannak hívták. A felesége, Liza, egy konyharuhával a vállán jelent meg mögötte.
Fiatalok voltak, talán huszonöt évesek.
Liza arcán még ott volt a párna nyoma.
– Április óta itt lakunk – mondta Ruszlan, és valamiért a háta mögé rejtette a merőkanalat. – Szerződésünk van Ljudmila Arkagyjevnával. Ön a lánya?
– A menye.
A szerződést azonnal megmutatták.
Két oldal.
Aláírás.
Személyes adatok.
Huszonnyolcezer rubel havonta, plusz a mérőóra szerinti villany, és egyhavi kaució.
Minden szabályosan.
A folyosón idegen papucsok álltak. Rózsaszín, füles papucsok.
A fürdőszoba ajtaján egy régi, cicás naptár lógott.
Csak álltam ott, és próbáltam felidézni, vajon ez a naptár már akkor is ott volt-e, amikor Ljudmila Arkagyjevna lakott itt.
Nem jutott eszembe.
Az albumokat Ruszlan szedte le a felső polcról. Letörölte róluk a port, és még az autóig is elhozta.
– Ne gondolja, hogy nem vigyázunk a lakásra – mondta a lépcsőházban. – Minden hónapban pontosan utalunk a tulajdonosnak.
– Nem gondolom – feleltem.
De gondoltam.
Az autóban ülve, még mielőtt elindultam volna, kiszámoltam.
Áprilistól szeptemberig.
Hat hónap.
Huszonnyolcezer havonta.
Százhatvannyolcezer rubel.
Az én egyszobás lakásomat márciusig huszonkétezerért adtam ki.
Március óta nem adtam ki, mert ott lakott az anyósom.
Ingyen.
A rezsit pedig én fizettem.
A számlák ugyanis az én nevemre jöttek.
Ezt a számolást csak egyszer végeztem el.
Egyszer elég volt.
A Szadovajáról egyenesen a Csaklova utcába mentem.
Az albumok ott maradtak a hátsó ülésen.
—
Ljudmila Arkagyjevna nem nyitott azonnal ajtót.
Amikor meglátta az arcomat, mintha már tudta volna, miért jöttem.
Az első kérdése ez volt:
– Ki mondta el?
– Senki. Kinyitották az ajtót. Beszéljünk nyugodtan. Nem veszekedni jöttem.
Leültünk a konyhában.
Ő a viaszosvásznat törölgette, pedig már tiszta volt.
Ugyanazt a pontot dörzsölte újra és újra.
– A pénz Artemre megy – mondta végül.
– Mire?
– Különórákra. Matematikára és fizikára. Kétezer egy alkalom, hetente háromszor. Jövőre felvételizik. Jeanna egyedül neveli.
– Vitya nem fizetett tartásdíjat?
Megállt a keze.
– Fizetett. A hivatalos fizetéséből. Nevetséges összeget. Az első hat hónapban pedig semmit.
Erről nem tudtam.
– Akkoriban nem tudtam Jeanna szemébe nézni. Én jártam hozzá. Én vittem a pénzt. Szégyelltem magam a fiam miatt.
Erre nem számítottam.
– Én nem azt mondom, hogy ne segítsen az unokájának – mondtam már halkabban. – De ne az én pénzemből. Fizessen legalább rezsit, és a lakásból származó bevétel felét. Vagy novembertől visszaköltözik a saját lakásába, én pedig újra kiadom ezt.
– Tőlem kérsz pénzt? Egy nyugdíjastól?
– Igen.
– És az ötödik emeletre majd a hátadon cipelsz fel?
Lenéztem a térdére.
Rugalmas pólya volt rajta.
Észrevette, hová nézek, és lesimította a köntöse szélét.
– Gondolja át a hónap végéig – mondtam.
És elmentem.
—
Vitya semmit sem tudott a bérlőkről.
Ezt rögtön láttam rajta.
Leült a székre kabátban, és két percig csak a homlokát dörzsölte.
– De hát a pénz Artemre megy – mondta végül. – A fiamra.
– A te fiadra. Az én pénzemből.
– Nina, ne kezdd. Anyámnak nem fogok kiabálni. Három hét múlva hetvenéves.
Az albumokat ő vitte be az autóból.
Kinyitotta az egyik régi fényképalbumot.
Az első képen egy ötéves kisfiú ült egy fiatal nő ölében.
Vitya és Ljudmila.
A napba hunyorogtak.
Nézte egy ideig, aztán becsukta az albumot.
Az első hat hónapnyi tartásdíjról nem kérdeztem.
Nem tudom, miért.
Talán féltem a választól.
Aznap este az „Anya hetvenedik születésnapja” nevű családi csoportban Ljudmila Arkagyjevna fényképet küldött.
Egy kockás papíron két asztal volt kézzel lerajzolva.
Az első asztal fején ő ült.
Jobbján Jeanna.
Mellette Artem.
Balján Vitya.
Engem csak később vettem észre.
A második asztalnál ültem volna, Kláva néni és a Szemenov házaspár között.
A kép alatt ez állt:
„Ninocska, ne haragudj, ott legalább jól fogsz szórakozni, Kláva sok viccet tud.”
A végén egy piros arcú, sárga mosolygós emoji.
Jeanna már szívecskét is tett alá.
Beírtam:
„Mondtam, hogy ez így nem lesz jó.”
Kitöröltem.
Aztán:
„Akkor nélkülem.”
Azt is kitöröltem.
Vitya mellettem ült, és nyíltan figyelte a telefonomat.
Végül ezt írtam:
„Rendben. Elmegyek.”
– Na, látod – mondta Vitya, és megpuszilta a halántékomat.
Azt hitte, engedtem.
Talán én is ezt hittem.
Egészen addig, amíg Liza fel nem hívott.
—
Október harmadikán, pénteken keresett.
Éppen a laboratóriumban dolgoztam. A kezem könyékig gipszes volt, ezért a telefont a vállammal szorítottam a fülemhez.
– Nina, ne haragudjon, hogy zavarom. Maga akkor megadta a számát. Ljudmila Arkagyjevna azt mondta, december elsejéig költözzünk ki. Megértjük, nincs gond. Csak… tudja, visszaadja a kauciót? Nekünk az nagyon kellene.
Azt mondtam, nem tudom.
Hogy megkérdezem.
Liza megköszönte, mintha máris ígéretet tettem volna.
Letettem a telefont.
Öt percig csak álltam a gipszminta fölött.
Aztán elrontottam.
Az első fél évben először.
Aznap este elmentem a Csaklova utcába.
– A Szadovaján lévő lakást Artemnek akarja ajándékozni? – kérdeztem már az előszobában.
Nem tagadta.
Sőt, mintha megkönnyebbült volna.
– Igen. Jogom van hozzá. Az ünnepségen jelentem be. Hadd hallja mindenki, hogy az unokámnak lesz saját lakása. Nem fog örökké albérletről albérletre vándorolni.
– És maga hol fog lakni?
– Itt.
Olyan egyszerűen mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Te úgyis Vityával élsz. Neked nincs szükséged erre a lakásra. Te nem fogsz engem kidobni.
Ezzel már ment is a vízforralóhoz.
Az én vízforralómhoz.
Amit márciusban vittem neki.
– Vitya tud erről?
Este kiderült, hogy igen.
Egy hete.
– Azt hittem, anya majd maga mondja el – felelte, miközben a tányérját nézte.
– És arról is tudtál, hogy utána hol fog lakni?
– Nina… hát nem az utcán lesz. Nálad.
Nálam.
Mintha ez magától értetődő lenne.
Mintha az én lakásomról, az én pénzemről és az én életemről nem is kellene megkérdezni.
—
Egy munkatársunk, Gálja ajánlott egy ügyvédet.
Rimma Olegovna egy cipőjavító műhely fölötti kis irodában dolgozott. A lépcsőházban ragasztó és bőr szaga terjengett.
Végighallgatott.
Nem szakított félbe egyszer sem.
– Van írásos megállapodásuk az anyósával?
– Nincs. Egyszerűen odaadtam neki a kulcsot.
– Ez akkor is használatba adásnak minősülhet – mondta. – Meg lehet szüntetni, de írásban kell felszólítani. Célszerű tértivevényes, értéknyilvánításos levélben, részletes tartalomjegyzékkel. A másolatot pedig őrizze meg.
– A saját lakásába van bejelentve?
– Igen.
– Akkor, ha nem költözik ki, lehet jogi úton intézni. De van egy probléma.
Levette a szemüvegét.
– Ha hétfőn elajándékozza a lakást, fizikailag nem marad hová mennie. A bíróság ilyen helyzetben mérlegelheti a körülményeket, és akár haladékot is adhat.
– Akkor hétfő előtt kell.
– Igen.
– Odaadhatom neki szombaton, a születésnapján?
Az ügyvédnő megvonta a vállát.
– Odaadni odaadhatja. De hogy utána hogyan élnek együtt ezzel, az már nem jogi kérdés.
Aznap éjjel nem aludtam.
Vitya horkolt.
Én a konyhaasztalnál ültem, és kézzel írtam a felszólítást.
Háromszor.
Az elsőt összetéptem.
A másodikba azt írtam, hogy „egy hónapon belül”, aztán áthúztam.
Végül ezt írtam:
„December elsejéig.”
Addigra a bérlők is kiköltöznek.
Több mint egy hónap.
Nem teszem ki az utcára.
Hajnalban majdnem kidobtam az egészet.
Már a szemetes fölött tartottam.
Aztán visszatettem a mappába.
Pénteken feladtam a levelet.
Vityának nem szóltam.
Tudtam, hogy azonnal felhívná az anyját.
És akkor Ljudmila felállna harminc vendég előtt, és bejelentené a lakás ajándékozását.
Olyankor már nincs visszaút.
Szombaton felvettem a mustársárga zakómat, amit még augusztusban vettem.
Betettem a borítékot a táskámba.
És elmentem felköszönteni az anyósomat.
—
A „Rjabinka” kávézót kibérelték az egész estére.
Harminc vendég.
Aranyszínű lufik.
Hetvenes szám a falon.
Fehér abroszok.
A szalvéták hattyú alakban hajtogatva.
Ljudmila Arkagyjevna lila blúzban, kitűzővel a mellén ült az asztalfőn, és fogadta a virágokat.
Jeanna szürke ruhában érkezett.
Rövidre vágatta a haját, és sokkal soványabbnak tűnt, mint régen.
– Szép a zakód – mondta.
Nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja-e.
Artem rám sem nézett.
– Szia – morogta, aztán visszamerült a telefonjába.
Én leültem a második asztalhoz Kláva néni és Szemenov úr közé.
Kláva tényleg ismerte a vicceket.
Kettőt mesélt.
Mindkettő anyósos volt.
Nevettem.
Ljudmila Arkagyjevna közben Jeannára mosolygott.
Azokkal a fogaival.
Azokkal a fogakkal, amelyeket én készítettem neki két éve.
Híd hat fogra.
Önköltségi áron.
A saját szabadnapomon.
Tudom, hogy kicsinyes dolog volt erre gondolni.
De eszembe jutott.
Amikor a műsorvezető bejelentette, hogy most az ünnepelt mond néhány szót, felálltam.
Odamentem a főasztalhoz.
– Ljudmila Arkagyjevna, kijönne egy percre? Van egy ajándékom, amit nem szeretnék mindenki előtt átadni.
Rám nézett.
Aztán Vityára.
Vitya vállat vont.
Nem tudta, miről van szó.
Kimentünk a ruhatárhoz.
A folyosó üres volt.
A ruhatárosnő cigarettázni ment.
A fogason kabátok lógtak.
Az egyik kampón egy gyerekes, kacsás esernyő.
Átadtam a borítékot.
Felvette a szemüvegét.
Elolvasta.
Aztán még egyszer.
– Te ki akarsz tenni engem – mondta.
– Én figyelmeztetem. December elsejéig. Majdnem két hónap. A bérlők is kiköltöznek addig. A levelet tegnap feladtam. Ez a másolat.
– Nincs jogod beleszólni abba, kinek ajándékozom a lakásomat.
– Nincs. Ajándékozza annak, akinek akarja. Én csak azt szerettem volna, hogy ezt még hétfő előtt tudja meg, ne utána.
Sokáig hallgatott.
A papírt négyrét hajtotta.
Aztán még egyszer.
Addig hajtogatta, amíg vastag kis négyzet lett belőle.
– Vitya tudja?
– Nem.
– Meg fogja tudni.
Nem fenyegetés volt.
Csak egy tény.
Aztán betette a papírt a táskájába, megigazította a kitűzőjét, és belenézett a ruhatár fölötti tükörbe.
– Menj vissza. Az emberek várnak.
A pohárköszöntője rövid volt.
Megköszönte mindenkinek, hogy eljött.
Külön megemlítette Jeannát.
A lakásról egy szót sem mondott.
Valaki a terem végéből véletlenül azt kiáltotta:
– Keserűt!
Mindenki nevetett.
Én pedig kimentem a bejárat elé.
A korláton valaki ottfelejtett egy sárga gumikesztyűt.
Az ujjai az ég felé álltak.
Olyan volt, mintha integetne valakinek.
Addig néztem, amíg fázni nem kezdtem.
—
Vitya még aznap este megtudta.
Az anyja mondta el neki, miközben ő segített ráadni a kabátját.
Hazafelé egy szót sem szólt.
Csak amikor leparkoltunk a ház előtt, mondta:
– Elmondhattad volna.
– Felhívtad volna.
– Fel.
Ezzel lezárta.
Hétfőn Ljudmila Arkagyjevna nem ment el a közjegyzőhöz.
Elhalasztotta.
Aztán még egyszer.
Utána pedig többé nem beszélt róla.
Nem tudom, hogy valaha Artemnek ajándékozza-e a lakást.
Most már nem avatnak be az ilyen dolgokba.
November harmincadikán Vitya egy kollégájával visszaköltöztette az anyját a Szadovajára.
Engem nem hívtak.
Én mégis elmentem.
Vittem neki a gyógyszereit, előre szétválogatva a heti adagokat.
Átvette a dobozt.
Aztán becsukta előttem az ajtót.
Most Vitya minden este műszak után a Szadovajára megy.
Élelmiszert visz.
Vizet.
Gyógyszert.
Az ötödik emeletre.
Lift nincs.
Egyszer én is odamentem utána.
Nem tudom, miért.
Az autóból láttam, ahogy a lépcsőházban leül a harmadik és negyedik emelet között.
A kezében két nehéz szatyor.
Csak ült ott vagy két percig.
Aztán felállt, és továbbment.
Nem veszekszünk.
Vacsorázik.
Beszélünk az időjárásról.
Az autókról.
A munkájáról.
Egyszer azt mondta:
– Jogilag igazad van. Ezt értem. Csak most minden este fel kell mennem az ötödikre.
Ránéztem.
– Te tudtad tavasszal, hogy anyád kiadja a lakást?
Nem válaszolt.
Fogta a távirányítót, és bekapcsolta a tévét.
A mai napig nem tudom, mit tudott, és mit nem.
Artem törölt az ismerősei közül.
Liza többé nem hívott.
Azt sem tudom, visszakapták-e a kauciót.
Az egyszobás lakásomat újra kiadom.
Egy fiatal ápolónő költözött be, éppen abból a rendelőből, amelyik az utca túloldalán van.
A második kulcsot Ljudmila Arkagyjevna azóta sem adta vissza.
Azt mondja, Vityának adta.
Vitya szerint soha nem kapta meg.
A szomszéd pedig végre megtanulta a dalt.
Már nem rontja el ugyanott.
És néha, amikor este meghallom a harmonika tiszta dallamát a fal túloldaláról, arra gondolok, hogy talán nem az volt a legnagyobb baj, hogy átadtam azt a levelet a születésnapján, hanem az, hogy túl sokáig hittem: egy családban az áldozatot mindig ugyanannak az embernek kell meghoznia.
