A fiam, Tomek, nemrég tért haza egy utazásról. Ami egy egyszerű, örömteli viszontlátásnak indult, váratlanul valami sokkal meglepőbbé változott.
Tomek nem érkezett egyedül. Magával hozta az új barátnőjét, Anit. Amikor megláttam, furcsa, kellemetlen érzés futott végig rajtam.
Az arca… olyan ismerős volt, túl ismerős. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de lehetetlen volt.
Valami a múltamból hirtelen életre kelt, mintha egy rég elfeledett sírból támadt volna fel.
„Mama, ő itt Anita. Majd jobban megismered vacsora közben” – mondta Tomek büszkén, miközben bemutatta az új barátnőjét.
Azok az emlékek, amiket rég eltemettem, egy pillanat alatt újra előbukkantak. Ez a lány valakit idézett a múltamból.
Valakit, aki egykor teljesen felforgatta az életem. A szívem gyorsabban kezdett verni, és a fejemben olyan képek jelentek meg, amiket soha többé nem akartam viszontlátni.
A vacsora egészen normálisan kezdődött, a beszélgetések könnyedek voltak, de én szinte tüskéken ültem.
Amikor Anita lehajolt, hogy sót vegyen, valami felkeltette a figyelmemet – egy tetoválás, ami kilátszott az ingujja alól. Ekkor tudtam, hogy ki ő.
A fiam barátnője annak a nőnek a lánya volt, akivel évekig hatalmas konfliktusban álltam. Egy konfliktus, amelynek következményeként az ő családja elköltözött a városunkból.
Nem bírtam tovább hallgatni. Meg kellett kérdeznem.
„Anita, hány éves vagy?” – kérdeztem, miközben a szívem hevesen kalapált.
Anita meglepetten nézett rám, de nyugodtan válaszolt:
„Huszonkét. Miért kérdezed?”
Nehéz volt lenyelni a válaszomat. Éreztem, hogy a múlt minden erejével tér vissza, mintha a zárt ajtók, amiket már rég bezártam, most hirtelen szélesre tárultak volna.
Az arca egy olyan személyre emlékeztetett, akit inkább el akartam volna felejteni – egy nőre, aki valaha a legnagyobb fájdalmamat okozta. Ránéztem a férjemre, aki mellettem ült.
Ő is figyelte Anit, egyfajta feszültséggel a tekintetében. Tudtam, hogy képtelenség, hogy ne vegye észre a hasonlóságot.
„Ki az édesapád?” – kérdeztem, miközben minden a helyén elmozdult bennem.
Anita meglepődött a kérdésemen, mintha hirtelen kizökkent volna.
„Nem tudom. Anyám sosem beszélt róla. Azt mondták, hogy nem akarta, hogy kapcsolatba kerüljünk vele, de… én sosem érdeklődtem utána.”
A férjem, aki eddig csendben ült, hirtelen elkomorodott. A szemében láttam valamit, amit már régóta nem láttam – félelmet.
„Anita, hogy hívják anyádat?” – kérdeztem remegő hangon, bár már tudtam a választ.
„Katarzyna Nowak. Ismerted őt?”
Úgy éreztem, mintha a föld elcsúszna a lábam alól. Katarzyna. Az a nő, akivel a férjem több mint húsz évvel ezelőtt viszonyt folytatott. Egy viszony, amely majdnem tönkretette a házasságunkat.
Akkor, sok nehéz beszélgetés után, miután éjszakákon át sírtam és megígértettem vele, hogy soha többé nem fordul elő, megbocsátottam neki.
De most ott állt előttem az igazság, amit oly régóta próbáltam elfelejteni, ebben a fiatal lányban.
Tomek összezavarodva nézett rám és az apjára, amikor észrevette, hogy valami nincs rendben.
„Mama, mi a baj? Miért kérdezel az ő apjáról?” – kérdezte aggódva.
„Anita…” – kezdtem, miközben a könnyek a szemembe gyűltek. „Az apád… az apád… ő… az én férjem.”
A csend az asztalnál fojtogató volt. Mindenki ránk nézett. Tomek elkerekedett szemekkel nézett felváltva rám és az apjára, képtelen volt elhinni, amit hallott.
„Mi?!” – kiáltott végül. „Miről beszélsz, mama?!”
Anita rám nézett, arca hirtelen kifehéredett.
„Ez lehetetlen…” – suttogta. „Anyám sosem mondta, ki ő…”
A férjem mozdulatlanul ült, az arcán kőkemény kifejezéssel, mintha hirtelen a valóság egy csapásra szembesítette volna. Tudtam, hogy ő is tudta, de soha nem merte bevallani.
És most az igazság brutális módon jött a felszínre.
„Sajnálom” – suttogta. „Sajnálom, hogy sosem mondtam el…”
Tomek hirtelen felugrott az asztaltól, és dühösen nézett az apjára.
„Hogy tehetted ezt velünk?” – kiáltotta. „Hogy hazudhattál nekünk évekig?!”
Úgy éreztem, hogy az egész világ összeomlik körülöttem. Anita, a fiam barátnője, a férjem viszonyának gyermeke volt, amit annyira próbáltam megbocsátani és elfelejteni.
