— Ezt az éjjeliszekrényt is visszük — mondta Marinka, a sógornője olyan hangon, mintha a saját lakását rendezné át. — Anya már rég kinézte magának.
Vera a hálószoba ajtajában állt, és nézte.
Marinka nagy darab, hangos nő volt, sportnadrágban, oldalán háromcsíkos díszítéssel. Most éppen az egyik barátnőjének intett, aki engedelmesen odalépett az éjjeliszekrényhez, és megfogta a fiók fogantyúját. A másik közben a szekrényben turkált, módszeresen dobálva egyik ruhát a másik után a kanapéra, mintha egy leárazáson válogatna.
A lakásban reggel óta kávé és ősz illata keveredett. A konyhaablak kissé nyitva maradt, a nedves levelek szaga beszivárgott az utcáról. Szeptember szürke és csendes volt. Odalent valaki biciklit tolt a járdán, a kerék időnként panaszosan megnyikordult.
Verának majdnem három másodpercébe telt, mire megértette, hogy nem álmodik.
— Marinka — szólalt meg végül egészen nyugodtan. — Mit csináltok a lakásomban?
— A lakásunkban — vágta rá a sógornője anélkül, hogy ránézett volna. — Dima ide van bejelentve. Vagy ezt már elfelejtetted?
Dima.
Persze.
Dima, aki valószínűleg éppen az anyjánál ült a konyhában, teát ivott és kekszet majszolt, miközben a kedvenc húga elintézte helyette a „fontos dolgokat”.
Dima, aki harmincnégy éves volt, mégis úgy nőtt fel, hogy minden bizonytalan helyzetben először az anyját hívta.
Dima, akit Vera nyolc éven át próbált megérteni, megváltoztatni, megmenteni, míg végül rá nem jött, hogy nem lehet azt megmenteni, aki soha nem akar dönteni.
— Ő maga engedte meg — tette hozzá Marinka. — Úgyhogy ne akadályozz. Még rengeteg mindent el kell vinnünk.
Vera lassan körbenézett.
A folyosó közepén már két hatalmas táska állt. Az egyikben ágynemű és párna lehetett. Pontosan azok a libatollal töltött párnák, amelyeket három éve Finnországból hozott haza.
Mellettük a kedvenc plédje hevert. Kockás, skót mintás, amit az első közös évükben vett egy szentpétervári piacon.
Valami hideg indult el Vera gyomrából, és lassan felkúszott a torkáig.
Megfordult, bement a nappaliba, és felvette a telefonját.
Nem Dimát hívta.
Két hete már nem hívta.
Röviden elmondta valakinek, mi történik, majd visszament a folyosóra.
— Meddig maradtok még? — kérdezte.
Marinka ránézett.
Az arcán furcsa keveréke ült a sajnálatnak és a diadalnak. Annak az embernek a magabiztossága volt benne, aki teljes bizonyossággal tudja, hogy igaza van.
— Amíg mindent el nem viszünk.
— Értem.
Vera nekidőlt a falnak, összefonta a karját, és elhallgatott.
Nem kiabált.
Nem sírt.
Nem fenyegetőzött.
Csak nézte őket.
Ez láthatóan megzavarta Marinkát. Valószínűleg könnyekre, jelenetre, ajtócsapkodásra számított. Arra nem, hogy Vera egyszerűen ott áll, mintha egy jelentéktelen háztartási munkát figyelne.
Marinka végül vállat vont, és intett a barátnőjének.
Az éjjeliszekrény kikerült a folyosóra.
Utána jött az állólámpa.
Az a lámpa, amelyet Vera egy antikváriumban talált a Petrográdi oldalon, és amelynek vezetékét saját kezűleg cserélte ki.
Aztán egy doboz edény.
— Ez anya étkészlete — magyarázta Marinka. — Ő hozta ide, amikor beköltöztetek. Elfelejtetted?
Vera nem felejtette el.
Tökéletesen emlékezett rá.
Nina Pavlovna újságpapírba csomagolva hozta, ünnepélyes arccal, és hosszasan magyarázta, hogy ez „családi darab”, és „nagyon értékes”.
Vera később a saját szemével látta ugyanazt a készletet egy áruházban nyolcszáz rubelért.
De akkor nem szólt.
Ez volt az első hibája.
Az első a sok közül.
Nina Pavlovna ugyanis pontosan tudta, hogyan kell úgy elhelyezni egy tárgyat, egy mondatot vagy egy szívességet, hogy az ember később már ne tudja, valóban a sajátja-e, vagy csak ideiglenesen engedték meg neki, hogy használja.
„Hiszen én csak jót akarok nektek.”
Mindig ezt mondta.
És mosolygott hozzá.
Dima pedig ilyenkor lesütötte a szemét, és bólintott.
Mindig bólintott.
Mintha ez nem is döntés lett volna, hanem veleszületett reflex.
Vera nézte, ahogy a két nő a lift felé cipeli a lámpát és az edényes dobozt.
Nyolc év.
Ennyi ideig élt ebben a lakásban.
Nyolc évig festette a falakat, választotta a függönyöket, cserélt csaptelepet, javított ajtókat, és egyszer még a fürdőszoba csempézésének is nekifogott saját kezűleg. Nem lett tökéletes, de az ő keze munkája volt.
Minden sarokhoz tartozott egy történet.
Minden tárgyhoz egy emlék.
Most pedig idegen emberek cipelték ki őket a lakásból.
— Hívtátok a liftet? — kérdezte Marinka.
— Igen.
Ekkor megszólalt a csengő.
Egyszer.
Majd még egyszer.
Marinka értetlenül nézett Verára.
— Ki az?
Vera megvonta a vállát.
— Nyisd ki. Megtudod.
Két egyenruhás rendőr állt az ajtóban.
Marinka úgy nézett rájuk, mintha valaki véletlenül rossz emeletre tévedt volna.
— Mi folyik itt? — kérdezte méltóságteljes felháborodással.
Az idősebb rendőr végignézett az előszobán.
Éjjeliszekrény.
Lámpa.
Dobozok.
Táskák.
Egy összegyűrt pléd.
— Lopásról érkezett bejelentés — mondta tárgyilagosan. — Ki lakik ebben a lakásban?
— Én — mondta Vera, és előrelépett. — Itt a személyi igazolványom. Itt pedig a tulajdoni lap.
A dokumentumok ott voltak a kezében.
Nem véletlenül.
Egy hete készítette elő őket.
Azóta, hogy Dima utoljára becsapta maga mögött az ajtót, és egyetlen hátizsákkal az anyjához költözött, nagy tervekkel és még nagyobb sértettséggel.
Marinka felháborodva felszisszent.
— Ez a mi lakásunk! A testvérem ide van bejelentve!
— Be van jelentve — mondta Vera. — De a lakás az én nevemen van. Házasság előtt vettem, a saját pénzemből. Dima ezt nagyon jól tudja.
A mondat után csend lett.
Olyan csend, amelyben hirtelen mindenki pontosan megértette, hogy megváltozott a helyzet.
A rendőr átnézte az iratokat.
— Ön kicsoda a tulajdonosnak?
— A sógornője vagyok! Jogom van hozzá!
— Sógornő — ismételte a rendőr ugyanolyan hangon, mintha egy adatlap megfelelő rubrikáját töltené ki.
Marinka beszélni kezdett.
Anya ezt kérte.
Dima ezt engedélyezte.
Az étkészlet családi.
A lámpát tulajdonképpen ők vették.
A párnákat anya választotta.
Minden mondatával egyre bizonytalanabb lett.
A másik rendőr közben felírta a tárgyakat.
Éjjeliszekrény.
Állólámpa.
Edényes doboz.
Két textiltáska.
Pléd.
— Ez az én plédem — mondta Vera. — Van róla fényképem, dátummal együtt.
— Egyelőre nem szükséges — mondta a rendőr. — Majd mindent tisztázunk.
Marinka ekkor felhívta az anyját.
— Anya, itt vannak a rendőrök.
Csend.
— Nem, nem tudom.
Újabb csend.
— Anya, akkor hívd fel Dimát, hogy jöjjön ide…
Dima nem jött.
Vera nem lepődött meg.
Húsz perccel később azonban megérkezett Nina Pavlovna.
Úgy lépett be, mintha egy küldöttséget vezetne.
A kabátja nyitva volt, a táskája a könyökén lógott, a haja kissé szétcsúszott a sietségtől.
Nyolc év alatt Vera minden mozdulatát megtanulta.
Tudta, mikor sértődött.
Mikor játszik áldozatot.
Mikor készül másokat hibáztatni.
És mikor kell elérnie, hogy mindenki bűntudatot érezzen.
— Mi történik itt?! — kérdezte Nina Pavlovna.
— Jó napot — mondta a rendőr.
Nina Pavlovna végigmérte, majd úgy nézett rá, mint egy rossz helyre tett bútordarabra.
— Ez családi ügy — jelentette ki. — A fiamnak joga van a közös vagyonhoz.
— A lakást a házasság előtt vásároltam — mondta Vera.
— De Dima…
— Dima nem tulajdonosa ennek a lakásnak.
Nina Pavlovna elhallgatott.
Először életében talán nem tudta azonnal, mit kell mondania.
Vera pedig ekkor érezte először, hogy valami végleg a helyére került benne.
Nem győzelmet érzett.
Nem elégtételt.
Hanem tisztánlátást.
Azt a tisztaságot, amely nyolc évig hiányzott az életéből.
A rendőrök felvették a jegyzőkönyvet.
A holmik maradtak.
A barátnő a göndör hajjal távozott elsőként. Szinte lopva vette fel a kabátját, és senki sem próbálta marasztalni.
Nina Pavlovna ment ki utoljára.
Az ajtóban megállt.
— Ezt még meg fogod bánni.
Nem kiabálta.
Nem fenyegetőzött.
Szinte fáradtan mondta, mintha egyszerű időjárás-jelentést közölne.
Vera ránézett.
— Lehetséges.
Azzal becsukta az ajtót.
Sokáig állt az előszobában.
Az éjjeliszekrény ferdén állt.
A pléd összegyűrve hevert a padlón.
A lámpa kissé megdőlt, mintha maga sem tudná, merre kellene néznie.
Vera lehajolt, felvette a plédet, kisimította, majd visszatette a helyére.
Az éjjeliszekrényt a falhoz tolta.
A lámpát kiegyenesítette.
Aztán bement a konyhába, vizet tett fel forrni, és leült az ablak mellé.
Odakint szürke volt a szeptember.
Nedves tetők.
Lombtalanodó fák.
Üres pad.
A telefonja az asztalon feküdt.
Dima nem hívta.
A csengő megszólalt a vízforraló hangja fölött.
Üzenet érkezett.
Nem Dimától.
Egy ismeretlen számról.
Három szó állt benne:
„Beszélnünk kell.”
Vera sokáig nézte a kijelzőt.
Aztán felvette a telefont.
A számot ismerte.
Két éve mentette el mindössze két betűvel:
V. S.
Valentin Szergejevics Morozov.
Ügyvéd.
Két évvel korábban egy hivatalban találkoztak, amikor Vera az apja halála után az ingatlanpapírjait intézte. Morozov mögötte állt a sorban, és észrevette, hogy rossz nyomtatványt tart a kezében.
Nem okoskodott.
Csak megmutatta, melyik kell.
Később kávéztak a hivatal büféjében.
Beszélgettek.
Nem történt semmi különös.
Nem volt romantikus pillanat.
Nem volt ígéret.
Csak két fáradt ember beszélgetett egy műanyag székekkel teli, szürke helyiségben.
Mégis elmentették egymás számát.
Néha beszéltek.
Ritkán.
Többnyire ügyekről.
Vera most visszaírt:
„Mikor?”
A válasz szinte azonnal érkezett.
„Holnap. Fontos információm van a férjéről.”
Másnap Vera elment a Vasziljevszkij-szigetre.
Morozov egy régi, stukkós házban bérelt egy apró irodát. A lépcső nyikorgott, a folyosón papír és kávé szaga érződött.
— Jöjjön be.
Vera leült.
Morozov becsukta maga mögött az ajtót, majd kinyitott egy vastag dossziét.
— Utánanéztem néhány dolognak, miután a múlt héten írt nekem. Amit megtudtam, azt jobb, ha a válás előtt tudja.
Vera hallgatott.
— A férjének van egy bankszámlája. Nyolc hónapja nyitotta. Rendszeres átutalások érkeznek rá.
— Honnan?
— Egy egyéni vállalkozástól.
Vera felnézett.
— Kié?
— Az édesanyjáé.
Csend.
— Hivatalosan az anyja vállalkozása. A tényleges tevékenységet azonban a jelek szerint Dmitrij végzi.
Vera nem mozdult.
— Ő azt mondta, egy éve nem dolgozik.
— Tudom.
Morozov elé csúsztatott egy dokumentumot.
— Ez még nem a teljes kép. De elég ahhoz, hogy hivatalosan utánajárjunk. Ha a válás során megpróbálja eltitkolni a jövedelmét, ennek jelentősége lehet.
Vera lenézett a papírra.
Nem érzett dühöt.
Talán azért, mert a meglepetésekből már elfogyott.
Dima egész életében kényelmesen élt.
Az anyja döntött.
Ő pedig hagyta.
Vera fizette a számlákat, intézte a lakást, dolgozott, szervezett, alkalmazkodott.
És közben Dima létrehozott magának egy kis titkos életet.
Nem nagyot.
Nem látványosat.
De elég nagyot ahhoz, hogy megmutassa, mennyit tudott volna tenni, ha valóban akar.
— Mit kell aláírnom? — kérdezte.
Morozov elővette a következő papírt.
— Ezt.
Vera aláírta.
Hazafelé nem ment azonnal haza.
Leszállt a folyóparton, és gyalog indult tovább.
A Néva ólomszürke volt. Egy uszály lassan haladt a híd felé. A szél hidegen fújt a víz felől.
Vera arra gondolt, hogy nyolc év milyen hosszú idő.
Egy egész élet egy másik élet belsejében.
Nem volt minden rossz.
Voltak jó napok.
Nevetés.
Utazások.
Karácsonyok.
Esték, amikor valóban azt hitte, hogy ez az otthona.
Csak Nina Pavlovna lassan mindenhová beszivárgott.
A döntésekbe.
A beszélgetésekbe.
A hétköznapokba.
És egy nap Vera arra ébredt, hogy a saját lakásában is állandóan magyarázkodik.
Miért ezt vette.
Miért így főz.
Miért nem akarja meglátogatni őket.
Miért nincs kedve ahhoz.
Miért akarja amazt.
Dima pedig ilyenkor mindig félrenézett.
Mindig.
Amikor nehéz volt, Dima félrenézett.
Este végül ő hívta fel.
— Miért hívtad ki a rendőrséget? — kérdezte sértetten. — Ez család. Ezt meg lehetett volna oldani normálisan.
— Normálisan nem visznek el holmikat a másik lakásából engedély nélkül.
— Marinka csak segíteni akart anyának.
— Értem.
— Akkor miért csináltál ebből ügyet?
Vera lehunyta a szemét.
— Dima, add be a válókeresetet.
A vonal másik végén csend lett.
— Várj. Beszéljük meg. Találkozzunk. Minden megoldható.
— Már megoldottam.
És letette.
Nem haraggal.
Nem bosszúból.
Egyszerűen úgy, mint aki végre befejezett egy mondatot.
Három hét telt el.
Nina Pavlovna kétszer telefonált.
Vera egyik hívást sem fogadta.
Marinka hosszú, indulatos üzenetet küldött. Vera elolvasta, majd törölte.
Dima végül maga adta be a válókeresetet.
A lakásban pedig csend lett.
De már nem az a fájdalmas, üres csend, amitől az ember fél.
Hanem egy másik.
Olyan, amely csak akkor születik meg, amikor valami hosszú idő után végre elhallgat.
Vera visszatette az éjjeliszekrényt az ablak mellé.
A plédet a fotel támlájára terítette.
A lámpát egy kicsit balra fordította.
És rájött, hogy ott sokkal jobban néz ki.
Kávét főzött.
Leült.
Kinyitott egy könyvet.
Odakint esett az eső.
Szeptember lassan véget ért.
A válást decemberben mondták ki.
Nem volt jelenet.
Nem volt sírás.
Nem volt ajtócsapkodás.
Csak néhány aláírás, egy hivatalos határozat és két ember, akiknek már csak a fáradtságot kellett volna megosztaniuk egymással.
Dima az anyjával érkezett.
Nina Pavlovna a folyosón várta, úgy állt mellette, mintha még mindig egy gyerek lenne, akit az orvos rendelője előtt kell őrizni.
Vera elment mellettük.
Köszönt.
Nina Pavlovna nem válaszolt.
Morozov mindent elintézett.
A rejtett jövedelem is előkerült a megfelelő pillanatban.
Nem volt szükség botrányra.
A számok önmagukért beszéltek.
Dima elsápadt.
Az ügyvédje magyarázkodni kezdett.
Nina Pavlovna pedig az ajtó mögött állva valószínűleg akkor tudta meg először, hogy a fia nem volt olyan ártatlan, mint amilyennek ő mindig látta.
Vera nem érzett örömet.
Csak megkönnyebbülést.
A lakás maradt nála.
Pontosan úgy, ahogy a dokumentumok szerint kellett.
Januárban végre felújította a hálószobát.
Évek óta halogatta.
A falakat meleg szürkés-bézs színűre festette. Új függönyöket vett. Egy lágy fényű lámpát választott.
A munkások három nap alatt végeztek.
Amikor elmentek, Vera a szoba közepére állt.
Körülnézett.
És először hosszú idő után nem jutott eszébe, hogy mit kellene még kijavítani.
Csak ennyit gondolt:
Jó.
Végre jó.
Február végén Morozov felhívta.
Egy dokumentumról beszéltek.
Aztán valahogy másról.
Végül Morozov megkérdezte:
— Hogy van?
Vera elmosolyodott.
— Jól.
Egy pillanatnyi csend.
— Még mindig működik az a kávézó a Szadovaján — mondta a férfi. — Ha egyszer arra jár…
Vera nem válaszolt azonnal.
Aztán azt mondta:
— Arra fogok járni.
Nem ígéret volt.
De nem is elutasítás.
Csak egy apró lehetőség.
Olyan halk, mint amikor egy hosszú tél után először érzed meg a levegőben, hogy közeledik a tavasz.
Vera letette a telefont, odalépett az ablakhoz, és lenézett az utcára.
Február vége volt.
A tél még nem engedett teljesen.
De a város már készült valamire.
Vera pedig először nem azt nézte, mit veszített el, hanem azt, mennyi minden vár még rá.
